[FF/A]Eper utca

Day 3,305, 04:50 • Published in Hungary Hungary • by Atheel

II./VII. Epizód; Eper utca

UPDATE: Ha már vendégszerepeltem, immár másodjára a Teleki Kolos által kiadott, és Olah Geczi tollából származó "Bukolika, prózában", akkor szerepeljen itt is a két résztvevő újsága.

A kiadó, Teleki Kolos-tól:
(Abszurd) Bukolika, prózában
(Abszurd) Bukolika, próbában 2

És az író újsága:
Olah Geczi kronikaja

Támogassuk őket, hátha még többet szerepelek a médiában!

(Eddig az UPDATE)

A magyar újságírás szárnyal.

De most komolyan. Ebben tényleg világelsők vagyunk. Bár ez sajnos leginkább a világot minősíti, nem feltétlenül nekünk dicséret. A játék összes többi része viszont teljes mértékben el van már cseszve, és innentől fel is adtam minden katonai, politikai vagy esetleg gazdasági ambíciómat. SH-ért ütni reménytelen, a BH-kat csak akkor kapom meg ha éles csatában ütök, annyira letojja már mindenki őket, bezzeg a tét nélküli eldugott RW-kben mindig bőven akad, aki leüssön.

Szombaton majdnem írtam egy cikket erről, hogy levezessem a feszültséget, de mivel kishoutoltam, ezért Kisborok megelőzött, csak az ő újságjára reagálva fejtettem ki végül, mi is zavart az egészben. Egyébként már legalább 5-6 cikk született az elmúlt hetekben csak abból, hogy a chaten, vagy üzenőfalon kiírtam valamit, Zackuszka, Vadaskertbenvok és a fent említett Kisborok is írt már teljes cikket egy-egy megszólalásom alapján. Durva, mekkora hatással vagyok a magyar újságírásra! 😃

Én viszont maradok az olvasmányos spam-cikkeimnél egyelőre, másra ebben a játékban már úgysem leszek jó. Az érdeklődés mondjuk jelentősen visszaesett, nekem pedig annyi időm sem volt még a héten, hogy az előre megírt részt kiadjam, de pótolom, amennyire tudom.

Jó szórakozást!

Reklám

Avatárkészítést továbbra is vállalok, régi, tehetősebb játékosoknak 5gold vagy 2000 huf, újonc nem fake karaktereknek pedig akár 1gold (400 huf) áron is! Jöhet újságbanner, vagy akár valami játékon kívüli grafikus munka is, ezek árait megegyezés alapján, de elég jutányosan szabom ki. Időmtől függően akár azonnal is kész, cseten egyeztetve, vagy legfeljebb egy héten belül.

And Now...


Nem volt esélyünk, de nem adtuk fel. Nem adtuk meg a románoknak azt az örömet, hogy foglyokat ejthessenek.

Persze voltak, akik eszüket vesztették a nagy Viharban, és Tigrisként ugrottak a sajátjaiknak, de a légierőnk maradékával nagyjából fedeztük a visszavonulást, a többiek halálukig harcoltak. Han Solo kétségek nélkül lett a csata hőse ellenünkben, mi pedig hangsebességgel próbáltuk rendezni a sorainkat, számítva egy újabb támadásra.

Nem kellett sokáig várnunk, amint az utolsó fegyver elhallgatott Fehérváron, már kaptuk is a híreket, hogy a jeti horda megindult Miskolc ellen. Ilyen sebesség mellett hamar odaérhettünk, ám fogytán volt az üzemanyag, fegyverzetünk korábban se nagyon volt, én pedig hulla fáradt voltam, és már kezdtem kifogyni a csokikból is. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy kissé figyelmetlenné válljak, és amikor átrepültünk az ellenséges terület felett egy SAM rakéta társunkká szegődött.

Túl későn vettem észre, és már szólni sem tudtam Dunedannak. Kitérni nem volt esélyem, tehát maradt a katapultálás, és éppen csak annyi időm volt, hogy figyelmeztetés nélkül megrántsam a kart. Mindketten kivágódtunk a pilótafülkéből, és abban a pillanatban be is csapódott a rakéta, szilánkosra robbantva a már olyan jól megszokott gépemet.

