Join the new world

[121]/[1781] – [topogok egy helyben állva]

Hűséges olvasók, a Sophie ’Durruti’ Marceau-val és alpho-val készített interjúk után ismét egy mega hosszú beszélgetéssel jelentkezik a von Stirlitz Akták. Egy dolgot biztosra ígérhetek: azok, akik veszik a fáradtságot, és végigolvassák a beszélgetés teljes szövegét, jó sokat fognak olvasni.



A Termetes Samu névről nekem mindig Csavardi Samu, a kívülről kicsinek látszó, belülről viszont hatalmas ember toposza ugrik be. Honnan jött ez a név? Mennyire volt tudatos választás eredménye?

Most jól esne azt mondani, hogy tudatosan választottam ezt a nevet, és valami roppant szép ideológiát gyártani hozzá, de sajna nem így történt. Első nekifutásra történelmi személy nevét akartam, de mivel jobban szeretek kitalált neveket adni kitalált figuráknak, így elkezdtem okoskodni. A Samu az valóban Csavardi Samu nevéből jött, bár a filmbeli Samutól a századszori újranézés során már kicsit kiráz a hideg. A Termetes egyszerűen passzolt hozzá. Bár akkor még fogalmam sem volt mi ez a játék, és hogy egyáltalán fogok-e vele hosszútávon játszani, hiszen előtte nem játszottam ilyesféle játékkal. Tegyük hozzá néhány kósza és igen kurta kísérlettől eltekintve azóta sem.

Az Arany Trombita viszont nyilván tudatos volt. A Szolidaritáshoz választottad az Arany Trombitát, mint passzoló ikont, vagy megfordítva, ez a táncsicsos-mélyszerveződéses ideológia a fontos neked, és ehhez állt a legközelebb a Szoli?

Nagyon sokára lett újságom, már régóta Szolis voltam, mikor eljött ennek is az ideje. Az Arany Trombita előtt is igyekeztem már olyan személyek képét magamra ölteni, akik ilyen-olyan okokból számomra fontos üzeneteket közvetítettek. Így került rám elsőként Stromfeld, majd József Attila, majd Táncsics és még sorolhatnám. Semmiképpen nem a Szolihoz kerestem ikont, ezt határozottan állíthatom. Hogy Táncsics mennyire passzolt úgy általánosságban a Szolihoz, ez egy nehéz kérdés, néha magam sem tudom. Táncsics életpályája, nézetei mellett persze az is szerepet játszott az Arany Trombita cím választása mellett, hogy egy nagyon jól eltalált újságnév, nemigen tudtam volna kiötölni jobbat.



Tehát te is azok közé tartozol, akik a valós énjüket igyekeznek átültetni az erepre, és nem szerepet játszanak (mondjuk, eleve meglepne, ha jelentősebb számban lennének itt szerepjátékosok). Ebből a szempontból érdekes, hogy egyből a politikai modul felé fordultál (ha nem tévedek). Ennyire vonzott a lehetőség, hogy politikát csinálj, vagy egyszerűen csak az erep ezen részében láttál értéket?

Nem egyszerű annyira a szerepjáték mint azt talán sokan gondolják. Magamról sem gondolom, hogy sokáig képes lennék egy kitalált szerepet vinni. Az más kérdés, hogy egy ilyen játék lehetőséget ad arra, hogy abszolutizáljuk egyik-másik tulajdonságunkat rövidebb-hosszabb időszakokra, de ezt nem tartom igazi szerepjátéknak, hiszen magunk vagyunk, csak egy kicsit okosabbnak, bölcsebbnek, kötekedőbbnek, bunkóbbnak -- és még sorolhatnánk -- láttatjuk, vagy néha látjuk is magunkat. Ez csak pózolás. Az igazi szerepjátékosok az én érzékelésem szerint nagyon kevesen vannak, és még kevesebben, akik egy-egy szerepet végletekig tudnak fokozni.
Első körben nem fordultam semmi felé, csak nézelődő voltam a sokaságban; no, például az én pózaim közül ez volt az egyik, a legtartósabb.
Hogy a politizálási kényszeremre is válaszoljak. Május környékén kezdtem el a cseten belül pártok szobáiba járni, akkor már jó néhány úgymond “indexes” volt politikai pozícióban. Elsősorban játékon belüli ismerkedésből indult a politizálás, párttag lettem és pártszobákba járó játékos, de nem politikus, mivel nem szólaltam meg politikai kérdésekben a nyilvánosság előtt. Teljes egészében lemaradtam a Szoli első válságáról is, csak annyit láttam, hogy szakadunk és a brigád egyik része MaGoP néven folytatja, és mivel oda távozott az a két fazon, akivel akkortájt jókat beszélgettem, mentem velük. Ennyire volt tudatos a politizálásom kezdete, és ez a nyár legvégéig nem is nagyon változott.

