[FF/A]Bukásból vereségbe

Day 3,292, 07:41 • Published in Hungary Hungary • by Atheel

II./V. Epizód; Bukásból vereségbe

Újra elnézéseteket kérem a formázás hiánya miatt, talán majd egyszer utólag pótlom, ha erre igény lesz. Cserébe viszont a Debreceni csata folytatását is megkapjátok, amit ha már az előző részben kénytelen voltam megnyirbálni, most a korábbi vázlatot jócskán kibővítettem, engesztelésül!

Egyesek szerint hosszú és unalmas, ez a rész pedig még hosszabb és unalmasabb lesz, főleg, mivel Dunedan is szerepel benne, úgyhogy akiket ez riaszt, ettől lejjebb ne is nagyon olvassanak!

Az eltörlés úgy látszik nagyon jót tett a magyar médiának, azóta ugyanis nem hogy a top5-be de még a top10-be is szinte lehetetlen bekerülni, csak így tovább! Ami pedig a visszavágást illeti, mindenki tevékenyen részt tud vállalni benne, a kicsik is egyaránt, mint a legnagyobb tankok, csak előbbiek jobb, ha csatlakoznak a Szellemirtó Szabadcsapathoz, míg utóbbiak esetleg támogathatnák őket! A Szellemirtók immár saját Aviátor-programmal is bírnak, és elég lelkesek, szóval le a kalappal előttük!
Reklám

A régi nagy sikerre való tekintettel újra vállalok avatárkészítést. (Vagy újság fejléceket, vagy bármi egyéb, akár nem játékkal kapcsolatos grafikus munkát is.)

Az árfolyam: kezdő nem fék játékosoknak 1g, vagy 400 pénz, nagyobbaknak 5g vagy 2000. Borravalót, és egyéb megvesztegetési formákat elfogadok, illetve nagy tételben készítendő avatárokra kedvezményt is adok! Korábbi munkáimat szerintem mind ismeritek, nem fényezem magam, megteszik, akik évek óta viselik őket.

És akkor a történet…


Bekeményítettünk, ami azt illeti.

Számolatlanul égettük a muníciót, de rRonin biztosított róla, hogy van belőle bőven. Tucatszám tettem harcképtelenné a könnyebb járműveket, sorra hallgattak el az ellenség tüzérségi ütegei, és a gyalogosok holttesteiből is lassan hegyet lehetett volna építeni körénk, mégsem akartak elfogyni. Ami azt illeti, nem, hogy futottak volna, egyre többen jöttek ránk, és a meglepetés erejét sem tudtuk többé ellenük fordítani, módszeresen támadták a harckocsinkat, növekvő sikerrel.

A szőröstalpúak először bazookákat kezdtek bevetni ellenünk, majd a ránk állt a tüzérség, és a tankvadászok is következetesen minket céloztak. Mindezzel még úgy-ahogy el is bírtunk volna. Hanem ahogy rRonin, és egyre több sebből vérző legénysége is a tankhadosztálytól csatlakozott le, hogy részt vegyen az elterelő-hadműveletben, úgy páncélosok tűntek fel, sárga kereszttel, és a vörös-kék körrel a túloldalon is.

Addigra teljesen körülvettek minket, és úgy látszott, nincs menekvés. A Leopard 2-es temérdek életmentő önvédelmi berendezése sorra kudarcot vallott, találatot találat után kaptunk, szétrobbantották a lánctalpunkat, kiütötték a motort, a rádiót, a váltót, de még a löveget is, a kezelő-személyzet pedig úszott már a repeszdarabokban. Samuel Hedgehog akár egy mágnes, vonzotta a sérülést okozó fémtörmelékeket, a szanitéccé avanzsált vezető pedig jóformán múmiává változtatta a rengeteg gézlappal, amit köré tekert. Csodával határos módon élt még, míg a löveg kezelője kidőlt, és az őt kötöző is több sebből vérzett, mint amennyit be tudott magán foldozni.

-- Engem is el kellene látnod, Lormancs! – Közölte kelletlenül a terepszínű szamuráj, aki láthatóan elég nehezen mozgatta a karját. Sofőrünk hirtelen azt sem tudta, hová kapjon, elégedetlenül morgott.

