[FF/A]Családi Vállalkozás

Day 2,815, 04:50 • Published in Hungary Hungary • by Atheel


XIX. Epizód; Családi vállalkozás

Szépen gyűlnek a voteok az előző cikkre is, úgyhogy azt hiszem, sikerült újra a kedvetekben járni, remélem most sem lesz ez másként. Az olvasóközönség már megvan, már csak a gombnyomkodásra kell jobban rászoktatni titeket.
Ezért aztán, és, hogy még jobban megérje engem olvasni, az endorse-olók között innentől minden alkalommal kisorsolok 10db q7 tankot, hogy végre Ti is jutalmazva legyetek a cikkek olvasásáért, és voteolásáért!
Nem számít, hány forintos Endorse-t nyomtok, a sorsolásban részt foktok venni, a győztest pedig a következő számban hirdetem ki, illetve akkor fogja megkapni a nyereményét!

Sok szerencsét tehát, és jó olvasgatást!

Hirdetés!




Avatárok készítését vállalom, kezdőknek is (nem fakeknek!) elérhető 250cc / 1 gold vagy régebbi játékosoknak sem gondot okozó 1000cc / 4 gold áron. Újságbannerek, újságdesignok készítése mindenkinek egységesen 1250cc / 5 gold áron! Kedvcsinálónak néhány régebbi munkám, a teljesség igénye nélkül:

Sok lenne mindet belinkelni, de kérdezzétek azokat, akik az én avatárjaimat hordják, mennyire vannak vele megelégedve, és sokallták e az árat? Érdeklődni kommentben, vagy PM-ben!



Hirdetés vége


A sokkolónak érdekes hatása van a szervezetre.

Ha a biológiai és kémiai folyamatokat nem is elemezzük ki olyan túlságosan, akkor is van négy szembetűnő dolog vele kapcsolatban, amit érdemes megemlíteni.

Először is: rohadtul fáj.
Másodszor: megbénulsz tőle, és képtelen vagy küzdeni ellene.
Harmadszor: megállíthatatlanul rángatózol, és pillanatok alatt a földre kerülsz.
Negyedszer: mikor felébredsz, fogalmad sincs róla, hol vagy...

Bár ez utóbbit már tényleg kezdtem megszokni.

Jellegtelen, kopár, vakítóan fehér falak vettek körbe, mellettem egy egyszerű műanyag polc, alattam egy kényelmetlen ágy, velem szemben pedig egy ajtó figyelt. Amikor azt mondom, figyelt, szó szerint értem: két villódzó szenzort építettek bele, az egyik szünet nélkül rám világított, a másik a szobát pásztázta halovány, piros lézer keresőjével. Hasonlított ahhoz a helyhez, ahol a legutóbb magamhoz tértem, de kisebb volt, és mégis "jobban berendezett".

A polcon mellettem a szakadt egyenruhám, meg a törött SG 550-esem, rajtam pedig az a szürke, semmilyen munkásruha, amit feltehetőleg még az FSB-bot erőszakolt rám.

Most nem voltam megkötözve, szükségtelen volt, hiszen mozdulni sem bírtam, de az emlékképek viszonylag hamar visszatértek. Nem találtam a kiutat ebből az istenverte gyárból, és a droid utólért, majd lesokkolt. A szenzor érzékelhette, hogy magamhoz tértem, mert pittyegni kezdett, és egy perc sem telt bele, mire az ajtó kitárult, hogy újra az a masina libegjen be rajta.

-- Csalódnom kellett benned, Atheel állampolgár! -- Mondta vádlón. -- Mi itt jóhiszeműen kezeltünk téged, megadtunk neked mindent, ami a felkészüléshez kell, és te mégis ellenünk fordultál.

-- Bocs, nem szeretem a kötöttségeket! -- Válaszoltam flegmán, vagy legalábbis megpróbáltam, de meg kell valljam, mivel a fél arcomat még mindig nem éreztem, inkább valami szánalmas motyogás lehetett csak mindaz, ami elhagyta a számat. -- Azt hinné az ember, ez valami önkéntes dolog, és ha akar, szabadon távozhat.

-- Persze, hogy önkéntes! -- Zümmögött vissza. -- Amikor rádtaláltam, te automatikusan ki lettél jelölve önkéntességre, és innentől fogva az FSB-Corp tulajdonát képezed. Jó karban fogunk tartani, és a megfelelő oktatásban és kiképzésben részesítünk, ellátunk munkával, és segítünk az egzisztenciád kiépítésében.

