[FF/A]Fordulat helyett

Day 3,289, 08:01 • Published in Hungary Hungary • by Atheel

II./IV. Epizód; Fordulat helyett

A vasárnapot a rokonsággal töltöttem, így CH ostromáról lemaradtam. Viszont Plató megdobott egy jó kis vityillóval, meg 90 arannyal, estére pedig enyhén ittasan ütöttem egy BH-t is Egyiptomban, amire a DO mutatott. Nem értettem, miért, de ha már így volt, megküldtem rendesen. Gratulálok magamnak!

Köszönöm.

Ami a mai napot illeti, előre nem látható fordulatok során egyáltalán nem volt időm játszani, sem megírni/ befejezni a mára szánt epizódot, úgyhogy kiadom úgy, ahogy eddig kész, a folytatás pedig egyelőre bizonytalan. A hetem elég mozgalmasnak ígérkezik. Képeket most nem keresek, vadászok bele, és a formázásra sem szánok annyi időt, ez van. Úgyis a tartalom a lényeg, vagy mi.

Reklám

A régi nagy sikerre való tekintettel újra vállalok avatárkészítést. (Vagy újság fejléceket, vagy bármi egyéb, akár nem játékkal kapcsolatos grafikus munkát is.)

Az árfolyam: kezdő nem fék játékosoknak 1g, vagy 400 pénz, nagyobbaknak 5g vagy 2000. Borravalót, és egyéb megvesztegetési formákat elfogadok, illetve nagy tételben készítendő avatárokra kedvezményt is adok! Korábbi munkáimat szerintem mind ismeritek, nem fényezem magam, megteszik, akik évek óta viselik őket.

És akkor a történet…


A Kenézy kórházban tértem magamhoz újra. Itt már nem néztek ki olyan jól az ápolónők, mint a fronton, de azért elég kedvesek voltak. Gondoltam ez is egy taktika, hogy minél előbb vágyjunk vissza a harcba, és ne vesztegessük az időt a kórházi koszttal.

Az érdekes az volt, hogy a lopott, kiöregedett vadászgépem kisebb sérülésekkel megúszta a csatát, mint én. A jobb kezemet sínbe kellett rakni, de mire begipszelték, az F-5F már újra harckész állapotban várt a debreceni reptéren. Helyesebben várt volna, ha nem egy cetlit találok helyette.

„Bocsi, Lvittem a madarat, te csak pihengess nyugodtan, majd harcolok a te nevedben is!” -- Olvastam Frenk Ace macskakaparását a hangár ajtajára tűzve. Így folytatódtak a sorai: „Ne aggódj, 1ben hozom vissza, kidolgoztam egy 6ásos taktikát, Al Quasimban kipróbálom. Ha mégis lezuhannék, a te nevedet írtam a gép oldalára, szóval a roncsokat majd visszakapod!”

Nem tudtam igazából haragudni rá, bár annak nem örültem, hogy elvitte a friss zsákmányomat, sem annak, hogy veszélyeztette magát, -- na de ő Frenk Ace! Inkább tőle féljenek! Okulva az előző csatám tapasztalataiból, a front mindkét oldalán…

Pihengetésről azonban szó sem lehetett.

Tankok dübörgésére lettem figyelmes, és a távolban csúnya román trikolórokat láttam lengetni. Elképesztőnek tartottam, hogy máris ideértek, márpedig a szemem nem csalt, hatalmas zsoldos-sereg közeledett, és hamarosan megkezdték a reptér tüzérségi bombázását is. Fegyvertelen voltam, hát gyorsan behúzódtam a hangár fedezékébe, és lázasan törtem a fejem azon, mit is lehetne csinálni, hanem előbb törte át a hangár falát egy román gránát, és kevés híján az egész alkotmány a fejemre omlott.

A gipszelt karom az életemet mentette meg. A debreceni orvosok nem végeztek félmunkát, ugyanis a sín szinte az összes repeszt és törmeléket felfogta, ahogy reflexből magam elé rántottam a kezemet, viszont ez után kezdett csak el annyira fájni, hogy legszívesebben nyüszítettem volna.

Teljesen mindegy volt, a rohamozó gyalogság hurrázása úgyis elnyomta volna a hangomat… Vagy a halálsikolyaik!