Mi is kaptunk a lökéshullámból rendesen, egy leszakadó darab pedig úgy telibe kapott, hogy azonnal elveszítettem az eszméletemet.

Egyszer úgy kipróbáltam volna, milyen rendesen lefeküdni, majd felébredni, de úgy látszott, nekem csak egyféle pihenési forma jutott: az ájulás. Ennek ellenére nem egy kórházi ágyon tértem magamhoz, ahogy már megszoktam, hanem… nos, egy koli szobában. Aggódó egyetemista eü-s lányok vettek körül, megint jó sok mindenem be volt fáslizva, de ezúttal nem éreztem magam olyan szarul, mint vártam. Elég esztétikusak voltak a leányzók, annyira belemerültek az aggódásba és csacsogásba, hogy először észre sem vették, hogy magamhoz tértem, én viszont egyből találgatni kezdtem, vajon milyen módon gyógyíthatnának meg engem, minden adottságukat felhasználva a cél érdekében?

Volt köztük egy y0suna, és egy igazi Hercegno is, de tudtam, hogy arra, hogy őket is megkapjam, semmi esély Nintsen. Egy harmadik nőt is felismertem közülük, bár ő igazából egy fehér macska volt, és mire kinyitottam volna a számat, már hallgathattam is századparancsnokom, szemi letolását.

-- Nem megkértelek rá, hogy ne nyírd ki magad, s mégis megint a földről kellett összeszedni! Az engedélyem nélkül nem halhat meg senki az egységemben! – Okított, én pedig kissé megosztott figyelemmel, de helyeseltem. Az egyik leányzó éppen a kedvenc q5-ös ételemet tette le az ágyam szélére, én pedig hálásan és mohón estem neki a fenséges kajának. – A csata már javában zajlik, még szerencse, hogy most tértél magadhoz, ugyanis a román zsoldosok most reklámszünetet tartanak, de utána aztán szükségünk lesz minden emberre. Dunedan bezzeg egyből visszatért a harcba, nem ájuldozott itt.

-- Persze, mert őt összetartja a kotonruhája… De igenis! Megteszem, amit tudok. – Vágtam rá, és felülve az ágyon tisztelegtem egyet. Majd végiggondolva, mit is mondott az imént, tétován kérdeztem: -- Reklámszünet?

-- Az. A románoknak ez hatalmas üzlet, s az üzlethez kellenek reklámok, de harc közben nem érnek rá reklámokat nézegetni, s ezért tartanak szüneteket jó másfél-két óránként. – Magyarázta, de láttam rajta, hogy már távozna, ezért nem tartottam fel. Ennyit tett még hozzá: -- Odakinn vár egy T-72-es, egyél, s szedd össze magad, aztán a harcmezőn találkozunk!

-- T-72? Nem volt valami jobb… vagy mondjuk akármi, ami használható? – Kérdeztem reménykedve, de a macska rám fújt egyet. – Értettem, ez van, ezt kell szeretni!

Azzal már ott sem volt. Én lassan beláttam, hogy ma sem rendezhetek orgiát lazításképpen, illetve reméltem, hogy Dunedan még nem tett szert olyan hatalmas, ledolgozhatatlan előnyre, amit ne tudnék behozni rajta. Ha meg nem is kaphattam a leányzókat, azért lenyűgözhettem őket a harci teljesítményemmel… Ezen felbuzdulva hamar végeztem is a kajával, és teljesen újjászületve sétáltam ki a koliból. Aki rám nézett, azt hihette, mégiscsak lehetett valami orgia-féle, mert elég jókedvűen sétáltam az Eper utcán, a nekem szánt tankhoz.

HenryFecamp és Jeticsicska vártak ott a századomból, bár eredetileg egyiküket sem ezen a néven ismertem. Utóbbinak ráadásul nem csak a neve, de a teste is változott, így mondhatnánk, hogy teljesen más ember lett belőle, de mégsem. Sőt, hogy bonyolítsuk a dolgot, a régi teste is új nevet kapott, de ez már egy egészen más történet…

-- Tudod vezetni ezt a szart? – Kérdezte tőlem Jeticsicska, én pedig a fejemet ráztam. – Jól van, akkor majd én elvezetem neked, de lőni nem fogok, mert spórolok az energiámmal. Henry remek lövész, ő majd kezeli a löveget, úgyis tankokhoz szokott. Na, menjünk!