-- Oktatás? Na ne már... Tananyagaitok is vannak? -- Kérdeztem nevetve... vagyis... na jó, nyüszögve, de legalább már érthetőek voltak a szavaim. -- Mutass egyet, kérlek, csupa fül vagyok!

A droid pedig mutatott. Egy beépített holo-kivetítő azonnal bekapcsolt, és egy szakállas, öreg... meg kell, hogy mondjam, meglehetősen csúnya törpe halovány, kékes képét vetítette elém, hátterében a kékes árnyatú de felismerhető magyar trikolorral, az alak pedig beszélni kezdett. Hangja alig különbözött a robot eredeti hangjától, feltételeztem róla, hogy ő maga lehet a "Mester", a titokzatos FSB. Így szólt:

-- Először is, tisztáznunk kell, hogy minden ember egyformán fontos, és mindenki egyenlő! Kivéve persze a cigányok, zsidók, muszlimok, románok, és még egy pár népcsoport... Mindenki megérdemli a tiszteletet, és a lehetőséget, hogy bizonyíthasson, meg kell adni minden támogatást nekik, hogy egyenlő mértékben szolgálhassák a hazát. Mindenki jó hazafi, aki hisz, és aki pontosan azt csinálja, és úgy, ahogy mondom neki! -- Darálta a hologram, miközben előreugró állkapcsát csattotgatva, enyhén kancsalítva, előre meredt a semmibe. Folytatta is volna, de már ez is olyan sok volt hirtelen, hogy arcomat látva a droid inkább magától kikapcsolta.

-- A tanításokhoz idő kell, hogy feldolgozd őket, de utána hűen tudod majd szolgálni a Hazát! -- Magyarázta, miután a kép elhalványult, én viszont egyáltalán nem terveztem, hogy alávetem magam az agymosásnak, úgyhogy lopva a fegyveremre sandítottam, hátha meg van töltve. -- Remélem nem szeretnéd elkövetni még egyszer a korábbi hibát, és nem akarsz tüzet nyitni ránk. Egyébként is felesleges, plusz, nincs megtöltve. Kaptál még egy esélyt, hogy bizonyíthass, egyébként kénytelenek lennénk dezintegrálni.

Bár folyton többesszámban beszélt, még mindig egyedül volt. Nem mintha egyedül is lett volna ellene esélyem. A fenyegetés pedig egyértelmű volt, és én jobbnak láttam egyelőre belemenni a játékba. Nem gyávaságból, csak taktikai okokból... csak amíg nem találok valami jobb lehetőséget, hogy elmene... kitörjek innen.

A droid körbezümmögött rajtam akár csak előző alkalommal, majd közölte, hogy ideje munkába állnom, majd kisvártatva távozott. Én magamhoz vettem minden felszerelésemet, és jobb híján el is indultam a felfestett nyilak által jelzett irányba, a munkahelyemre, hogy elüssem valamivel az időt.

A csarnokban most is rengeteg fegyver hevert szanaszét, talán még több, mint előző nap, én pedig rezignáltan kezembe vettem egyet, és rányomtam az első cimkét, ami a kezem ügyébe került. Megforgattam a fegyvert, ami egy karabély volt, valami hitvány kalasnyikov-másolat, és rögtön feltűnt, hogy a cső nincs megfelelően rögzítve, és az ütőszeg sincs a helyén. Néhány ösztönös mozdulattal üzemképessé tettem a fegyvert, és anélkül, hogy elgondolkodtam volna rajta, honnan értek ennyire a műszaki dolgokhoz, vittem is át a másik kupachoz. Ott az egyik dolgozó az utamat állta.

-- Te mégis mi a francot keresel itt?! -- Kérdezte a fickó, és először meg sem ismertem a szürke egyenruhájában, olyan átlagosnak tűnt, mint bármelyik másik agymosott, pedig sokkal rosszabb volt náluk. Sybillak volt az!
-- Óh, úgy látom téged is FSB kapart össze valahol... -- Mondtam részvétteli hangon, és a fegyverre mutattam. -- Ez az új munkám. Az életcélom, tudod... Silány csúzlikra ragasztok márkajelzést, attól majd jobbak lesznek. Svájcban szedett össze egy roppan furcsa kalandom után egy arany-fazonnal meg egy gebével...