OK, erre a szerepjáték dologra még visszatérünk, de előbb pipáljuk ki az e-politikát. Beleolvastam első cikkeidbe, és azok annyira színtelenek-szagtalanok, hogy az már szinte fáj. Csináljuk ezt, ha ez tetszik, de a másik sem rossz, és az is érthető, és fontos az „egymás iránti tisztelet”, meg jó lenne, ha minél többen csatlakoznának a „demokratikus gondolat pártjá”-hoz, ilyesmik. A politikával foglalkozó lehet elemző alkat (bár nála sem rossz, ha néha határozottan állást foglal), egy politikus viszont alapvetően cselekvő jellem, aki odaáll valami mellé, és aztán megy előre (Yes, we can sat.). Kérdés is lesz, nyugi.
Az érdekelne, hogyan élted meg belülről a 2009 nyári-őszi kerekasztalozást. Tényleg szerettél volna elnök lenni? Nem ijedtél meg, amikor, például, vezettél Kolozzsal szemben, vagy amikor világossá vált, hogy nyersz egy hónappal később? Összegezve: te találtad ki magadnak ezt az elnökséget, vagy téged találtak ki rá?

A kerekasztalozásban én csak részlegesen vettem részt, amennyire emlékszem közvetlenül a kongresszusi választások előtt volt egy nagy összeborulás, ami körülbelül az összeborulás pillanatáig tartott, onnan már csak forgácsolódtunk. Látszott, hogy gyengék vagyunk külön-külön és együtt is.
Az első jelöltségemet kitalálták. Még csak néhány hete tértem vissza a pártba, persze előtte is ismertek a szolin belül a többiek. Ha Mikrobi egy keveset visszavett volna az egójából, és mondjuk a kongresszusi választások és az elnöki között megpróbál a párton belül támogatást gyűjteni, akkor valószínű nem kerül rám a sor, de mivel gyakorlatilag senki nem szerette volna, ha ő lesz a párt elnökjelöltje, így jöttem szóba én. Nyilván volt ambícióm rá, ha elvállaltam a dolgot, de most is úgy gondolom, ha még legkésőbb a jelöltállító kongresszuson -- hogy mik nem voltak akkoriban -- nem megy ki Mikrobi megsértődve, pökhendin azzal, hogy neki nem kell bizonyítania rátermettségét, hiszen ez nyilvánvaló, ha csak pici jó szándékot mutat az ingadozók felé, akkor lehetett volna belőle jelölt. De nem lett, én pedig igen kevés szavazattal sokadik lettem az elnökválasztáson.
A burgenlandi polgárháború után megreccsent a rendszer, talán ezt a rést éreztük meg, ide sikerült jól felépítve, és rengeteg energiával besurrannunk. Ha jól emlékszem, szerencsénk is volt, hogy a többi pártnak nem volt karakteres jelöltje, így Kolozs ellenfele már egyértelműen én voltam. Meggyőződésem, de lehet, hogy csak önigazolás keresés a részemről, hogy ha akkor nyerünk, sikeresebb ciklusunk lehetett volna. Hiába voltunk számbelileg kevesebben, több energiánk volt. Novemberben úgy nyertünk, hogy már akkor éreztük, iszonyat sok energiát vettünk el minden mástól az életünkben.
Szándékosan beszélek többes számban, hiszen nem egyedül vettem ebben részt, legalább ennyi energiát tettek bele a szoli akkori tagjai, huba, rmdsz, drith, gergoo, és még mások. Jó csapat volt, élveztük a játékot. Komolyan gondoltuk, de közben élveztük is. Ezek azért ritka alkalmak, már csak ezért is érdemes volt átélni. Az egy másik kérdés, hogy a gyorsan jött csúcs után hirtelen jött a fal, és csúnyán sikerült nekirohanni. Őszintén szólva magam sem gondoltam, hogy egy ilyen játék képes valóságos tapasztalatokat adni, de mégis.



