[FF/A]Győri Csata (II. rész)

Day 3,313, 04:01 • Published in Hungary Hungary • by Atheel


II./X. Epizód; Győri Csata (II. rész)

Úgy látom, hogy néhány képpel, és egy kicsivel több szerkesztéssel azért csak be lehet vonzani az olvasókat (még csöcsök nélkül is!) de azért a legtöbbet úgy érzem, még mindig az a rengeteg reklám, és megosztás hozza, amiket a barátaimtól kapok. Ez úton is szeretném külön megköszönni szemi-nek, Frenk Ace-nek, és Samuel Hedgehog-nak, hogy állandóan shoutol, még ha utóbbiak kicsit át is írják az én reklámszövegeimet, és a többieknek is, akiket ritkábban látok ugyan, de az ő megosztásaik is ugyanolyan jól esnek!

Mindezeknek köszönhetően az előző cikkem már második lett a toplistán, egyedül a HK előzte meg (és a HK volt a harmadik is)!

El is érkeztünk az első Győri Csata második fordulójához, ami játéktechnikailag a 6. kör volt, és számomra a legemlékezetesebb, de most nem ismétlem meg az előző rész előtti nagy, lelkes bevezetőt, legyen elég annyi, hogy itt jön a java a történetnek!

Jó szórakozást!

Reklám

Avatárkészítést továbbra is vállalok, régi, tehetősebb játékosoknak 5 arany vagy 2000 cc, újonc nem fake karaktereknek pedig akár 1 arany,(400 cc) áron is! Jöhet újság-banner, vagy akár valami játékon kívüli grafikus munka is, ezek árait megegyezés alapján, de elég jutányosan szabom ki. Akár azonnal is kész! PM-et írjatok, vagy ha bonyolultabb a dolog, akkor mibbit, vagy az új cseten egyeztetve.

And Now...



A szedett-vetett kevesek felkészültek az újabb támadásra.

Okulva a korábbiakból, magamra aggattam valami komolyabb golyóálló mellényt, és egy védőszemüveget, hogy legalább lássam, mitől halok majd meg. Frenk Ace és Samuel Hedgehog csatlakoztak a saját csapatukhoz, és 655321-hez, a parancsnokukhoz, aki csak egy újabb sorszámnévvel bírt, és ezért az emberei csak Számbácsinak hívták.

A bácsi stimmelt is, meg nem is. Öregnek éppen nem neveztem volna, de öltözete igencsak régies volt. Jókora kalapot viselt, és hózentrógert vett fel a barna nadrágjához, azonban egy hatalmas harckocsit parancsnokolt, amit a legmodernebb fegyverzettel szereltek fel. Láncfűrészes nyulat festettek az oldalára, és egyszerre két 120mm-es lövegből tudta az áldást osztani.

Már éppen elindult volna, amikor megérkezett a „konkurencia”, egy élénk-zöldre festett, hasonló monstrummal, jókora Falka-felirattal a tornyán, és egy még furcsább parancsnokkal, aki dinoszaurusznak öltözve készült a csatára.

-- Szevasztok, Nyulak! – Kiáltotta Frenk-éknek, és egyúttal kihívást is intézett hozzájuk. – Fogadjunk, hogy több jetiszőrt borotválok ma, mint ti együttvéve!

-- Állom a fogadást, Teleki! – Mondta Számbácsi magabiztosan, és kezet nyújtott Teleki Kolos-nak. – Ha te nyersz, akkor tietek lehet az újságírós top5 egy napra, ha én, akkor nem adtok ki cikket egy hétig!

-- Legyen! – Bólintott rá a Falka-tag, és azzal el is robogtak a csatába. Tetszett a lelkesedésük, bár ilyen pofás kis gépekkel lehetett is románt irtani. Nekem már a gépkarabélyom sem volt meg, hiszen eldobtam, amikor társaimat próbáltam menteni.

Ők legalább megúszták. Hellraiser4-et szirénázva vitte a mentő egy távoli, lengyel kórházba, Synerg-et pedig a Honvédbe. Takacs Zuboly-t csak helyben bekötözték, és máris újra hadrendbe állt, míg Banfi Tibor még ezt is visszautasította, és úgy ahogy volt, megtépázva, véresen készült az újabb ütközetre. Nevenincsis is visszatért a beígért borotváló-felszerelésével, és őt követte a terepszínű szamuráj, rRonin, egy új Leopard 2A7-tel. Ezúttal tisztán Legends of Hungary-s legénységgel indult, de láttam, hogy a tornyon lévő .50-es gépágyúra nincs embere, úgyhogy éltem a kínálkozó lehetőséggel, és helyet foglaltam rajta, hogy azért mégse puszta kézzel kelljen harcolnom.

