[FF/A]Feheruuaru Rea

Day 3,301, 04:07 • Published in Hungary Hungary • by Atheel

II./VI. Epizód; Feheruuaru Rea


Nagyjából egy hete adtam ki az előző részt. Tudom, tudom, dögöljek meg, de tényleg nem volt időm többre. A cikk egyébként TOP1 lett, és ezúton is megköszönöm az ismételt szavazatokat, remélem ez is hasonló helyen végzi majd. Írtam hosszú bevezetőt, linkeltem külső újságokat is, sőt megírtam már az egész részt, de valami nem klappolt vele, az újságcikkek pedig elévültek már azóta, így tegnap éjszaka töröltem az egészet, és előröl kezdtem, remélem, megérte.

Jó szórakozást!

Reklám

Avatárkészítést továbbra is vállalok, régi, tehetősebb játékosoknak 5gold vagy 2000 huf, újonc nem fake karaktereknek pedig akár 1gold (400 huf) áron is! Jöhet újságbanner, vagy akár valami játékon kívüli grafikus munka is, ezek árait megegyezés alapján, de elég jutányosan szabom ki. Időmtől függően akár azonnal is kész, cseten egyeztetve, vagy legfeljebb egy héten belül.

And Now...


Vérszemet kaptunk. Nem csak Dunedan, de én is.

Az intravénás csokitól megtáltosodni éreztem magamat, le is téptem a gipszet a karomról. Igaz, még fájt, és nehezen mozgott, de használhatónak ítéltem annyira, hogy a ravaszt meghúzzam vele. Fegyverem persze egyelőre nem volt, de gumiruhás barátom gondoskodott erről is.

Nem sokáig néztük tétlenül, hogy Alba Regia utcáit szőrös talpak tapossák, és ahány román martalóc volt olyan szerencsétlen, hogy belénk botoljon, mind holtan esett össze kettőnk jóvoltából. Dunedan megint a hosszú, enyhén ívelt pengéjét használta, amit korábban nehezen tudtam volna elképzelni egy modernt csatatéren, neki viszont olyan gyakorlata volt a forgatásában, hogy néha szó szerint visszaütötte vele a felé küldött lövedékeket. No meg a gipsz levágásánál is igen nagy segítséget jelentett.

Én jobb híján csak felszedtem az első hullától a fegyverét, és már régi (nem annyira) jó ismerősként köszöntöttem a románok Scârțâit-típusú gépkarabélyát. Vacak, tömeggyártott fegyver volt, mint anno a mi FSB1000 által piacra ontott farba-sorozónk, (még most is nehezen hittem el, hogy elnök lett az iparmágnás droid!) ám míg előbbi egy helyen készült, és olcsósága ellenére igyekeztek fejlesztgetni, FSB módszere az volt, hogy felvásárolt minden kistermelőtől mindenféle vacakot, majd sajátjaként eladta az inhomogén típust, és telítette vele a piacot. A jetik szerencsére jól el voltak eresztve pénzzel, ami azt jelentette, hogy egyrészt javult a Scârțâit minősége, másrészt annyi lőszert cipeltek hozzá, hogy alig bírtam el.


Ugyanakkor hátrányt is jelentett, amikor már a sokadik vakmerő zsoldos-csapatba botlottunk, akik a román bérektől vakmerően taposták a magyar földet. Dunedannal harcképtelenné tettünk egy jó párat, egymással versengve, aztán már csak azt vettük észre, hogy megszólal egy adóvevő az egyik halottnál, és óva inti a nemzetközi bandát a szétszórt portyázásról, két magyar harcosra hivatkozva, akik fej-fej mellett kűzdenek a csata hőse címért.

-- Nahát, ezek mi volnánk! – Jegyeztem meg meglepetten, mielőtt széttapostam volna a rádiót. Nem akartam, hogy bemérhessék az elesett egység helyzetét, ha már voltunk olyan ügyesek, és az előtt iktattuk ki őket, hogy segítséget kérhettek volna. – A latex ruhás szopóálarcos leírás legalábbis rád illik. A kardot meg olyan gyorsan forgatod, hogy azt meg sem említik.


-- Szopóálarcos neked a… -- Értett velem egyet teljes mértékben, majd hozzátette. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól állunk. De lassan keresnünk kellene valami saját hadtestet, amihez odacsapódhatunk.