És mi volt az elnöki kalandból szerzett tapasztalat, ill. az egész tanulsága? Nekem nagyon meglepő, hogy már úgymond „ellenzéki” szerepben is azt érezted-éreztétek, hogy túl sok időt visz el a játék, és mégis meggyőző hittel érveltetek a mellett, hogy lehet az elnökséget jobban csinálni. Így kívülről evidensnek tűnik, hogy divatos szóval élve a modell nem lehet fenntartható, ha már akkor is nehezen megy, amikor a teendők nagy része még nem is terheli le az embert.

Ez jogos, de ez csak rám vonatkozik, nem tudom, a többiek hogyan élték meg azokat az időket, ezért nem is akarok az ő nevükben beszélni. Az én koncepcióm az volt, hogy ki lehet szélesíteni bizonyos funkciókat, beengedtem minden olyan pártot a kormányszobába, aki előtte bizalmat szavazott nekem. Reméltem, ha belelátnak a működésbe, és kapnak lehetőséget a beleszólásra az a pártok közösségi színterein keresztül felpezsdíti a játék élményfaktorát. Most is úgy gondolom, működőképes lett volna, de mégse volt az. Mi bénáztunk, mások meg nagyon akarták, hogy elrontsuk, a kettő remek párosítás volt.
A tanulság az volt, hogy még egy ilyen játékban sem nagyon szabad hitelt adni feltételek nélkül, hogy aki hagyja magát megvezetni, azt megvezetik, még akkor is, ha ennek igazából semmi jelentősége nincs. Valahol ez érthető, de azért szomorú. Nem tudom mennyire érdemes citálni régi dolgokat, de történtek furcsaságok, amiket nehezen éltem meg, pedig amúgy nem vagyok, vagy legalábbis nem gondolom magam naivnak. Ugyanakkor attól tartok, túlságosan mentegetőnek tűnne a másra való mutogatás, és a saját bénaságom takarózásának hatna. Nincs ilyen szándékom, tisztában vagyok vele, hogy a bukást a külső körülmények ellenére magamnak okoztam, és nagyon megbántam, hogy akkor a lemondás mellett döntöttem, még ha az érveim erősek voltak mellette, utólag akkor is óriási baklövés volt. Sajnos mikor a kormányom maradék tagjai kiálltak mellettem, és azt mondták, folytassuk, én már úgy gondoltam, nem lenne illendő a lemondás visszavonása, és a szerveződő raszta kormánynak adott szavam visszavonása. Ez mondhatni becsületes volt, de iszonyatosan és ömlengően ostoba. Azt gondolni, hogy a játékon belül nekem a tisztességesen viselkedő vesztes játékát is végig kell vinni, nagyon nagy hülyeség volt. Akkor azt kérdeztem cha50-től privátban, hogy szerinte mennyire lenne csúnya dolog, ha a történtek ellenére visszatáncolnék (ki lehet találni mit mondott 😃), most azt mondanám neki, hogy bocsi, de mégis megpróbálom folytatni.
Ami az egészből így utólag is a legérdekesebb volt, önmagamban átélni, hogy vajon tényleg ennyire naiv vagyok, vagy csak a karakter és a speciális helyzet hozta ezt ki belőlem, mindenesetre hasznos volt végiggondolni.

Még két dolog ezzel kapcsolatban.
1. Nem arról volt szó, legalábbis részben, hogy a saját csapatod cserben hagyott? Hogy szépen elpárologtak, amikor csinálni kellett volna a dolgokat?