-- Maradtam volna a tengeren, nem nekem valók ezek a szűkös harckocsik! – Kiáltotta, és tette, ami tőle tellett. – Lassan belefulladunk a saját vérünkbe, és itt még elúszni sincs hová…

Hamarosan lett helyünk bőven, Lormancs mégsem örült neki. Én az utolsó pillanatban huppantam le a harckocsi belsejébe, magam után rántva a kupola ajtaját, aztán már nyoma sem maradt, ahogy egy páncélgránát az egészet leszakította a fenébe. A torony szinte azonnal újabb találatot kapott, és a levegőbe repült, de hála DJOZIKE-nek, nem velünk együtt.

-- Egy élmény volt mellettetek harcolni! – Üvöltöttem túl a csatazajt, hogy ezzel adózzak társaim felé, és próbáltam megbecsülni, hány másodperc lehet hátra az életemből. Az idő mintha megállt volna, ahogy tengernyi román fegyver csövével néztünk farkasszemet, teljesen védtelenül a füstölgő roncsban csücsülve, miközben minden eddigi csatazajt elnyomó dübörgés és csattogás süketített meg.

A szemem sarkából láttam a villanásokat, ahogy golyók repkednek körülöttünk, de egyik sem érte el a helyünket. Óriási káosz kerekedett, főleg a gyalogság körében. Felkaptam a fejem, és egy éjfekete V-22 Osprey száguldott el, éppen előttem.

Jócskán túl lehetett terhelve fegyverzettel, elég nehézkesen váltott irányt, a pusztítás azonban, amit véghezvitt, megtisztította a terepet körülöttünk. Olyan zuhanó-pályába kezdett, amiből tudtam, hogy nem lehet már felkapni, kevés tapasztalatom a típussal, még Svájcból, megérttette velem, hogy ez egy kamikaze akció, és valóban, egy pillanattal később résnyire nyílt a hátsó raktér-ajtó, és egy hasonlóan fekete ruhás alak ugrott ki mögüle, ejtőernyő nélkül, csapkodó köpenyben, egyenesen a jetik közé.

Egyszerre ért földet a géppel, ami hatalmasat robbant, és meglobogtatta a vakmerő alak sötét köpenyét. Nem tudtam, hogy teljesen megőrült e, vagy csak ő Batman, mindenesetre kardot rántott, és őrületes mészárlásba kezdett a teljesen összekuszált román vonalak közepette. Mi csak tátott szájjal bámultuk, vagy legalább is én biztosan, mire rRonin ütögette meg a vállamat, és a fülembe ordibálta:

-- Gyerünk Atheel! Tudsz járni?! Vigyük ki Samut innen! – A nevezett már nem is múmiának, hanem sündisznónak tűnt a belőle kiálló repeszdarabok miatt. Legalább hűen a nevéhez viselkedett, és a „tüskéivel” együtt is, makacsul életben tudott maradni. Megragadtam a hónaljánál, miközben a százados tovább sürgetett. -- Dunedan sem tudja őket feltartani örökke!

-- Szóval akkor nem a Batman! – Ordítottam, de fél méterre tőlem még így sem hallotta a hangom, csak értetlenül nézett rám, és majdnem kirántotta Samuelt a kezemből. Magam is erősen sántítva, de igyekeztem tartani a lépést, meg közben tájékozódni, hogy a fent nevezett Dunedan nevű a fekete köpenyével meg pengéjével hogy áll a talpak borotválásával. – Hát ez meg hová lett?!

A választ azonnal megkaptam, szavak nélkül, egy tett formájában. A nem-Batman látva, hogy nem hogy a sebesülttel, de még saját magammal sem boldogulok, vele együtt kapott fel a vállára, és sprintelni kezdett, mintha csak két palackot vinne megtölteni a kúthoz, amiből fogytán a víz. Nem volt valami méltóságteljes így utazni, de legalább nem rogytam össze a csatatér közepén.

A szemeim azonban kezdtek óhatatlanul lecsukódni, és a vérveszteségtől sápadtan egyre közelebbről kerülgetett az ájulás. A csatazaj elhalkult, és én földre kerültem, sötétség vett körül, és oltárira fáztam. Láttam pár sebet magamon, amit eddig nem vettem észre, és már éppen hátrahajtottam a fejem, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, amikor egészen más érkezett, és máshonnan, mint amire számítottam.

