[A][25]Ébredés

Day 2,729, 07:01 • Published in Hungary Hungary • by Atheel


Most az a küldetés, hogy indítsak egy újságot, és szerezzek 25 kommemtet.(ez a része gyorsan megvolt!) De nem csak ezért írom ezt a cikket. És hogyam is kezdhetném el jobban, hozzám illően, mint egy novellasorozat indító epizódjával?

Ez a novella rólam szól, de Rólatok, többi eRepes társamról is, tőlem, Nektek! Bízom benne hogy lesz rá igény, ahogyan régen is volt, és így majd megtudhatjátok, ki is vagyok én, miért vagyok itt, és mi is folyik itt eRepen, de nem szárazon, hanem egy regényként, alaposan kiszínezve!

[transfering data...]

A régmúlt emlékei olyan mennyiségben rohantak meg, hogy azt hittem, szétrobban az agyam. Szememet szorosan lecsukva tartottam, de a képeket nem tudtam kizárni, azok csak jöttek sorban, feltartóztathatatlanul, és nyakló nélkül, ömlesztve.

Arcok, nevek, helyek, események, a legkevésbé sem összefüggő módon; születés, halál, csaták sokasága, kemény munkaórák, szerelem és gyűlölet, mégsem tudtam egyiket sem kötni magamhoz... Tudtam, hogy ezek velem történtek, de úgy éreztem, mintha egy másik énemmel, vagy egy másik testben. Fel sem tudtam idézni, hogy nézhetek ki, vagy mi a nevem, de azt tudtam, hogy katona vagyok (voltam?) és nem a mai fiatalok közül való, bizonyította ezt a többezer emlékkép, de mégis alig sikerült belőlük felfogni valamit.

Az érzékeim megcsaltak, éreztem azokat az ízeket, szagokat, tapintottam azokat a dolgokat, véreztem, fájdalmat éreztem, csak úgy, mint a képekben, láttam sötétet, és éles villanásokat, hallottam bombák robbanását...

[error: hard drive damaged; data transfer aborted]

...Aztán az egyik villanás messze felűlmúlta a többit, s a remegés is sokkal erősebb volt, a fájdalom pedig élesebben hasított belém, mint bármelyik emlékkép során. És akkor kinyitottam a szemem.

Először nem láttam semmit. Pontosabban nem értettem. Nem tudtam, hol vagyok. Egy ágyon feküdtem, vagy inkább mellette a földön. Egy tiszta, vakítóan fehér kórterem lehetett, de valahogy mégis minden mocskos volt, és rendetlen, a falak egyre feketébbek lettek, és igen, ebben biztos voltam, hogy hiányzott a tető...



-- Kelj fel! -- Kiáltott rám valaki, fogalmam sincs honnan, mert ember rajtam kívül nem volt a szobában, és a hangja is olyan fura volt, nyivákoló, és erős volt ugyan, de alig jutott keresztül az orkánszerű hangözönön, ami egyre inkább betöltötte a fülemet. A szaglásom is kezdett visszatérni, de ennek egyáltalán nem örültem, mert égett hús szagát éreztem, és a koromét.

A látásomban továbbra sem bíztam, de a romba döntött, lángoló kórterem képe egyre valóságosabbnak tűnt, és a hang is tovább sűrgetett, úgyhogy megpróbáltam feltápászkodni. Nehezen ment.

-- Lesz ez még jobb is, de csak ha kijutsz innen élve! -- Szólt újra az a hang, és akkor megláttam: egy hófehér bundájú macska volt az, nem tévedés, és meglehetősen haragosnak látszott. A szőre egy-két helyen megpörkölődött, és minden bizonnyal szívesen kereket oldott volna innen, de helyette velem beszélt.

-- Ki vagy te?! -- Kérdeztem, miközben végre sikerült feltápászkodnom, és akkor jöttem csak rá, hogy rettenetesen fáj mindenem. -- Hol vagyok... és... KI vagyok?

-- Ne bolondozz, Atheel, erre most tényleg nincs idő, tűnjünk el innen! Tudod jól, hogy ki vagy, s azt is, hogy én Szemi vagyok, de ha ezt akarod játszani, esetleg majd ha kiértünk innen, s nem omlott ránk az egész kóceráj!