-- Fogytán a lőszer a kardodból, mi? – Hecceltem, de valójában én is hullafáradtnak éreztem már magam, és vágyódtam egy újabb adag intravénás koffeines-csoki után. – Akkor én megpróbálok telefonálni egyet, talán már újra van térerő!



Ami azt illette, volt. Így aztán egyből két hívást is megengedtem. Egyet a parancsnokomnak, hogy érdeklődjek, merre van az egységem, és van e valami extra prioritás, aztán egyet Frenk Ace-nek, akit órákkal ezelőtt errefelé irányítottam. Szemi, a parancsnok csak megkért, hogy próbáljam nem kinyírni magam, és felhívta rá a figyelmemet:

-- Készülődünk a légicsapásra, s oda majd minden ember elkél, s jó lenne, ha nem merítenéd ki magad teljesen! – Éppen ezért még jobban bosszantott, hogy utóbbi, akinél a gépem volt, nem vette fel, csupán sokkal később, egy SMS-t írt vissza.

„Már a 6áron vagyok, nemsokára ott leszek. Nem tudom felvenni, mert éppen harcolok. SMS-t írni sem könnyű így! Nem is írok többet. Bár még ezt is leírtam, na mind1. Frenk, ha esetleg nem tudnád, ki voltam!”

Szem forgatva olvastam az üzenetét, amikor megpillantottam egy drone felhőt közeledni. Még jó, hogy égnek emeltem a tekintetem a hülyeségeket olvasva, mert különben úgy csaptak volna le ránk, hogy már csak azt vettük volna észre, hogy meghaltunk. Dunedan emelt karddal várta őket, én pedig igyekeztem leszedni amennyit csak lehetett, de hiába, a szárazföldi és légi csaták itt teljesen elkülönültek, a levegőből dobhattak le bombákat ránk, de mi nem szólhattunk bele a dolgokba idelentről.

Szerencsére Frenk Ace nem sokkal maradt le az indokolatlanul hosszú SMS-étől, és a legutóbbi találkozásunk óta még jobban meggyötört géppel úgy vágott keresztül az apró drónok sorain, mint kés a vajon. Az F-5F szikrákat hányva meredek pályán közeledett a föld felé, de legalább a mi fejünk felül egy időre elhárult a veszély.

Nem sok rondább landolást láttam még életemben, de a vérnyúl valahogy mégis egy darabban tette le a gépet, méghozzá egy kétszer kétsávos városi útra! Még le sem álltak a turbinák, mire feltépte a fülke tetejét, és egy P90-essel a kézben rohamot indított az ellenség felé, akik… nos… nem voltak jelen. De ettől Frenk csak még gyorsabban győzött, és elégedetten lépdelt vissza a mi irányunkba.

-- Na, meghoztam a vasat. – Közölte tárgyilagosan, és biccentett Dunedan felé. – A botkormány egy kicsit balra húz, de az új taktikám így is bevált. Nem kell rakétákat pazarolni, sem nagyon durván ütközgetni odafenn, elég, ha berepülsz közéjük, aztán a sok kis mocsok annyira megzavarodik, hogy képesek egymást lelövöldözni. Amíg nem jön valami jobb, addig simán működik.

-- Jobb? Fel lehet még ezzel szállni? – Kérdezte Gumiruha kétkedően, és az álarcát vakargatta. – Mielőtt így földhöz csaptad volna sem lehetett valami túl jó állapotban, de most aztán…

-- Áh, ne aggódj, egy kis szivató, és beindul. Még meg is van tankolva rendesen, ha gondoljátok! – Ajánlotta Frenk, és hajlottam is rá, hogy inkább egy ócskavasban, de odafentről harcoljak, mint idelenn a sűrűjében, fogytán a lőszerrel. Dunedannal egymásra néztünk, és vállat vonva megindultunk a gép felé. Én ledobtam a Scârțâit-gépkarabélyt, és csak a pilótafülkéből néztem vissza kérdően a vérnyúlra. – Miattam ne aggódj, én elleszek itt. Illetve megdobhatnál egy telefonnal, mert az enyém összetört SMS írás közben... Kiderítem, melyik kórházba vitték be Samut, és viszek neki egy kis frissen borotvált jeti-talpszőrt, hogy jobb kedvre derítsem!