-- Annyit kell tudni erről a jószágról, hogy ez szemi régi tankja, amit még egyszer sem lőttek ki alóla, bár már régóta nem is használja. Jó lenne egy darabban visszaadni neki. – Oktatott leendő lövészem, miközben elfoglaltam a parancsnoki helyet. Így már érthető volt, a macska miért fújt rám akkorát, amikor nem valami kedves szavakkal illettem ezt a típust. – Nem néznél ki sokat belőle, de tud egy pár cifra dolgot!

Pöccre indult a járgány, és ez jó kezdet volt. Hamarosan meg is láthattam, mit tud, ugyanis egy román hadoszlop átkarolással próbálkozott Tapolca felől, és első egységeik már az egyetem területén jártak. Előttem csak a periszkóp, a parancsnoki géppuska, és egy piros gomb volt, jó nagy felirattal, ami azt írta: „50%-os Booster”. Na, hát nekem se kellett több, gondoltam, mit is veszíthetek, megnyomtam a gombot, és az öreg T-72-es mintha megtáltosodott volna!

A gyalogság rohama telibe kapott minket, ám a reaktív páncélzatunk egyelőre állta a sarat. Egy HE lövedék a 125mm-es ágyúból utat is nyitott nekünk, ezt pedig az .50-es gépágyúval szépen elkezdtem szélesíteni. Ami nem volt alapfelszereltség, hogy ebből a kis készségből egyből kettőt is kaptam a kupolára, és kettőt az egyébként 7 milliméteres golyószóró helyére is, szóval szépen lehetett vele borotválni. Tapolcafürdőig egy kényelmes harmincas tempóban gurultunk le, és út közben felszámoltuk a jeti csatlósok minden átkarolási kísérletét. Jeticsicska tényleg minimum energián volt, éppen csak egyenesben tartotta a harckocsit, de legalább megkönnyítette a dolgomat, amikor célozni próbáltam.

HenryFecamp viszont elemében volt, és maximálisan kifacsarta az automata töltőberendezés kapacitását. Egyik lövedéket küldte a másik után, olyan pontosan célozva, mint amit eddig csak rRonin Leopard II-esében láttam, és még arra is volt gondja, hogy mindig a megfelelő lőszert használja. Rohamozó gyalogosok? Semmi gond, HE-t nekik. Páncélvadász előttünk? AP lőszer kilőve. Utánpótlás, könnyű vontatók? Egyetlen lövedékkel hosszában keresztüllyukasztotta a fél konvojt, és ugyan magunk voltunk, de az út, amerre mentünk, végig lángokban állt.

Kezdtem tisztelni a T-72-est. A jó személyzetnek hála mindig mi tüzeltünk elsőnek, és mindent elsöpörtünk az útból, ám továbbra sem akartam megtapasztalni, milyen az, ha minket találnak el, a gyalogságénál komolyabb fegyverekkel. Márpedig úgy két kilométerrel később, az úton lejjebb már komoly tankcsata folyt, és mondanom sem kell, hogy a sárga keresztes román harckocsik voltak számbéli fölényben. Megfutamodni azért persze nem akartam, így a lőtávolság határán megállíttattam a tankomat, és Henry-re bíztam a folytatást. Ilyen távolságból még a hatalmas 125mm-es löveg sem volt az a mindent elsöprő fegyver, mint aminek szánták, de a tüzérem tudta a dolgát, és hajszálpontosan célzott.