Nem csak hogy nem lehetett neki ellent mondani, a helyzet is azt kívánta meg, hogy kövessem az utasításait, és támolyogva elindultam a kijárat felé. Ő zászlóként felcsapott farokkal szaladt előttem, átugrálva a romokon, és kerülgetve az elharapózó lángokat, így vezetett kifelé a találatot kapott kórházból, de nem látszott, hogy rajtunk kívül más is lenne a falai között életben.

A testem csak nagy nehezen akart engedelmeskedni, de a lábaim végül csak kivittek az épületből, aztán odakinn összerogytam, de nem csak én, az egész kórház is egy nagy sóhajtással, recsegve-ropogva, és tovább lángolva dőlt össze, mindössze fél perccel később.



-- Atheel, ugye csak szórakozol? -- Kérdezte a macska, miközben elgyengült lábamhoz dörgölőzött. -- Nem emlékszel semmire?

-- Fogalmam sincs, mire kellene emlékeznem... -- Válaszoltam tétován, de meg kell hagynom, a név, melyen szólított, meglehetősen ismerősen csengett, mint ahogy az is, ahogyan ő hívta magát, Szemi.

-- Márpedig a Fekete Futóval mindenképpen végezni kell, de előbb tűnjünk el innen!

-- De hol van az az innen? -- Kérdeztem, de a válasz elég váratlanul ért.

-- Bolívia. Itt állítottuk fel ezt a kísérleti kórházat, a tiédhez hasonló esetek kezelésére, rejtve az ellenségeink elől, de az eszünkbe sem jutott, hogy népfelkelést szítanak a csíleiek, míg a Csontbrigád oda van...

-- Csontbrigád?

-- Ó igen, ezennel te is a tagja vagy! Ezzel Marzsan régi álma is valóra válik legalább... -- Mondta, és ez a név is igen ismerősen hangzott, de valahogy fájdalmasan érintett az említése. -- Ez a századunk neve. Rejtő után szabadon.

-- Ki az a Marzsan? -- Kérdeztem, és még ezernyi kérdésem lett volna, de egy csapat fegyveres tűnt fel a közeli úton, és cseppet sem tűntek barátságosnak. Mielőtt választ kaphattam volna, sürgetően tovább faggattam: -- És ki az a Fekete Futó?!

Már a menekülő útvonalakat kereste, de erre megtorpant, és felnevetett.

-- Még hogy kicsoda?! Ez jó vicc... komolyan mondod, hogy erre sem emlékszel? De erre most tényleg nincs idő! -- Kiáltotta, és a fegyveresek közben tüzet is nyitottak ránk, úgyhogy nem volt több időnk társalogni. -- Én feltartom őket, te csak fuss!

Kételkedtem benne, hogyan tudná egy fehér macska feltartani ezeket a marcona fegyvereseket, de abban biztos voltam, hogy én nem lennék rá képes, tehát szót fogadtam, és futásnak eredtem. Meglepetésemre, Szemi egy gránátot húzott elő a bundájából, és tétovázás nélkül a felkelők felé dobta, de mielőtt felfoghattam volna mi történik, egy hatalmas, kék sólyom csapott le az égből, és karmai közé véve a magasba elmelt.



-- Szerencséd, hogy erre jártam! -- Kiáltotta a madár, bár hangja nagyrészt beleveszett a szélbe, és a csatazajba, mindenesetre hamar eldöntöttem, hogy ő is csak barát lehet.

-- Mi lesz Szemivel? -- Kérdeztem, amint felocsúdtam, mire a madár csak két szárnycsapás között válaszolt.

-- Ugyan már, Szemi egy vadmacska, kilenc élete van, el fog boldogulni!

-- És ki vagy te?! -- Kérdeztem immár egy fokkal nyugodtabban, miközben az egyre távolodó földet bámultam.

-- Ne mondd, hogy máris elfelejtetted! Azurefalcon vagyok, vagy ha így jobban emlékszel, Hekkat!

Ismerős volt a név, ezért egyelőre nem faggattam erről többet, akadt ugyanis valami, ami ennél sokkal jobban izgatott:

-- És most hová megyünk?!

-- Venezuelába...


[Folyt. Köv.]