Dunedan tenyere, egyenesen a képembe.

-- Ne merészelj pont most elpatkolni Atheel! – Figyelmeztetett. Tágra nyíltak a szemeim, az adrenalin ott lüktetett az égő arcomban, de a módszer végül is hatásosnak tűnt. Szigorú arcot láttam közel az enyémhez. – Egy éve várok rá, hogy autogramot kérhessek tőled, és ha már kihúztalak a szarból, csatlakozni fogsz a pártomhoz is! Élve, megértetted?!

Mielőtt bármit válaszolhattam volna neki, előhúzott az egyik zsebéből egy aranyozott szegélyű cetlit, nekem pedig halványan rémlett, hogy én is rendelkezem egy olyannal. Teleport-bérlet! Mire mindez eljutott az agyamig, már egészen máshol voltunk, nem a debreceni reptér, és a Tesco között, hanem egy székesfehérvári panelrengetegben.

Tudtam, mert ismertem a helyet. Nem messze a vártól, és az Alba Plázától, éppen egy nagy, fekete furgon mögött jelentünk meg. Dunedan feltépte a kocsi csomagterét, és kotorászott valamit egy piros dobozban.

-- Mindjárt jobb lesz, tarts ki! – Kiáltotta, de inkább volt utasítás a hangjában, mint bárminemű aggódás. Előhúzott egy méretes fecskendőt, és lendületesen a karomba vágta. Ahogy lenyomta a dugattyút, éreztem, ahogy a szemeim szinte kidudorodnak a nyomástól, és mintha hosszú idő után a víz alól előbukkanva végre levegőhöz jutottam volna, hirtelen felpörögtem. – Így ni, látod, nem hagyom, hogy csak úgy, olyan könnyen elpatkolj itt nekem!

-- Azt a k* (ősi szakmát űző személy)! – Ismertem el, és az agyam is zakatolni kezdett. – Miért hoztál ide? A többiek is kijutottak? Rohadtul fáj a karom, mi a franc volt ez? Ez is valami új csodaszer?

-- Fenéket új, ez csak intravénás csoki. Sport szelet, hogy pontosítsak, 500% koffeinnel. – Magyarázta a nem-Batman, és talpra rántott. Nagyon már erőlködnie sem kellett, majd kiugrottam a bőrömből. A többi kérdésemet már el is feledtem, lekötött a telefonom csörgése.

-- Itt Frenk! – Szólt bele egy hang, mire felvettem. Pörgés ide, vagy oda, nem hagyott szóhoz jutnivagy egy percig. – Al Quasim elesett, de komolyan mondom, a taktikám bevált! Most Al Riyadh-ban repkedek, ez is elég csehül áll, úgyhogy szerintem az arab gyarmatokra hideg vizet ihatunk! De én cseles voltam, és jól megtankoltam a gépet még utoljára, mielőtt felmenne a benzin ára! Amint kiadják az evakuálási parancsot, szállítom is vissza neked a madarat Debrecenbe!

-- Debrecen elesett! – Tájékoztattam Frenk Ace-t szomorúan, bár annak örültem, hogy egy darabban van. – Jobb, ha Székesfehérvárra hozod, itt most csend van, biztosan nem fognak egyhamar támadni a sárgák. Remélem jól repültél a nevemben, és javítottad a vacak statisztikámat!

Erre már nem kaptam választ, a vonal elnémult, ugyanabban a pillanatban pedig hatalmas robbanás rázta meg a várost. Láttam, amint az egyik adótorony nyikorogva összedőlt, és mindent beterített a por és a füst. A levegő pillanatok alatt megtelt tüzérségi tűzzel, és szinte egy az egyben ugyanabba a rémálomba kerültünk bele, amiből alig néhány perce az utolsó pillanatban sikerült megmenekülnünk.

Elsöprő erővel érkeztek meg a románok.

-- Biztosan nem fognak egyhamar támadni, mi? – Kérdezte gúnyosan Dunedan, és előhúzta kardját, amire még rá sem száradt a jetik vére. – Szerintem ma már ne szólalj meg!

Folyt. Köv.!