[A]Novoszibirszk

Day 2,735, 05:51 • Published in Hungary Hungary • by Atheel



Tegnap nem adtam ki új részt, elég prózai okból: nem értem rá. El ne kezdjetek sajnálni, rég előre megtervezett akciómat hajtottam végre a festői budakeszin, egy légcsavaros malév oktatógéppel tettem egy nagy kört a környék felett, és bár eredetileg úgy volt, én is vezethetem majd a masinát, ez sajnos elmaradt. Ennek ellenére is óriási élmény volt! Videófelvétel is készült róla, csak még fogalmam sincs hogyan fogom nézhetővé szerkeszteni azt a kb 25 percnyi, 5 különböző felvételt... Az oda-vissza út viszont elég hosszú, és kalandoktól sem mentes, úgyhogy kora reggeli indulás, és késő esti érkezés volt osztályrészem, egy cikk írása már szóba sem jöhetett, örültem, hogy legalább a kétkatt belefért a napba. Kárpótlásul ma dupla hosszúságú résszel rukkoltam elő.


Az eddigi cikkeim kivétel nélkül bekerültek a top5-be, volt, hogy egyszerre kettő is, ami elég jól esett, mindössze csak az csorbítja ezt az eredményt, hogy szinte nincs konkurencia, az újságírói modul továbbra is szépen haldoklik. Bár örömmel láttam néhány nagy "visszatérő" cikkét, és új próbálkozásokat is! Így tehát azon túl, hogy továbbra is mindenkit arra bíztatok, voteoljon, suboljon, shoutoljon, kommenteljen és esetleg endorsoljon, ne csak itt tegye, hanem ösztönözzön más újságírókat is, és ha egy kevés indíttatása is akad, hogy maga írjon cikkeket, vágjon bele bátran, kellene a vérfrissítés!

Nem szaporítom a szót, ha már tegnap egy álmom valóra vált, leírok egy másik álmot is.



Késő éjszaka volt már, és a megoldáshoz nem sokkal kerültem közelebb. Igazolódott, hogy a Fekete Futó létezik, de még mindig nem tudtam, merre keressem, illetve kiderült, hogy én is létezem, és több, mint három évig halottnak hittek. Önmagam megismerése azonban többet kívánt néhány szám tanulmányozásánál egy adatbázisban.

Anonymus22 is mesélt néhány dolgot az ő korábbi életéről, és eltűnéséről, de aztán a mondat közepén aludt el a kantinban, és én is jobbnak láttam kipihenni a hosszú nap fáradalmait. A feketék rendelkezésünkre bocsájtottak egy használaton kívüli barakkot, így éjszakára megaludtunk náluk. A jól megérdemelt pihenés helyett azonban meg kellett küzdenem az éj árnyaival is...
***

Végtelen, hideg sígságokon jártam, mint modern kori kereszres lovag, egyenruhámat fekete pajzs díszítette fehér kereszttel, és arany babérlevelekkel, ló helyett pedig egy acélba bújtatott gépszörnyeteg volt a hátasom, öreg, de tapasztalt jószág. Szinte minden egyes horpadását ismertem már, és emlékeztem rá most is, olyan tisztán láttam magam előtt, mintha most is benne ülnék, a legénységet mégis arctalan embereknek láttam, és sehogyan sem tudtam felidézni a nevüket...



Egy hatalmas város terült el a közelben, panelházak ezrei mesterséges, szögletes hegyeket alkotva emelkedtek ki a síkságból, és emberekkel voltak tele, mindegyiket halálos csapdává változtatva az ellenség számára. Akik most mi voltunk.

Novoszibirszk a felkelő nap fényében csak még ocsmányabbnak tűnt számomra, a sötétség legalább a csúfságának egy részét elleplezte előlünk, főleg, hogy az elsötétítés miatt jóval kisebbnek tűnt ez a város-monstrum, mint valójában. Most azonban teljes valójában, obszcén betonrengetegével terpeszkedett előttünk az Ob két partján egy a másfél milliós város, és nekünk kellettek a hídjai.

Öt volt belőlük, három a városon belül, egy a déli szélén, a víztározó gátjaként szolgált, egy pedig északon, az M51-es autópálya részeként kerülte meg, és ez volt az elsődleges célunk, hogy ezen átkelve bekeríthessük a várost, és csapdába ejthessük az ellenséget. Ők sem voltak persze bolondok, ezt védték tőlünk a legjobban, és mire megvirradt, egy teljes elit horvát hadosztály állt a híd túloldalán.