RRonin aztán nem bánta, sőt, régi jó ismerőseként üdvözölt, és indulás előtt még a nyakamba kanyarított néhány hevedernyi lőszert, nehogy spórolni akarjak vele a szőrös-talpúak ellen. Még éppen láttam, hogyan térnek vissza a magyar csatarepülők, a megtépázott FSB1000-rel az élen egy újabb vesztes légi-párbaj után, aztán a szárazföldi erőink alakzatba rendeződtek. Ahogy arra számítottam, rRonin nem a többi tankhoz sorakozott fel, hanem ismét a fejébe vette, hogy egyedül tartja majd fel a gyalogság, páncélvadászok, és a tüzérség rohamait is, ezért eléggé előre mentünk, szűk utcákon manőverezve, messze a biztonságot jelentő alakzattól.

Aztán a város hirtelen életre kelt. Nem a jó értelemben.

Román és szerb gyalogosok rohantak felénk hurrázva, de mielőtt felfoghatták volna, mivel is kerültek szembe, Nevenincsis alaposan megsorozta őket, aztán a mi páncélosunk gázolt közéjük, és szét is vertük a támadást egy szemvillanás alatt. Ez persze csak a kezdet volt, és nem is bíztuk el magunkat. Jól tettük, mert csak ennek volt köszönhető, hogy két román orvlövész, nevezett L3X Andru és Cucu Andrei nem terített le engem és Nevenincsis-t ugyanabban a másodpercben.

A nekem szánt lövedék hangosan koppant a tornyon, mindössze pár centivel vétve el engem, köszönhetően a résen lévő sofőrnek, aki azonnal hátramenetbe kapcsolt, a Magyar Légiós katona pedig időben hasra vágta magát, így mindketten lehetőséget kaptunk, hogy viszonozzuk a tüzet. Az, hogy a lehetőségünkkel mégsem tudtunk élni, már nem a románokon, hanem egy olyan alakon múlott, akivel nem szívesen találkoztam újra.

Egy sárgára festett Manticore galoppozott felénk, folyamatosan tüzelve, és legnagyobb meglepetésemre a pusztító lövedékek sorra lepattantak rRonin tankjáról. TugAvenger-től ennél azért többet vártam a legutóbbi találkozónk alapján, de a mi lövegünk három szalvó után kivonta a forgalomból. Ez egy más kategória volt, mint amihez én szoktam, és sokkal jobban is tetszett innen „fentről” harcolni, mint a porból küzdeni a túlélésért. És hogy honnan tudom a két orvlövész nevét? Na, ezt az információt a Szellemirtó Szabadcsapatnak köszönhettem, akiket akkor láttam először aktívan harcolni, és akik megszabadítottak minket a lesipuskásoktól.

Valóban, mint a szellemek, egyszer csak megjelentek a semmiből, pont a két román mögött, és pillanatok alatt kivonták őket a forgalomból. Erejükön felül harcoltak, ehhez kétség sem fért, pedig a fegyverzetük aligha volt jobb az enyémnél. Hiába, a meglepetés ereje az ő oldalukon volt, és az orvlövészek olyan szépen zuhantak lefelé az épületek tetején felállított, gondosan álcázott lőállásukból, hogy azt még egy vadászgéppel sem tudtam volna utánuk csinálni!

A korábban emlegetett 13128814, az alakulat vezetője csak dobott felénk egy laza tisztelgést, és Olah Geczi-vel, meg whorses-zal az oldalán már el is tűntek a szemünk elől.

-- Elég vézna gyerek ez az 13128814! – Állapította meg rRonin, míg újabb célpontokat kerestünk. – De újonc létére igencsak jól harcol!

-- Bár csak lenne több is belőle, megkönnyítené a dolgunkat! – Ismertem el, bár nem is gondoltam bele, milyen következményekkel járna, ha ez tényleg így lenne. Később sajnos megtapasztaltam ezt is, akkor viszont egészen más foglalt le éppen. – Román hadoszlop jobbról!