-- Tessék! – Kiáltottam, és odahajítottam a vakító vakus telefonomat, Plató ajándékát. Frenk könnyedén elkapta, és ahogy hozzáért a kijelzőhöz, elkerekedett a szeme.

-- Mi a fenéért kaptál te 90 goldot Plató-tól?! – Kérdezte megdöbbenten, és felém mutatta a friss üzenetet. Engem is legalább annyira meglepett a dolog, Dunedan is egyből a telefonjáért nyúlt, és jelezte, hogy ő is kapott egy ugyanekkora összeget. – Ez a 9. házassági évfordulója a románokkal, azt írja, hogy azt ünnepli!

-- Na hát azt aztán ünnepelheti... és ennyi pénzzel! – Szörnyülködtem, majd összenéztünk Dunedannal. Egy rugóra járt az agyunk, de én kiáltottam fel előbb: -- Akkor biztos vagyok benne, hogy kaptak belőle a jetik is!

-- Nyírjunk ki néhányat, mielőtt lenne idejük elkölteni! – Válaszolta, mintha csak én mondtam volna. Indítottam a hajtóműveket, és egy perc múlva már el is hagytuk az utat, meredeken emelkedve a város fölé. Éppen időben érkezhettünk, láttuk rajzani mind a saját, mind a román légi egységeket, én pedig igyekeztem a Csontbrigádos, vörös festésű gépek mellé csapódni, bár elég nagy volt még a távolság.

A mieink is nagy tételben vetettek be drónokat, csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak azt a luxust, amit én, bár ők nem lopták, vették a gépeiket, és modernebbek, jobban felszereltebbek is voltak, mint az én elnyűtt F-5F Tiger II-esem. Híres szárazföldi harckocsizóink nagy része átpártolt a légierőhöz, és Gripen-ek, F-15, F-16, F-22 és F-35-ösök is szépen csatasorba álltak. A legmegdöbbentőbb számomra azonban mégis egy apró (a többiekhez képest) kis lebegő gömb volt, amit még ilyen távolságból sem tudtam félreismerni, éskisebb hidegrázást követően fel is kiáltottam:

-- FSB1000! – Félelmetesebb volt vele találkoznom, mint az ellenséggel, pedig belőlük sem volt hiány. Így viszont nem volt gond azzal, hogy bátorságot merítsek a támadáshoz, az első vonalban harcoltam, csak hogy minél távolabb kerülhessek a rossz emlékeket ébresztő iparos-elnök-droidtól.

Meg kellett azért hagynom, hogy rendesen odatette magát, meglepett, hogy abba a viszonylag kicsi, lebegő gömbjébe a holokivetítőn kívül mekkora széles skálán volt képes elhelyezni fegyvereket, külön a hasonló méretű droneokra optimalizálva, és széles rendet vágott a jetik, és szövetségeseik légierején. Nagyságrendekkel több ellenséget szedett le bárkinél, és úgy tűnt, akár egyedül is képes lenne megnyerni a csatát, csakhogy a szőrös talpúak sem csak kis repülő robotokat vetettek be, az ő tarsolyukban is akadt még meglepetés...

Egy ezrednyi SU-37-es mért csapást ránk, sok jó emberünket a földre kényszerítve, és jelentős károkat okozva az egyébként sem ép FSB1000-resben. Ez még csak hagyján lett volna, FSB sosem volt ép, főleg a programkódjával volt a baj, és a mieinknek is maradt elég gépe, hogy az orosz csúcstechnikával felszerelt zsoldos-pilótákat visszaverje, egy valamire azonban még ők sem számíthattak.

Fura, idegen, korong alakú tárgy hasított keresztül a légtéren, ötször gyorsabban a saját hangjánál. két dupla plazmaágyúból nyitott pusztító tüzet a légierőnkre, majd átsuhanva a csatatér felett, meredeken felhúzta a különös gépet, és széles ion-hajtóművének ragyogása kis híján elvakított minket.

Rajongással vegyes félelemmel nyugtáztam a felismerést, amikor rájöttem, hogy az ikonikus Millenium Falcon-t látom, csakhogy az ellenség soraiban! Tudtam, hogy nincs esélyem, mert földi pilóta aligha vehette fel a versenyt ennek a csodának a tulajdonosával...

Han Solo...


Folyt. Köv.!