Mert hát nem adtuk azért olyan könnyen Debrecent, a magyarok gondoskodtak róla, hogy az agyonfizetett román zsoldosok minden egyes méterért vérrel fizessenek meg. Egy Leopard 2-es száguldott egyenesen a gyalogosok közé, és lánctalpával gázolta, géppuskáival kaszálta a jetiket, míg a lövegével, mintha csak egy nyugis lőtéren gyakorlatozna, hajszálpontos lövéseket adott le a kilométerekre lévő ellenséges tüzérség állásaira.

A kupolára egy .50-es gépágyút szereltek, amivel mindeközben a gyengén páncélozott rohamlövegeket és dzsipeket szórta meg egy vakmerő katona, fittyet hányva rá, hogy kitette magát a gyalogság tüzének. Bátor, mégis botor dolog volt ez tőle, mert egy kósza golyó előbb-utóbb csak eltalálta, és visszahanyatlott a tank belsejébe. A kupola teteje nyitva maradt, ezért tartottam tőle, hogy valamelyik szőrös talpú, ha felocsúdott, esetleg gránátot talál dobni a harckocsiba, vagy felmászna rá, ám csak abban az esetben, ha nem én érek oda előbb.

Kockázatos vállalkozásnak tűnt fegyver nélkül egyenesen a támadó gyalogság sorai közé rohannom, de úgy véltem, ha már egyszer új életet kaptam, egyszer pedig feltámasztottak, olyan sokat úgysem veszíthetek, legfeljebb a következő alkalommal Plató, büntetésből még messzebbre küld, hogy onnan verekedjem magam vissza a sűrűjébe. Úgy tippeltem, hogy fél kézzel is tudnám a gépágyút kezelni, egyúttal megszűntetném a tank sebezhetőségét, a románok pedig úgyis túl elfoglaltnak tűntek azzal, hogy hanyatt-homlok meneküljenek a Leopard 2-es útjából.

Az igazság az, hogy mire végiggondoltam volna mindent, már a harckocsi tornyára kapaszkodtam fel éppen, és bal kezemmel meg is ragadtam az alkalmat, hogy kilyuggassak néhány oláhot. Ment is mint az ágyba szarás, az .50-es széles rendet vágott közöttük, kissé utat is nyitottam a tanknak, ám akkor valaki rám szólt lentről.

-- Hékás, a D2-eseket lődd!

-- A miket? – Kérdeztem megszeppenve, igyekezve túlordítani a csatazajt. A harckocsi parancsnokával néztem farkasszemet, aki olyan volt, mint egy szamuráj, csak terepszínű ruhában. A sebesült lövészt kötözte be éppen, akinek a helyére ugrottam.

-- A Divízió Ketteseket! Könnyen páncélozott járművek, dzsipek, rohamlövegek, tudod! – Ordította, majd a löveg kezelője a parancsára egy hanyag mozdulattal újabb mesterlövészeket megszégyenítő lövést engedett el a tüzérségi állások felé. – Egyszerre tartom a frontot három divízióban: a löveggel a D3-masok tüzérségét irtom, a géppuskákkal a D1-es gyalogságot, az az .50-es a D2-esek ellen van! Samu, most már el ne vérezz nekem!

-- Na és mi lesz a tankjaikkal? – Kérdeztem enyhe iróniával az egyszemélyes szamuráj-harckocsizó-hadsereget. A sérült Samuel Hedgehog megtapogatta magát, nem lyuggatták e ki nagyon, aztán odébb húzódott a parancsnok útjából. – Azokat mivel lőjem?

-- Vicces vagy, de D4-re ott van egy teljes tankhadosztály, én csak a többieket tartóztatom fel, hogy ők gond nélkül tehessék a dolgukat. – „Csak”, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Ő kérdezett inkább: -- Mi a neved, katona?

-- Atheel vagyok. Hadnagy, azt hiszem, de már a fene se emlékszik… -- Mondtam kicsit bizonytalanul, a hangomat egyébként is süvöltő gránátok nyomták el félig, mire oda is soroztam a gépágyúmmal, ahová a parancsnok kérte. Egyúttal én is visszakérdeztem: -- És a tiéd?

-- rRonin vagyok, százados, Legends of Hungary. – Válaszolta, de nem volt idő kezet rázni. – Örvendek, és most aztán szórd meg őket rendesen, bekeményítünk!

*(itt még lett volna egy kis lövöldözés, és újabb szereplők, de az annyira csak vázlat szintjén lett kész, hogy majd inkább a következő részre hagyom, ami majd valamikor jön…)
Folyt. Köv.!