Valahol el kell kezdeni...

Day 2,908, 11:20 • Published in Hungary Hungary • by Praeceptor

Csendesen mormol az autó, ahogy beleugrok vele a ködbe. Sűrűn gomolyog, majd felkeveredve összecsap mögöttem. Most olyan vagyok mint egy vadászpilóta, aki hasogatja a felhőket az ég magasában, - úgy szántom én is a ködgomolyagokat lent a földön.
Békés, sárga lombú fák koszorúja alól sötét szántás bújik ki. Fekete és komor. A föld... Őseim keze nyomát őrzi minden barázda, verejtékük, vérük, s talán a poruk is visszasóhajt, ha belélegzem a rónák - most - nehéz és ködszagú illatát. Én itt vagyok otthon. Néhány kilométerre északra születtem a határtól, ugyanott, ahol apám, nagyapám, déd-, ük-, szép- és ősszüleim sok-sok nemzedékkel előttem. Velem élnek ők. És bennem is. Hajtják előttem a ködkupacokat, játszanak a párafüggöny mögött, míg én elmélázva, rájuk is gondolva nézem a szürke, jellegtelen tájat. S haza tartok éppen. Haza, ahol idegenként tekintenek rám. Magyar vagy! - mondják. (Az ő szájukból szidásnak hat ez a két szó, anyám szájából áldásnak...) Én csak élem az életem. Így, egyszerűen. Magyarként az idegenek közt, s kissé idegenként a véreim közt.
November 7-én én gyertyát gyújtottam, mert hajdanán a felszabadulásunk, a visszatérésünk ünnepe volt ez a nap. Ma csak fehér ködparipák vágtatnak peckesen a hídon, s én sem tudok felszabadult lenni. Pedig béke, demokrácia és bőséges húsosfazekak is vannak. Csak nyugalmam nincs, ezért csak megyek előre a ködben, kitartóan, éberen, s remélem, nagyon remélem, egyszer mégiscsak hazaérkezem...