Leszedte egy jeti szőr… lánctalpát, kigyújtott egy külső benzintartályt, telibe kapott egy kémlelőnyílást, sőt, egy löveget is, ami ettől beszorult. Egyik ellenség páncélzatát sem tudtuk volna innen átütni, de sokat segítettünk a közvetlenül párbajt vívó magyaroknak. Meg is szólalt a harckocsi rádiója:

-- Szép munka, Atheel, jelenleg téged illet a Csata Hőse kitűntetés! – Hallottam szemi hangját, és bár tudtam, hogy derekasan harcoltunk, azért meglepett, hogy ennyire. Nem voltam az a hatalmas harcos, amiből az országnak olyan sok kijutott, sőt, új és sokszor leharcolt porhüvelyem eléggé gyenge volt még, és ahogy jobban belegondoltam az egészbe, szinte dühíteni kezdett, hogy én vagyok a csata hőse. Egy komoly, vérre menő csatában a saját területünkön, fényes nappal nem akadt volna egy vitéz sem, aki jobban, többet harcolt volna nálam a szőröstalpúak ellen?!

Nem volt időm elgondolkodni ezen, ugyanis a kiegyenlített tankcsata messze előttünk egyszer csak hirtelen eldőlni látszott, és nem éppen a mi javunkra. Nem értettem, a románok hogy kaptak egy pillanat alatt ekkora erősítést, hogy csak úgy elsöpörjék az egységeinket, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az illető nem román, még csak nem is tank.

Egy fura, pókszerű, de mindössze négylábú lépegető közeledett felénk, hatalmas ágyúcsővel, és óriási pusztítást végezve. Terepszínű festéssel nem is törődtek, nem volt szükség rá, áthatolhatatlan páncélzattal látták el. A Manticore-típusu mecha élénksárgára volt festve, hogy messziről is lássák a közelgő veszélyt, de olyan gyorsan mozgott, hogy elfutni úgysem lehetett előle. Hatalmas portugál zászlókat festettek az oldalára, és a feliratot: TugAvenger.

-- Hátra, teljes sebességgel! Tűnjünk innen! – Ordítottam bele Jeticsicska fülébe, miközben Henrynek is kiadtam a parancsot: -- Lődd a lábait, próbáld meg valahogy lelassítani, mielőtt szétszaggat minket!

Túl késő volt. TugAvenger hatékony lőtávja nagyságrendekkel felülmúlta a miénket, és egyetlen jól irányzott lövéssel felrobbantotta a lánctalpunkat, sőt a T-72-es fél oldalát! Egyetlen perc alatt elsöpört minden ellenállást, és eldöntötte az addig szoros, kiegyenlített csatát. Mégis mi esélyem lehetett volna ellene?

-- Kifelé! Azonnal! – Üvöltöttem teli torokból, és a két Csontbrigádos, csakis a parancsomra, de villámgyorsan menekülőre fogta. A Manticore egyszerre két golyószóróból nyitott tüzet rájuk, de nem valami precízen, így amíg közelebb nem ért, volt esély az elfutásra.

Ezt az esélyt pedig nekem kellett biztosítani. Miután meggyőződtem róla, hogy két társam elhagyta a tankot, és kellően messzire ért, én lehuppantam Henry korábbi helyére, betöltöttem egy HE lőszert. Irányoztam és kivártam, majd mikor TugAvenger eléggé közel ért, és már azt hitte, csak egy üres, harcképtelen T-72-es áll az útjában, elsütöttem a löveget, és szinte közvetlenül alulról, a lábai tövénél telibe kaptam a lépegetőt.

Hazudnék, ha azt mondanám, túl nagy kárt tettem benne. Ezeket a rendkívül drága harci gépeket arra tervezték, hogy elpusztíthatatlanok legyenek, de a közvetlen közelről kilőtt HE lőszer robbanása azért egy pillanatra kibillentette az egyensúlyából, és a szerkezet, akár egy részeg ló, felborult. Egyenesen rá a tankomra.

Én ebből csak a robbanást, egy hatalmas kondulást, és a sötétséget érzékeltem, meg azt, hogy hiába is próbálok kijutni a T-72-esből… Már azt hittem, örök életemre itt ragadok a két roncs alatt, amikor újabb vészjósló hangokat hallottam, majd egy kis szünet után valami kaparászni kezdett az egyik menekülő-járat ajtaján.

Akkor döbbentem rá, hogy megint fegyvertelen vagyok. És az ajtót egyszer csak feltépték…
Folyt. Köv.!