Join the new world

A következő novellát a hossza miatt részletekben fogom közölni, hogy az átlagos erepes olvasó se meneküljön sikítva, amint meglátja. 🙂

Vértestvérek

- Vissza! Vissza! – kiabálta túl a fegyverropogást Big Mazi. Egyértelmű volt, hogy a háztömböt, ahová bevettük magunkat, már nem tudjuk tovább tartani. A Kinizsi és a Teller már visszavonult akkorra, a Görgei és a Bethlen pedig épp igyekeztek elérni a két utcával hátrébb kijelölt új védelmi vonalat. Ehhez, mint a hadvezetés „kedvencei” mi biztosítottuk a fedezetet, azaz csúnyán szopóágon voltunk.
Az épület ahová az a szakasz rejtőzött amelyikbe jómagam is tartoztam, már inkább hasonlított egy sajtra, mint bérházra. A horvátok lassan olyan közel értek, hogy akár meg is dobálhattuk volna őket a törmelékkel, de ez egyrészt nem kecsegtetett túl sok eredménnyel, másrészt meg általában csak villanásnyi időre láttuk őket, amíg egyik fedezékből a másikba futottak miközben a társaik golyózáport zúdítottak az ablakokra, ahonnét egyébként mi próbáltuk tűz alatt tartani őket.



Külön öröm volt számunkra, hogy RPG-sek, és néhány lángszórós is akadt a támadók között, akik megszínesítették a monoton géppisztolytűz zaját. Nálunk két géppuska alkotta a nehézfegyverzetet, de túl sokra nem mentünk velük, mert miután felállítottuk, és elkezdtünk visszafeleselni, a rakétavetősök máris arra a helyre koncentráltak, így legfeljebb csak fél percig tarthattuk sakkban az előrenyomuló abroszosokat, akik jobb felszereltség mellett jelentős létszámfölényben is voltak.
A lépcsőház a panelépület mindkét oldalán rendelkezett kijárattal, így nem kellett holmi öngyilkos kirohanással felturbózni a visszavonulást. A szakasz java már kint volt, mindössze négyen maradtunk, hogy az ellenállás látszatát keltsük, amíg a géppuskákat elcipelik. Lakásról lakásra rohantunk és mindenhonnan leadtunk egy rövid sorozatot. Elégedetten nyugtáztam, amikor ennek hatására a legközelebbi szemetes konténer mögül zsák módjára kidőlt egy katona.



Jókedvem azonban hamar lelohasztotta egy parancs.
- Rodric, te maradsz utolsónak! Amint elértük a következő házat, jöhetsz.
„Baszd meg!” gondoltam magamban, miközben egy emelettel lejjebb rohantam. Úgy látszik, mégsem kellett volna azt a poént elsütnöm reggel a szakaszparancsnok rovására. Baromira nem szerettem volna a hősi halott szerepében tetszelegni, pedig rohadtul közel álltam hozzá. Bármennyire gáz, ágyban, párnák közt szerettem volna kipurcanni, lehetőleg nyolcvan évesen úgy, hogy egy tizennyolc éves huri röpítsen egyenesen egyik mennyországból a következőbe. Bár azt mondják, hogy a pokolban jobb a társaság, de szerintem oda bőven kerülnek a románok közül is, míg fent nem számítanék belőlük túl sokra. Most mondjátok meg, ki a francnak lenne egy üstben fődögélni példának okáért Bogdan Adamutzzal? Ennél már csak egy horvát baka lenne rosszabb, akinek az összes társalgási képessége annyiból áll, hogy FAIL! FAIL! Hát kösz, nem.
Egy perc szünetet tartva kikukkantottam az egyik hátsó ablakon, hogy mi az ábra, és tudomásul kellett vennem, hogy szar van a palacsintában. Az ellenséget szemből le tudtuk ugyan lassítani, de közben oldalról a nyakunkra másztak, és három bajtársamból az egyik már nem érte el szomszéd házat. Rongybabaként csuklott össze, amint talált érte.
Ott ragadtam a lepusztult lakótömbben tök egyedül, egy horda piroskockás banditával körülvéve.
„Ne siess, haver! Mindjárt megyek én is.”