Részben. Egyrészt volt vagy tíz párt, ha nem több, aki támogatott, mégse tudtunk bizonyos posztokra embereket szerezni, vagy akik jelentkeztek, azok nem igazán csináltak semmit. A hadügyminiszteri poszt volt a legrosszabb az esetünkben, mivel sajnos nem volt erre alkalmas emberünk, és ezt megéreztük. Ugyanakkor az is érdekes volt, hogy annak ellenére, hogy nem volt sorainkban alkalmas, nekem személy szerint volt jelöltem, aki vállalta is. Végül mikor látszott, hogy nyerhetek, visszalépett, mivel se a pártjában, se a századában nem nézték volna jó szemmel, ha elvállalja a feladatot, legalábbis ő így érezte. A cserbenhagyás kifejezést biztos használtam, de nem érzem kellően tisztességesnek, hiszen voltak sokan, akik kiálltak mellettem és végig támogattak, őket sokkal inkább én hagytam cserben. .

2. A politika szerintem tipikusan arról szól, hogy fölébe kell kerekedni a másiknak, zsarolnak, nyomást gyakorolnak, megvezetik egymást az emberek, és utána azonnal kihasználják a másik hibáját. Vélhetően nincs másik szakma, ahol ez plasztikusabban megjelenne. Annyira nehéz elképzelni, hogy egy játékban ugyanezen logika szerint mennek a dolgok? Miért menne másképpen?

Úgy gondolom, hogy a jelöltségem és a győzelmem annak volt köszönhető, hogy sokan szerették volna elhinni, hogy a valóságos politika ellenére egy ilyen játékban, ahol a szervező erő mégiscsak valamiféle közösségi élmény volt, képesek lehetünk nem átvenni a politika igazi arcát, hogy képesek lehetünk másként játszani, mint ahogy a valóságból következnie kellene. Nem sikerült. Szerintem sok minden mellett az ebben való csalódás is hozzájárult a lemorzsolódáshoz. Hogy milyen mértékben azt nem tudom, nyilván az én szemszögömből ez nagynak látszik, más szerint semmi hatása nem volt.



Amennyire visszaemlékszem, én akkoriban csak valami olyasmit szerettem volna, hogy az aktuális gombnyomogatónak és holdudvarának ne legyen már olyan nagy az arca, hogy ne menjen már feszt ez az összekacsintgatós, titokszobás, „én már letettem valamit az asztalra” póz. Egyébként az áskálódás, azt hiszem, olyan technikai elem, ami elkerülhetetlen ezen a területen. Amint a baszás is eléggé megkerülhetetlen a kurválkodásban.
De esetedben az érdekes az, hogy később is rendszeresen visszatértél ehhez a lehet más az e-politika gondolathoz. Szolidaritás, Kisgazdapárt, 481, Kard, PINA (utóbbit természetesen értem); sokfelé megfordultál elnökséged után, de látszólag később is mindig ugyanazt trombitálta az újságod.

Jól fogalmaztad meg, amit én körmondatokkal cicomázva. Érdekes volt tapasztalni ezt a fajta mítoszteremtést. Biztos vagyok benne, hogy ez is valamiféle emberi szükséglet, többnek és fontosabbnak mutatni magunkat, és persze ezt sokszor nem csak mutatjuk, hanem el is hisszük. Ebben sem más az erep, mint a valóság. Az egyik maradandó emlékem, a már említett Kolozs elleni elnöki utáni beszélgetések, amikor hosszú órákon bizonygatták felém, hogy bizony nem csalás történt, csak valami bug miatt érkeztek egyszerre a szavazatok. Szerintem hittek benne, akik vitatkoztak velem, és ez már akkor is megdöbbentett.
Nem volt okom másnak lenni, és mást gondolni erről a világról. A valóságban sem gondolom, hogy azért mert mások máshogy látják a világot, nekem mindenképpen igazodnom kellene, még akkor se, ha esetleg ők jelentik a sikerességet. Remélem másnak is feltűnt, hogy nem lettem más, ezt is értelmezhetem pozitív visszajelzésként, mások meg negatívnak hiszen ez azt is jelenti, nem mentem semerre, csak topogok egy helyben állva. Csak nézőpont kérdése.