A magyar hadvezetés, erős lengyel és szerb szövetségesei oldalán azonban egy cseppet sem félt tőlük, bátran kiadta a támadási parancsot, melyet most, a nappal első fényeinél kellett végrehajtani. A mieink felsorakoztak, és csak arra vártak, hogy a show elkezdődjön. Halálos tánc volt ez, gyilkos koreográfiával, és sokszázezer szereplővel.

A nyitólépést a légierő tette meg: vadászbombázóik észak felől csaptak rá a horvátok védelmi vonalára, majd könnyű veszteségekkel repültek tovább, és a városban is megsemmisítettek néhány célt, pusztán a félrevezetés miatt. Az ellenség válasza nem késett sokat, az ő vadászaik harcba bocsájtkoztak a mieinkkel a várostól délre, a bombázóik pedig megkísérelték megszórni a szárazföldi csapatainkat, a mi légvédelmünk viszont felkészülten várta őket.

GÁT-os légvédelmi ütegek olyan össztüzet zúdítottak az égre, hogy a bombázók már az előtt súlyos veszteséget szenvedtek, hogy átrepültek volna az Ob felett. Ideát összetalálkoztak a mi vadászainkkal, és a többségük a bombaterhével együtt zuhant le, minimális kárt sem okozva a mieinkben. A következő tánclépés is a GÁT-osokat illette meg, lőtávjuk határán megszórták a horvátok előretolt állásait a híd felénk eső oldalán, majd elérkezett végre a mi időnk is.

A támadást a Vérnyulak maroknyi csapata vezette, a Killer Rabbits Dandár könnyűpáncélosai menetből rácsaptak a hídfőállás maradékaira, majd dél felé haladtak tovább, hogy elvonjanak némi haderőt, és a városba tereljék át őket. Öngyilkos küldetésnek tűnt, tehát nem engedték volna át senkinek ezt a feladatot, és ha öngyilkosok nem is lettek, elég szép munkát végeztek a harctéren.

A második támadást, ezúttal már közvetlenül a híd elfoglalásáért a HUNElit vezette, alig fél órával a napkelte után, és keményen rácsaptak nehézpáncélosokkal a horvátokra, felmorzsolva mindazt, ami még a híd innenső oldalán maradt belőlük, úgy hatolva át az aknazáron és a tankelhárító állásaikon, mint kés a vajon. Elfoglalták az Ob nyugati oldalát, és keményen megvetve a lábukat rajta, zárótűz alá vonták az ellenséget keleten. Én ekkor adtam parancsot az indulásra.



Vasszörnyem játékszernek tűnt csupán a nehéz és szupernehéz, modern és mindennel felszerelt harckocsik mellett, de kiválóan végezte a dolgát. Már akkor is öreg és elavult volt, amikor hozzám került, de az én kezem alatt gyilkos fegyverré változott, és képes volt felvenni a versenyt bármelyik akkori közepes harckocsival, a gyalogság ellen pedig egyszerűen felülmúlhatatlan fegyverzettel volt felszerelve. Ezért kaptam én a feladatot, hogy keljek át elsőként a hídon, persze nem egyedül, hanem a Nemzeti Gárda nagy részét átvezetve rajta.

A főparancsnok, csak hogy az elterelés és félrevezetés teljes legyen, egészen máshol tartózkodott, így a felelősség egyedül az én vállamat terhelte, másodparancsnokként az egész egységet nekem kellett harcba vinnem. Az Ob mellékágáig még ellenállás nélkül eljutottunk, hála az Elitnek, az autópályahídon átkelve azonban már a horvátok gyalogsága kezdett magához térni, és méterről méterre kellett rajtuk átvágnunk magunkat. Veszteségeink nem voltak, a GÁT közelebb húzódott a parthoz, és megtisztította előttünk a terepet a veszélyesebb célpontoktól, mi pedig tempósan haladtunk a fő folyó hídja felé.

Mire a híd lábához értünk, a horvátok is összeszedték magukat, és ellentámadásba lendültek: felálltak a keleti parton, és meg kell hagyni, derekasan állták a tüzérségünk csapásait, a híd kijáratát pedig nem kisebb híresség állta el, mint Argrob maga, kétcsövű, szupernehéz, szupermodern és szuperfelszerelt páncélosával, talpig acélban, és abroszmintában. Hagytam érvénesülni a GÁT-osokat, hanem a hidat nem bombázhatták, nehogy összeomoljon, így minden saját egység tüzét Argrob gépszörnyetegére irányoztattam, hogy eltakarítsam az útból.