-- Jah, tökmindegy, figyelj, amúgy is téged kerestelek! -- Vágott közbe, és úgy tűnt, rajta még nem fogott az FSB féle agymosás. -- Keresek egy olyan katonai egységet, ahol magas a CO, van jó ellátmány, és nem cseszegetnek ha ellenoldalon BH-zok. Gondoltam, az a legegyszerűbb, ha megTO-zok egyet, és ennek az FSB-nek van ám egy százada is... Mit szólsz?

Egy darabig értetlenül hunyorogtam rá, nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e ezt a hülyeséget, vagy viccel, esetleg őt is lesokkolták, és félrebeszél, de mivel a szeme sem rebbent, úgy éreztem, válaszolnom kellene.

-- Nos azon kívül, hogy ez az FSB-bot sebezhetetlennek tűnik, mindenhol ott van, és egyszer már kiütött, tegyük fel, hogy átvennénk ezt az egész bazinagy üzemet... ketten... mégis mit kezdenél vele? Honnan lenne ellátmány, ha te vagy a főnök? -- Ezen láthatóan elgondolkodott, de nem esett kétségbe.

-- Vannak itt készletek, egy darabig simán elég lenne... de igazad van, inkább beállok valamelyik nemzetközi terrorszervezethez, mondjuk a GAMA megtenné... -- Mondta, mire újra felderült az arca a lehetőségre, aztán hozzátette: -- Akkor ideje lelépni innen!

-- Ja, menj csak, én úgyis hobbiból vagyok itt!

-- Hogy érted? -- Kérdezte gyanakvóan. -- Neked tényleg bejön ez az FSB-s dolog? Mármint poén, meg minden, de tényleg?!

Kezdtem érteni, miért nem hatott rá az agymosás... Ahhoz az is kell!

-- Dehogy, te barom, csak nem tudok innen kijutni. Ennek a gyárnak nincs kijárata, és sem fegyverem, sem semmim nincs, hogy vágjak rajta egyet... Nem mintha nem próbáltam volna már... -- Morogtam, és elmeséltem neki idekerülésem, és menekülésem próbájának történetét. Ez sem hangolta le túlzottan, de azért elgondolkodott egy darabig rajta.

-- Tudod mit? Van itt valaki, aki segíthet. FSB1000 fia. Ő a mi emberünk!
Miután túltettem magam azon a sokkon, hogy ennek a droidnak, vagy a gazdájának, vagy bárkinek ezen a lehetetlen helyen lehet egy fia, aki még ráadásul segítene is nekünk, jobb híján belementem a tervbe, és felkerestük a fickót az egyik közeli üzemcsarnokban. Itt a reménytelenül, ránézésre is rossz fegyvereket javították, vagy selejtezték le, illetve az "elitnek" szánt, jobb minőségű csúzlikon végeztek minőségellenőrzést.

Nem tudom, mit is vártam pontosan, milyen lesz FSB1000 fia, de azt hiszem, nem erre számítottam.

Egy hosszú hajú, hosszú szakállú, mogorva képű törpe volt, hasonló, mint ami a hologramban szerepelt, és robosztus törpe-kezével meglepő ügyességgel szerelt éppen egy reménytelenül rosszul összerakott géppisztolyt. Közeledtünkre felnézett, de kétlem, hogy meg is látott volna minket: szeme az én törött SG 550-esemen akadt meg, és azt hihette, munkát hoztunk neki, mert ösztönösen utánakapott, és leakasztotta a vállamról.

-- Igen, ilyesmi való az elitnek. Ez svájci minőség, és nincs is komoly baja. Idehoznád azt a kőris-rönköt onnan az asztalról, állampolgár? -- Kérdezte mély, reszelős hangján, és pedig jobbnak láttam szó nélkül engedelmeskedni. Egy esztergapadhoz lépett, mely nem volt messze, de mire odaért, már az összes műanyag markolat-elemet lefejtette a puskámról, beleértve a törött tust, majd elvette a fadarabot, és az esztergapadnál villámgyorsan kifaragta belőle a műanyag elemek pontos mását, persze a törést leszámítva. Egy-egy csavarral rögzítette őket, és máris teljesen újjá varázsolta az én zsákmányolt, svájci remekemet, sőt, szebb volt, mint újkorában. -- A fa kaphat egy kis lakkot, vagy lazúrt, esetleg valami ápoló olajat, igazán szép darab, mehet vissza!