Meggyőződhettem róla, hogy Raul Doru valóban túlélte azt a nagy bombát, ugyanis ő vezette az ominózus egységet ellenünk. Ezúttal egy páncélvadászban ült, D2-ben, ahogy rRonin fogalmazott, és egyenesen a mi páncélosunkat igyekezett levadászni. Kíváncsi voltam, TugAvenger sorsára jut-e ő is, vagy képes lesz e minket megizzasztani?

Ha ő nem is, a teljes román hadsereg azon volt, hogy nekünk melegünk legyen. Tüzérségi tüzet kaptunk, én pedig visszahúzódtam a kupoláról a torony belsejébe. A gyalogság mintha csak erre várt volna, és megrohant minket minden lehetséges irányból. Nevenincsis nem tudta egyedül tartani őket, de azért kitartott az utolsó pillanatig, mielőtt visszavonult volna. Mi is tolattunk egy darabig, de a szűk utcákon nem volt olyan egyszerű manőverezni ezzel a jókora készséggel.

De legalább védve voltunk. Egy darabig…



Bombák kezdtek hullani ránk, és ugyan a rádión keresztül elismerésüket küldték, hogy mindhárom ellenséges divíziónak mi okoztuk a legtöbb veszteséget, és kinéz megint három Csata Hőse medál a terepszínű szamurájnak, segítséget már nem tudtak küldeni, és eléggé szorult helyzetbe kerültünk. Véget ért a légi-, és tüzérségi bombázás, és körülöttünk nem maradt más, csak romok, és halottak.

Reméltem, hogy Nevenincsis még időben odébb tudott állni, és nincs a holttestek között, de Raul Doru került velünk szembe újra, és nem volt időnk gondolkodni. Három lehetőségünk volt: balról a gyalogság igyekezett minket lerohanni páncéltörő fegyverekkel, aknákkal és robbanó töltetekkel, jobbról pedig a gondosan beásott tüzérség készült egy újabb szalvóra. Velünk szemben a páncélvadászok sorakoztak fel, Raul Doru-val az élen, rRoninnak pedig villámgyorsan döntenie kellett, melyikük felé fordítsa a frontpáncélt, ami a legnagyobb védelmet nyújthatta.

-- Na, most mi legyen? – Kérdezte tanácstalanul, miközben a jeti harcossal néztünk farkasszemet. Az adrenalin csak úgy dobolt a fülemben, és tudtam, hogy a többiek is hasonló állapotban lehetnek. Nem volt idő érvekre, hosszas elemzésekre, valamerre támadnunk kellett, és ha rosszul döntöttünk volna, bizonyára mind itt halunk.

Nem volt időnk, mégis, mintha minden lelassult volna. Láttam az apró porszemeket repkedni a levegőben. Hallottam a körülöttünk cikázó lövedékeket. Éreztem a saját, és az ellenség verejtékének maró szagát, és azt az iszonyat hőséget, amit a csata heve idézett elő. Lepereghettek volna előttem e-életeim képkockái, mégis csak egyetlen dolog lebegett a szemem elől. Így szinte akaratlanul is, de meghoztam mindannyiunk nevében azt a döntést, amit a halálig, vagy a győzelemig kellett követnünk:

-- Nyírjuk ki azt a rohadékot! – Ordítottam előre mutatva, és a Leopard 2-es abban a pillanatban meglódult Raul Doru felé.

Egy másodperccel később tüzérségi össztűz zúdult arra a pontra, ahol még az imént álltunk, de nekünk már nem árthattak vele. A gyalogság is későn változtatott irányt, így elszáguldottunk előlük, mielőtt a tölteteiket ránk hajigálhatták volna. A lánctalpaink szinte felszaggatták alattunk az utcákat, kövek repkedtek, és sár szanaszét, a páncélvadászok zárt sora pedig viharos sebességgel közeledett felénk.

A románok tüzet nyitottak, de alig találtak minket. Néhány lövés hangos kongás kíséretében pattant le a megerősített front-páncélzatunkról, rRonin pedig személyesen viszonozta a tüzet a fő lövegből. Én sem tétlenkedtem tovább, felcsaptam a kupola tetejét, és megragadtam az .50-es gépágyúmat, hogy kivegyem részem ebből az utolsó rohamból. Záporoztak körülöttem a lövedékek, de a gondviselés, vagy talán az Ősi Magyarok Szelleme megóvott tőlük egyelőre, mi pedig megállíthatatlanul közeledtünk a jetik sorfalához, ami egyre foghíjasabb lett a terepszínű szamuráj hajszálpontos lövéseinek köszönhetően.