Régebben felmerült bennem az is, hogy a játék elkurvulása leginkább annak köszönhető, hogy az erep alapvetően a tízen-, huszonévesek játszótere, akiknek a konvenciók és hasonlók nem sokat jelentenek. Kell ahhoz némi élettapasztalat, amíg az ember felfogja, hogy a döntéseknek következményei vannak, és ezért nem árt bizonyos határokat tiszteletben tartani. Kicsit olyannak tűnik ez néha, mintha parlamentáris demokráciát akarnánk játszani a Legyek urában. Meg aztán persze milyen következmények lehetnek egy játékban?

Viszonylag sokat írtam egy időben a következmények kérdéséről, ez akkortájt történt amikor az volt a divat, hogy minden olyan próbálkozást kigyomláltak a kongresszusból, ami a játékon eredeti felületén kívülről került bele valamilyen szabályozó tényezőként. Érvként azt találták ki, hogy rontja a “bizottságosdi” a hatékonyságot. Emberek, akikkel együtt játszunk, arról értekeztek, hogy minek törvény vagy szabályozás, ha nincs hozzá szankció. Mintha az ember csak a szankcióktól való félelmében nem csinálna meg bizonyos dolgokat, ez szerintem egy nagyon ostoba világnézet, és őszintén szólva kissé idegesített is. A következmények mi lehettünk volna még egy játékban is. Nem tudom, hogy ez mennyire életkor függő, tartok tőle, hogy nem az.

Közvetlen szankció hiányában a társadalmi nyomás-elvárás nagyon fontos, és ilyen nem nagyon érzékelhető az erepen. Ill. talán annyi nyomás van, hogy fontos csatában illik harcolni, ami aztán nagy durranás. Említetted, hogy nem lettél más. Több mint három éve vagy itt. Az erep szerinted más lett? Nyilván voltak változások, de van-e lényegi különbség?

Nagyon fontos, sőt elengedhetetlen, ezt írtam és mondtam én is. Sokszor és hatástalanul.
Az erep más lett. Maga a játék változott meg. A V1 varázsa éppen unalmában volt, ami végül a változások elindítója, így annak a játéknak a végét jelentette. Sokkal több ember tudta élménnyé alakítani azt a néhány percet vagy órát, amit itt töltött. Aki nem volt V1-ben, az nem tudja, mit jelentett két-három nap után végre egy fontos csata vége előtt megjelenni, és beleverni a falba. Ha egy játékban folyamatos a harc, akkor nehezen képzelhető el, hogy sokaknak valóságos élményt tudjon jelenteni. A V1 minden hibájával együtt képes volt a közösség összefogására, képes volt “katarzist” okozni, örömöt, bánatot, vagy bármilyen érzést, amit akkor ott egyszerre éltünk át a cseten nagyon sokan. A későbbi verziók egyike sem volt erre képes. Nem sírom vissza, de más volt, a változás velejárója a dolgok menetének, csak annak a speciális “indexes-romántütnijövő” közegnek ezek a változások nem kedveztek.



És ebben az új játékban mi adja neked az élményt?

Visszajárok, mert még nem engedtem el Termetes Samut, de nem igazán ad különösebb élményt. Harcolgatni néha harcolgatok, de nagyon összevissza, a napi rutint se mindig sikerül megcsinálni. Elmúlnak napok is úgy, hogy nem nézek be, majd utána eszembe jut, és klikk. Most például várom Shaok visszaemlékezéseinek folytatását, és persze interjút kezdtél velem készíteni, ami miatt szintén igyekszem kicsit sűrűbben jönni.

Termetes Samut viszont továbbörökítetted más e-világokba. Megjelent a blog.hu-n, sőt, az erepen kívül különösen viccesen ható KARD blogban is felbukkant, mint szerző. Az e-politkánál fontosabb lett az igazi politika?

