Join the new world

Megindult a szokásos adok-kapok a légicsapás kapcsán, a várható bónuszvesztés miatt szervezettségi fiaskókat vesznek elő a tisztelt elemzők/újságírók. Ez a cikk most nem foglal állást ebben a kérdésben, hanem magának a légicsapásnak ad egy lehetséges magyarázatot.

Közhelyként szokás manapság pufogtatni a változó szövetségi viszonyokat, magyarán a jelenleg regnáló szövetségünk felbomlását és az új világháború eljöttét. Egy ilyen szituációban ki vagyunk téve két hegemónia ütközőzónájának: bármilyen konfliktus is tör ki a két halmaz között, mi mindenképpen részesei leszünk közvetlenül.

Ez nyilván felvet pár kérdést.

A politikai élet ilyenkor túlnyomó részben a fronton elért eredmények által van befolyásolva - vereség esetén impícs, győzelem esetén eufória, békekötés, fegyverszünet és a többi.
A háborúban álló ország ipara ilyenkor fogyasztásemelkedésből következő konjunktúrát él meg, melyben a békeidőben pangó gyárak - ugyan csekély, de mégse elhanyagolható - nyerességgel tudnak termelni. Az egyéb önfényező medálok (BH, CH, TP, FF, RH) faktorait nem is említem, melyek egyéni örömkapszulát biztosítanak a pillanat erejéig.
Üröm az örömben, hogy a keresleti oldal felpörög, ám a kínálati oldalon visszaesés tapasztalható. Miért is? Induljunk ki abból a feltevésből, hogy egy ilyen világégés epicentrumában ne nagyon számoljunk itthon bónuszokkal. Nem igazán kívánom ezt az állítást bizonyítani, valaki majd megteszi helyettem.

Viszont amiért ezt a cikket elkezdtem írni, az most lesz aktuális: egy megfelelő kompetenciákkal ellátott vezetés kiemelt helyen kell kezelje polgárai boldogulását, csúnya szóval populista fogásokat kell néha alkalmaznia. Most ha szeretnék álszociológus szerepben tetszelegni, akkor durva kézzel hazánk társadalmi keresztmetszetét két - nem feltétlen egyenlő - részre osztanám játékvezetési stílus alapján:
1) Békés, kockázatot erősen kerülő, eéletét valamennyire eltervező játékos
2) Laza, merész lépéseket favorizáló, a humort játékélménynek kikiáltó játékos

Természetesen ez csak az én megítélésem, egyáltalán nem felel meg precízen a valóságnak, de nem is ez a cél. A mindenkori vezetés ennek a két csoportnak egyszerre kellene megfelelnie (természetesen az arányokat figyelembe véve). Ez azért nehéz, mert a két réteg sokszor szembemegy egymással vagy éppen széthúz, ritka az a momentum, mikor közös cél érdekében összefog.

Egy ilyen paradox helyzetre a bevezető sorokban említett világpolitikai helyzetben kínál egy kompromisszumos megoldást egy a jelenlegihez hasonló légicsapás.
Magyarán: az országot átköltöztetni egy békés övezetbe, ahol a gazdaság kiszámítóan, számottevő bónusz mellett tud működni illetve az eredeti területeken meg bátran lehet partizán akciókat támogatni.

Az eRepublik történelmében eddig egy ilyen országot tudok, mely szinte tökélyre fejlesztette ezt a játékvitelt: Horvátország. Kényelmesen elhelyezkedtek hol Mexikóban, hol Indiában, és amikor kedvük hozta, felszabadítottak pár eredeti területet és törtek-zúztak. Nem az ő esetüket ecsetelném most, hanem csak egy releváns példát szerettem volna felhozni, hogy egy ilyen elköltöztetett ország modellje működőképes lehet.

Nézzük, hogy mit hozhatnánk ki egy szingapúri légicsapásból!
Négy fegyver- és három ételbónuszt tudnánk az alábbi terv megvalósításával szerezni (képet nem csatolok, mert külföldön még azt hiszik, hogy ez itthon a terv):
A jelenlegi India területét (nem a horvát megszállás alatt lévőt) elfoglalnánk Tájföld és Malajzia teljes törlése után. Mivel a tájok földje szerb érdekszféra, ezért a jelenleg favorizált szerb szövetség esetén ez nem lenne probléma alapvetően ügyes diplomáciával. A horvátok helyzete érdekes kérdés lenne egy SerHun esetén, egyelőre számoljunk békés együttéléssel velük, mert különben a cikk kétszer ilyen hosszú volna.
Az indonézek felé amúgy is van közeledési szándék mindkét oldalról: egy ilyen helyzetben alá lehet velük írni egy szándéknyilatkozatot, mely gyakorlatilag egy megnemtámadási egyezménynek fogható fel és a régi szép idők emlékére kölcsönkérjük tőlük - az amúgy maláj- Sabahot gyümölcsrégióért. Indonéz területet egyébként nem foglalnánk el, mivel legközelebbi bónuszt adó régiók Ausztráliában vannak és ahhoz el kéne törölni az indonézokat, hogy út legyen oda. Ez nem éri meg.

Természetesen mint mindennek, úgy ennek a szituációnak is vannak rizikói. Rögtön az első állomás a tájok helyzete lenne, mert mégiscsak szövetséges országot törölnénk el, ami annyira nem divat manapság. A horvátoktól folyamatosan lehetne tartani (egy ellenük folyó háborúba könnyen beletörne a bicskánk), de ha szeretnénk magunknak egy kiskaput a lengyel szövetség felé, melyben a horvátok érdekeltek, akkor ez is egy alternatíva.
Az eredeti területeinkről meg akármikor tudunk portyázni - egy román NE sem okoz számottevő problémát 🙂
Még sok más kockázati tényezőt felhozhatnék, de most a teljesség igénye nélkül csak a szemléltetés miatt elégedjünk meg ennyivel.

Szerk:
Ez a modell lengyel szövetség esetén is abszolút működőképes, hiszen ekkor a horvát és indonéz NAP garantált lenne, valamint a tájok nem lennének szövetségesek a szerb érintettség révén. Itthon meg nem okozna MPP kiesést egy román háború.


Ez az ázsiai övezet is rendelkezik kapukkal, amennyiben hadjáratról van szó: a Fülöp-szigetek felé ott van a Kínához vezető út, Pakisztán felé meg Közel-Keleten lehet kergetni az éppen aktuális ellenséget. Fülöp-szigetekkel ráadásul határos Hawaii (ősi magyar föld) és Pacifica, így pontenciális hídfőnek is megfelelne, mellyel bármikor átruccanhatunk Amerika tetszőleges részére.

Mielőtt még félreértés esne, még véletlen sem a jelenlegi kormányzatnak volnék szócsöve, csupán elővettem a térképet és kicsit gondolkoztam, hogy a logikátlannak tűnő lépést hogyan lehetne értelmes (vagy annak tűnő) menetté varázsolni.