Raul Doru lyukat robbantott a lövegtornyunk oldalába, de ezzel sem tudott megakasztani minket. Engem elkapott egy repeszdarab, de ettől csak még elszántabban, vadul üvöltve tüzeltem rájuk, számolatlan halált és sérülést okozva. Már csak méterek választottak el az ellenségtől, és egy megfelelő méretű hézagot is találtunk közöttük. Úgy kapaszkodtunk belé, mint a fénybe az alagút végén, de a román harcos mást forgatott a fejében, mint hogy minket engedjen elmenni, és elzárta előlünk az egyetlen lehetséges kiutat.

Ez volt a veszte…



A tank parancsnoka, rRonin közvetlen közelről nyitott rá tüzet. A szétrepülő darabok újra a kupola elhagyására kényszerítettek, és nem is láttunk semmit egy darabig, csak a hatalmas csattanást éreztük meg, amikor a két roppant páncéltömeg egymásnak ütközött. A Leopard 2-es alig veszítve a lendületéből felhágott a román páncélvadászra, effektíve eltaposva azt, ami még megmaradt belőle, és mire átbucskáztunk rajta, a lövegünk már újra is töltött. Az ellenség sorfalán lévő apró rést így sikerült megfelelően kiszélesíteni, hogy átférjünk rajta, de a Legends of Hungary embere nem érte be ennyivel!

Amint kitörtünk a gyűrűből, csikorgó lánctalpakkal körbepördítette a tankunkat, és még egyszer tüzet nyitott a románokra, mint ahogy én is az .50-esből, és igazából mindenki mindennel, amije volt. Lángba borítottuk az egész hadoszlopot, égtek, sikoltoztak, pusztultak a jetik! Öröm volt nézni!

Szinte el sem hittük, hogy legyőztük őket! Persze, a csatát ugyanúgy elveszítettük, mint eddig az összes többit, illetve mégsem. A várost megszállták a románok, és zsoldosaik, de véreztek is közben. Kiütöttük egy elég jelentős egységüket, Raul Doru hosszas lábadozásra számíthatott, és végre valahára jobbnak bizonyultunk náluk valahol, valamiben.

Egyszerre csak kívül találtuk magunkat a városon, és győzelemittas üvöltésünkből csak az adóvevőnk többszöri üzenetei tudtak csak valamennyire kizökkenteni.

-- Teleki Kolos kétmilliárdos pusztítást vitt végbe az ellenség páncélosai között, hogy megnyerje a Falkának a fogadást. Már úton van a Honvéd kórházba, lehet, hogy elveszíti valamelyik végtagját. Kiérdemelte a Csata Hőse medált, amiből ezennel rRonin-nak adunk másik hármat! – Újabb öröm-hörgések követték a bejelentést a részünkről. A rádióadás folytatódott: -- A megmaradt egységek vegyék Pécs felé az irányt, ott várható a következő támadás, időt kell adnunk a városnak a kiürítésre!

Nem kellett kétszer mondaniuk, rRonin irányba fordíttatta a megtépázott harckocsit, mi pedig üvöltve, ünnepelve azt a kicsi, de jelentős győzelmet, amit arattunk, ordítva gördültünk végig az úton. Sokáig nem is találkoztunk senkivel, így nem volt, aki hülyének nézett volna minket, míg nem egy hat, vagy hét sebből vérző gyalogos katona nem támolygott ki elénk a fák közül.

Felismertem nagy nehezen a korábban látott Szellemirtós whorses-t, akit eléggé megviseltek a harcok. Sokat kivett ezekből a viszonylag fiatal harcosokból az új, gerilla harcmodor, és hogy folyamatosan erejükön felül teljesítettek, lényeges ellátmány nélkül.

Whorses-nak is csak egy ló jutott. Éppen eloldozta az egyik fáról a kötőfékét, hátára vágta az AK-ját, felmászott rá, hogy aztán meg se álljon a lengyel Kárpátokig. Pedig a lóra biztosan ráfért volna út közben a pihenés, de a gazdája láthatóan besokallt. Szinte láttam magam előtt azt a képet, hogy odaérve megáll, még egyszer visszanéz, és azt gondolja magában: „Éhesló!”


Folyt. Köv.!