Mindkét bloggal az erepen keresztül kerültem kapcsolatba. A Kettős Mércével való együttműködés jóval szorosabb volt -- illetve lehetne mai napig, csak mostanában nem írok. A KARD blogba egy posztom jelent meg mondhatni vendégszerzőként. A közélet, a politika iránti érdeklődésem nem új keletű, ez már megvolt jóval az erepublik előtt is. A blogolás spontán módon jött, megmutattam egy írásomat hubának, hogy mit szól hozzá, ő azt mondta reggelre kiteszi. Ezután hosszabb-rövidebb időközönként küldözgettem a megjelentetni valót. Az e-politikánál mindig fontosabb volt számomra a valóságos politika, még ha ez nem jelenti, hogy politikus alkat lennék, azt a hajlamomat kiéltem a játék adta keretek között. Az erepes pártszoba beszélgetései legalább annyiszor szóltak a valóságos életről, mint az e-dolgokról. Ez is kellett ahhoz, hogy az ember feljárjon a csetre, hiszen önmagában a játék azért kimeríthető témaválasztékkal kecsegtetett. A konkrét politizálás nem hinném, hogy nekem való, ahogy említetted is sokkal inkább vagyok elemző alkat, mint kirakatba való ütésálló-pofozózsák. Nem mondom, hogy nem alakulhat úgy az életem, hogy egyszer valamilyen szinten belekeveredjek a politika bugyraiba, de jelenleg nem látom ennek esélyét. Egyébként, ha valaki olvasott tőlem a blogszférában, akkor azt hiszem egyértelműen láthatta, hogy bekezdéseim nem direkt politikai kérdésekkel foglalkoznak, hanem sokkal inkább a politika szimbolikus szférájával.

Simán el tudom képzelni, hogy szórakoztató lehet a politikáról filozofálni, azt viszont nem igazán értettem, hogy miért fektettél olyan kevés energiát a Termetes Samu-féle egypercesekbe. A maguk kategóriájában messze ezek voltak a legjobbak az erepen, és szerintem a visszajelzés sem maradt el.

Azok megírását élveztem leginkább, talán ez érezhető is volt. Szeretek írni, még akkor is, ha azért tehetségem mérsékelt is ezen a területen. A visszajelzések jól estek, ezért született belőle több. Bár, hogy a 40 körüli szavazatszám mennyire számít erős visszajelzésnek, ezen sokan vitatkoznának. Ennek ellenére lehet többször kellett volna próbálkoznom ezen a területen. Bevallom nem gondolkodtam még efelől. Mondjuk szerettem a dadaista írásaimat is, bár azokat a közvélemény még mérsékeltebben díjazta 😃



Megvolt az ötven is szerintem, meg egyébként is, nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Továbbá meggyőződésem, hogy a szavazók nagy része nem olvassa végig a cikkeket, csak pénzért szavaz, vagy azért, mert valami aktuális témáról -- balhéról, béháról, bónuszról sat. -- van szó a címben. Kíváncsi vagyok, hogy ki az, aki eddig a kérdésig eljut, például.
Kisborok végzett nemrég egy felmérést, amiben egy csomó mindenről lehetett szavazni, de a lényege kb. annyi volt, hogy ki mennyire szimpatikus az értékelőnek. Te kaptad a legmagasabb értékelést az összesítésben, megelőzve Andy Millert. Ez minek köszönhető szerinted? Ilyen jól játszod az általad felvállalt Nagy Békéltető szerepét? Egyáltalán, egy ilyen eredmény tudja még motiválni valamire az embert