A Gárdisták létszáma akkoriban már tekintélyes volt, és harcoltak közöttük olyan hírességek, mint TTomax, maga is nehézpáncélossal, egy jócskán megerősített Merkava IV-essel gördült tüzelési távolságba, de még az ő lövései is sorra lepattantak Argrobról, nekem pedig még az abroszmintás festését se nagyon volt esélyem megkarcolni, tehát elakadtunk. Hanem a legrosszabb csak ekkor jött: a két félelmetes, egyenként 280mm-eres löveg egyszerre nyitott tüzet ránk, és minden lövésére egy-egy bajtársam harckocsija lángba borult, darabokra repült, és még ha nem is talált pontosan, lerobbantak a lánctalpaink.



TTomax, a legnagyobb közöttünk, volt az egyetlen, aki túlélt egy ilyen találatot, de ő is inkább a szerencsének köszönhette, hogy csak egy lánctalpat, és némi üzemanyagot veszített, nem pedig az életét. Gyalogságunkból többen siettek hősiesen a segítségére, hogy újra mozgásképessé tegyék a tankját, addig pedig maga is újra meg újra megpróbálkozott a lehetetlennel, és tüzet nyitott, hogy kilője Argrobot. A veszteségeink kezdtek magasra szökni, de nem volt visszaút, a siker mindössze rajtunk múlott, mindenképpen át kellett törnünk az embereimmel, de nem kockáztathattam még több életet.

Persze tudtam, hogy ha még a legnagyobbjaink sem képesek áttörni a félelmetes páncélzaton, akkor én, a gyalogságra optimalizált, és gyenge, elavult tankommal erre szintén képtelen leszek, de mégis inkább áldoztam volna fel magam a siker leghalványabb reményében is, mint hogy veszejtettem volna oda egész egységemet akár a biztos siker érdekében is. Hetvenötös lövegembe repesz-robbanó gránátot töltettem, és parancsot adtam a teljes sebességre, egyenesen neki a hídnak, amit Argrob és a horvát gyalogság tartott.

Három géppuska, és a 37 milliméteres gépágyú nyitott utat közöttük, ez volt az én acélpizsamásom erőssége, gyalogság nemigen állhatta útját, hanem Argrob a híd túlsó végén egyre közelebb és közelebb került, és amilyen elbizakodott volt, nem is foglalkozott egy olyan jelentéktelen és könnyű célponttal, mint amilyen én vagyok. Két újabb bajtársamat fosztotta meg a harckocsijától, de TTomax lánctalpát sikerült összefoldozni, és átadva neki a parancsnokságut, utoljára még utasítottam, hogy húzódjanak fedezékbe.

Tüzet nyittattam az ellenséges szupertankra, és a repeszgránátom persze nem hatolt át, de nagyot robbanva felhívta rám a figyelmet. A személyzet mindenre elkészülve, de hajszálpontosan követte az utasításaimat, és lapos cikkcakk-vonalban száguldottunk egyre gyorsabban Argrob felé, villámgyorsan újratöltve, egy páncélosok ellen alig használható újabb repeszgránáttal. Láthatóan bosszantotta a vakmerőségem, mert ráérősen rám fordította a tornyát, és amikor tüzelt, az egész autópályahíd beleremegett.

A robbanás még a a partokat is megrázta, de nem engem talált el, hanem a híd egyik tartóelemét, ami szinte azonnal semmivé vált. Újra tüzeltem rá, de sikert persze ezúttal sem értem el, hát gyorsan újratöltöttem, a távolság pedig rohamosan csökkent közöttünk, mint ahogy az esély is, túlélni ezt az ütközetet. Tüzet nyitott a másik csövéből is, ez azonban célt tévesztve messzire repült, így az újratöltéséig kaptam némi haladékot. Utasítottam a sofőrt, hogy hagyja a cikk-cakkozást, és egyenesen Argrobra rontottunk, ha újra tüzelni akart volna, el sem véthette, ám ahhoz előbb újra kellett töltenie, és minden reményem abban volt, hogy előbb töltöm én újra a repesz-robbanómat, a legénység legnagyobb megrökönyödésére.

Ezzel még közvetlen közelről sem lett volna semmi esélyem átütni a páncélzatát, főleg nem előről, de a legjobb páncéltörő lövedékkel is legfeljebb hátulról lett volna egy minimális esélyem, ha a csövem már éppen hozzáér az ő tankjához. Nekem azonban ekkor már készen volt a tervem, és tudtam, hogy nem sok esély van a sikerre, mégsem láttam más lehetőséget.