-- Igen, kösz, szóval nem ezért jöttünk ám! -- Szólalt meg végre Sybillak, akit ugyan nem hatott meg az ilyesmi, de az előző gyors mutatványtól még az ő álla is leesett egy kis időre. -- Úgy gondoltuk mi ketten, hogy itt a gyárban nem vennétek nagy hasznunkat. Tudod izé... kétbalkezesek vagyunk. Mármint én. De tökmindegy. A beszélőkénk jó... szóval... Mit szólnál, ha a gyáron kívül... öö... terjesztenénk, milyen... nagyszerű fickó az apád... és, ööö... felkeresnénk esetleg pártokat, hogy támogassák a politikai kampányát...

Nagyon átlátszónak tűnt a rögtönzött beszéde, de az előző agyatlan gondolatomat róla fejben máris visszavontam, sőt törpe láthatóan elgondolkodott a dolgon.

-- Ez nem rossz ötlet. Sőt, nekem is ezt kellene tennem! Atyám elnök akar lenni, és ugyan megtagadott, és elhagyott engem kicsi koromban, de ha elég támogatót szereznék neki, hogy győzzön, talán eléggé lenyűgözném vele, és visszafogadna! -- Derült fel az arca végül, és máris tudtam, hogy nem a szépségéért, de nem is az eszéért szeretik a nők... már ha szerette egy is valaha. -- Jobb, ha máris indulunk, a kijárat felé!

-- Látod, mondtam, egyszerű. -- Dünnyögte elégedetten Sybillak, és valóban, a lehető legrövidebb úton, minden ellenállás nélkül egyszerűen csak kisétáltunk az üzemből. Munkásoknak ki-bejárat nem volt, de a fegyvereket szállító kamionoknak el kellett közlekedniük valahol, és ott egy tágas, őrizetlen kapun keresztül hagyhattuk el a helyet. Már az utolsó biztonsági korridor felé tartottunk, amikor útitársam újra megszólalt: -- Mindjárt kinn is vagyunk, üdv újra, szabadság!

De persze elkiabálta.

A zümmögést hamar meghallottam, hiszen egész úton erre összpontosítottam... Mármint arra, hogy ne halljam, de így, hogy nem akartam hallani, még előbb eljutott a fülemig, mint az normálisan lehetséges lett volna.

És az FSB1000-res droid száguldott felénk, és hangosan pittyegett és szitkozódott. A fiával nem is törődött, láthatóan engem akart megállítani.

-- Futás! -- Nyögtem, de hiába igyekeztem, nem tudtam elég gyorsan szedni a lábam. FSB1000 fia furcsán nézett rám, Sybillak, csak nevetett, de én nem akartam megint sokkolódni, úgyhogy csak rohantam, mintha az életem múlna rajta.

Felcsillant a remény, amikor a korridoron kívül éppen egy Fekete Sereges helikoptert láttam leszállni, és alig hittem a szememnek, amikor éppen theface szállt ki a pilótafülkéből, hogy felemelt kezekkel üdvözöljön.

-- Uff! Hát mi ez a rohanás?! -- Kérdezte már messziről, én pedig tényleg majdnem egyenesen a karjai közé rohantam. A droid addigra beért, de nem nyitott tüzet, én meg kihasználva a lehetőséget, a térdemet támasztva lihegtem egy sort.
-- Ne hagyd, hogy visszavigyen ez az elmebeteg! -- Könyörögtem, remélve, hogy segítségemre siet, és nála van a banhammer, mire FSB hosszas szónoklatba kezdett arról, miért is kellene maradnom, miért nem szép, hogy elfutottam, és hogy hálásnak kellene lennem. Olyan hangosan dobolt a vér a fülemben, hogy egy szavát sem értettem, de theface hamar elveszítette a türelmét.

-- Tudod mit, FSB, meggondoltam magam, mégsem támogathatja a BA az elnöki indulásodat, mert nem vagy normális. Sem egyenes... mert egy gömb vagy, és az görbe! -- Kiáltotta, majd mivel a robot továbbra sem hallgatott, acélbetétes bakancsát használva erélyesen Kickelte. Röhögött egy jót a távolodó robot láttán, aztán hozzánk fordult újra, és megkérdezte:-- No hová is lesz a menet?

[Folyt. Köv.]