Levél Vacsárcsiból, Kínába

Day 731, 08:45 • Published in Hungary Hungary • by gyika
Kedves fijjam, Gyika!

Előszöres meg kő mondjam, a leveleid az egész falu elolvassa, feszt annyi a szájtátó napot lopó széllelbélelt büklög az ablak alatt, hogy az ideg öl meg. Nagy szerencséjük van a te edesanyáddal, met ő olyan büszke reád, hogy nem hagy engemet küjjel menni, s azkot a bitangokot ékergetni, inkább horgya ki nekük a tésztát, s szóval tartcsa őköt.

Errefele ezen küjjel csöndes ez élet. Köd van, s jó hüvös, a lehelet fagy rea az ember bajusszára. A nap meg aligalig jő fel, már meen es lefekünni. Azétt münk mindahányan jól lennénk, semmitse aggódj, fánk van, mert vigyájzkodtunk rendesen rea. Fijjad cseperedik, mintha húznák, meg se ismernéd, ha haza találnál érkezni.


(Mútkor jártam az esztenánál, onnét látni ilyet.)

Olvajsuk, arrafele azétt vannak történések. Híre gyütt, hogy a légiós gúnyát mégse tilcsák bé, s nevit se báncsák a regimentnek. Ennek itthon nagyon örülünk. Annak még jobban, hogy ezügybe esszefogott mindenki, székely, magyar, s mindenféle böcsületes emberek. Azt es hallottuk, hogy a nagy esszeborulásnak az ideje máris elmúllott, s megmondom, edes fijjam, eztet hallgatni már nem eppeg hejdemekkora öröm.

Ismered Laji bát, tejfelesszájú korába járt Afrikába, ő mesélte a következőt.
Afrikában élnek az zuluk. Minden zulu jól tuggya, hogy az istenek az esszes tehenyt nekük teremtették. Ezétt, ha meglátnak egy fáin tehenyt, egybe felkiáltanak, s terelik es haza, a többi teheny hözibe.
A zulukot nagyon nem erejsztik be se Svájcba, se Ausztriába, met ők nem üsmerik rendesst az istenek akarattyát...

Europában élnek a magyarok. Minden magyar tuggya, hogy az Őrvidéket nekük teremtette az Úristen...


(Mi lenne? Zulu s tehen.)

Osztán. Annak es ideerijszkedett a híre, hogy ahajt Magyarországon a zurak egymás torkára fenyik a bicskát, mindenki szidja a másik kedves edesanyját, saz emberek es inkább egymást ugassák, mint hogy beszélgetnének. Megmondom fijjam, még a korcsmában es nagy türelem kő ahhoz, hogy az ember fijja ne szettelje meg azkot, kik az ellenkezőjét állítsák a münk gondolatinknak. Türelem, ész, s megértés, két szekérderékval. Ezétt is vót régen (ejj, hol járkálsz Csaba királyfi?) az a szokás, hogy vezetőnek az emberek azkot választották, kinek vót ebből nem es két, hanem száz szekerrel es. Oztán meg es hallgatták a vezetők szavait. Mindenki tette a dógát, a kezek jártak, s nem a szájak. Tanácsot attak, kiknek vót, a jókot megfogatta, kinek kellett.

Tanácsot most es van ki aggyon, de annyi, a fele es sok lenne. Csak a hitben van nagy hiányunk, hogy ki beszél, az nem ellenség, s a tanács nem szókba őtöztetett gyűlölködés. És hogy es akarnánk elérni így akármit es? Hogy megyen az ember előre, ha feszt a hátát kő lesse?

Fijjam, a többi magyar embernek én csak egy vén székely vagyok, kinek lepcseg a szája, de neked az apád. Ezétt csak neked izenem innét: a becsületedre mindig odafigyejj, met abból csak egy van. Szavad legyen kevés, s csendes, hogy csak az hallja, kinek szántad. A másikot mindig meghallgassad, s csak akkor sirítsed meg, ha bizonyságot szereztél róla, hogy gonoszság rejtezik a szavaiba, ravaszság a terveibe, vagy önzőség a szüve méjjin.
Ezt mindig tarcsd meg, edes fijjam.

A mellékes kudarcokra egy csepp figyelmet ne fordíccs.

Edesapád.