Szinte megállt az idő, elült körülöttem a csatazaj, és egyedül az ellenség létezett. Farkasszemet néztem a hatalmas lövegeivel, és láttam, ahogy éppen betöltik az egyiket, a nagy átmérőjű löveg végén egy kis fény csillant, és tudtam, hogy tüzelésre kész. Az enyéim is gyorsan újratöltötték a jóval kisebb, 75 milliméteres ágyúmat, és már csak három-négy méter választhatott el az ütközéstől, amiből minden bizonnyal én jöttem volna ki rosszabbul, de tartottam az irányt, és a sebességet is. A vérem már a fülemben dobolt, de igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. Saját kezembe vettem a 75-ös irányzását, és tudtam, hogy nem hibázhatok, hajszálpontosnak kell lennem, és tökéletesen kell időzítenem. Már csak két méter választott el a haláltól, amikor mintha egy szikrát láttam volna az óriási csőben, én pedig ösztönösen igazítottam a sajátomon, és a másodperc törtrésze alatt tüzeltem.

Mire az első lángnyelvek kicsaptak Argrob tankjának csövéből, a két tank fő lövegei gyakorlatilag összeértek, és én is elsütöttem a sajátomat, egyenesen bele céloztam a kis kaliberű ágyúmmal a nagyobbik belsejébe, és a két kilőtt gránát, lévén az én csövem sokkal rövidebb, a másik csőben találkoztak össze!



Ez a robbanás volt csak igazán hatalmas!

A két lövedék felrobbantotta egymást, széttépve a masszív csövet, és felrobbantva a másik pusztító páncélgránátot is a másik csőben. Az minden bizonnyal megölhette a személyzet nagy részét odaát, de ezzel nem állt le a láncreakció, a többi lőszer is szinte egyszerre kapott tüzet, és egy pusztító robbanásban letépte a masszív harckocsi nehéz tornyát, felrepítve a levegőbe, szétrombolva a híd felső tartó elemeit, míg a tank teste a hatalmas lökéstől a híd útját szakította át, és a lankás partra zuhant róla. A közeli oszlopok kiszakadtak a helyükről, de az én viszonylag könnyű harckocsim is egyszerűen hátravukfencezett a lökéstől, lánctalpai szétrepültek a 75-ös cső úgy gyűrődött össze, mintha csak papírból lett volna, a páncélzat pedig épp hogy csak kibírta ezt a szörnyű rombolást.

Úgy repültünk hátra, mintha csak egy papírgalacsint fújt volna odébb a szél, és mi is kiütöttünk egy-két oszlopot, elszenvedtünk nem kevés sérülést, de egyelőre úgy tűnt, hogy élünk, és az útakadályt is eltakarítottuk!

A csatatér egy pillanatra elnémúlt a szörnyű pusztulás láttán, és nem is a lövegeké volt a következő hang, ami először megszólalt: a híd recsegve-ropogva megadta magát, és amiért kűzdöttünk, és annyi vért hullattunk, és vállaltam akkora kockázatot, kártyavárként omlott bele az Ob folyóba, maga alá temetve minket is...

A páncélzaton keletkező réseken dőlt befelé a víz, a ránk omló beton miatt pedig kimászni sem tudtunk, úgy tűnt, hogy az acélpizsamásom lesz a sírom is, de annak ellenére, hogy nem volt már lánctaplunk, a motor még működött, és sikerült valahogy araszolva legalább annyit kisajtolni a tankunkból, hogy a torony kilátsszon a vízből, és azon keresztül levegőt kaptunk.

A harc folyt tovább, és mivel minket halottnak hittek, (félig azok is voltunk,) volt egy kis időnk felocsúdni a szörnyű pusztulásból, ám a dolgokon ez sem változtatott: elakadtunk egy folyó közepén, egy teljesen harcképtelen, gyenge páncélossal, ellenséggel körülvéve, és annak a hídnak a romjai alatt, amit elfoglalnunk kellett volna...

Akárhogy is fájt ez a vereség, nem vesztegethettem az időt, utasítást adtam a legénységnek a tank elhagyására, és a visszavonulásra a saját vonalak felé, majd ahogy jó kapitányhoz illik, én hagytam el utoljára a süllyedő "hajót", és kissé könnyes búcsút sikerült vennem tőle, a hosszú, együtt leszolgált évek után. Fegyver nélkül kezdtem kiúszni a partra, kerülve az örvényeket a tajtékzó, zavaros folyóban, de a horvátok nem akartak ilyen egyszerűen elengedni, és utánam lövöldöztek néhány sorozatot.



Kaptam pár találatot, és így képtelen voltam már tovább úszni, hagytam, had sodorjon az ár dél felé, és igyekeztem legalább a víz színén maradni, sebesülten, kiszolgáltatva, amíg el nem fogyott minden erőm, és a víz felszínére felfeküdve el nem vesztettem az eszméletem...




[Folyt. Köv.]