Egyszer Duosduzpl készített egy -- ha jól emlékszem -- elnöki kampánycikket, amelynek az ötödik bekezdésébe beleírta, és most nem szó szerint idézem, hogy “ezt a részt már úgy se olvassa senki, éppen ezért nem is írok bele semmi lényegeset”. Senki nem tette szóvá, ennyit az egykori programcikkekről.
A felmérésről nem hallottam, majd így utólag megnézem, ha rátalálok. Nem tudom mennyire volt az én szerepem békéltető, nem emlékszem, hogy bárkiket ki tudtam volna békíteni egymással, ha csak nem arra gondolsz, hogy igyekeztem minden esetben megőrizni a hidegvéremet, és minden esetben próbáltam a vitázó fél álláspontját is megérteni. Ezt egyébként a valóságban is nagyon fontosnak gondolom. Ahhoz, hogy érdemi vita legyen, ahhoz nem elég ismerni a másik fél álláspontját, de meg kell nézni az álláspontja mögött meghúzódó okokat. Ha megértem, hogy az illető -- legyen az személy vagy csoport -- milyen okozati összefüggések, érzelmi töltetek, tapasztalatok alapján jut bizonyos következtetésre, és persze tisztában vagyok a saját álláspontom elsődleges, és rejtett motivációival, akkor tudok érdemi eredményre jutni. Persze ez azt is jelenti, hogy számomra a konfliktusvállalás egy fontos, de csak másodlagos eszköz, a megegyezéshez vezető út egyik eleme. Másrészről pedig, azt is kell jelentse, hogy tisztában vagyok önmagammal, ami szintén nem mindig olyan egyszerű, ráadásul készen kell állni arra is, hogy álláspontomat felülírjam, no ez talán a legnehezebb. Ezek persze a politikában és az élet más területein sem működnek minden esetben hatékonyan. Van, hogy az önmagáért való konfliktusvállalás a célravezető, talán ezért is van, hogy mint mondtam is már a fentiekben, alkalmatlannak vélem magam a professzionális politikára.
Hogy a játékon belül mennyire volt sikeres a kompromisszum-kereső gyakorlat, itt most egy nagy kérdőjelet teszek, ezt mindenki eldönti magában. Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik szerint gyáva, ömlengő, bölcselkedő volt a stílusom, és az általam megjelenített “politikai beszédmód”. Néhány írásommal igyekeztem azokra a pontokra rámutatni, amik közösek bennünk, amik kicsit tompítják azokat a jellemzőket, amelyek elválasztanak egymástól. Nem tudom megítélni, hogy ez mennyire sikerült, szeretném remélni, hogy néha igen. Az aktív e-politikusi, szolis időszakban biztos vagyok benne, hogy huba tudatosan épített erre az alkati jellemzőmre, bár ezekről azóta sem beszéltünk. A későbbiekben kompromisszummentesen tudtam kompromisszumot keresni. (Bocs ezért a mondatért, de kényszerem volt ennyire szándékolt erőltetettségel írni) Ebből a szempontból számomra időben hullott szét a Szoli.

Megnéztem Kisborok felmérését, és bár mindig vannak fenntartásaim a különböző felmérésekkel kapcsolatban, mégis hazudnék, ha azt mondanám nem esik jól.🙂

Tartod még a kapcsolatot Hubával? Általánosabban: bármennyire is kibővítette a baráti kapcsolataidat a játék? Úgy értem, vannak olyanok, akikkel játékon kívül is viszonylagos rendszerességgel kapcsolatba lépsz?

Igen, tartom a kapcsolatot Hubával, szoktunk “politizálni” különböző fórumokon. Az élőszereplős találkozók következtében néhány játékossal személyesen is kapcsolatba kerültem. Ezek többsége mára alvó állapotba került, de olykor még felbukkan. Amíg szegedi volt, addig például Botyárral időközönként sikerült egy sörre összefutnunk. Charlieval is viszonylag többet beszélgettünk a valóságról. Említhetném még Pinkyt, akivel bár személyesen nem találkoztunk, azért egészen nagy okosságokról is értekeztünk. 🙂
Egészében nézve is számomra ezért lehet ilyen mély ez a flört a játékkal, mert rajta keresztül nagyon sok érdekes beszélgetés, levelezés részese lettem. Legyen szó politikáról, társadalomról, történelemről, vagy csak szimpla sörözésről. Volt, hogy olyan történéseket osztottam meg ismerős ismeretlenekkel, amiket nagyon jól esett megosztani, és hallgattam én is végig olyan dolgokat, amiket más akkor éppen máshol nem tudott elmondani. Szerintem ettől lettünk függők, kicsit többet adtunk magunkból, és többet is kaptunk másokból az indokoltnál.
Hosszas lenne felsorolni azokat, akik úgy érzem bizonyos hatással voltak rám a három év alatt, még ha ez a hatás nem volt életbevágó, sokszor csak időtöltést, pótcselekvést jelentett, mégsem éreztem soha teljesen feleslegesen elpazaroltnak.



Sokáig én is úgy gondoltam, hogy az erep vonzereje a társaságban van, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a függőségre a legjobb magyarázat rendszerint a függőség maga. Mindenesetre, ha a társaságnak és az egyéniségeknek bármi hatása is van a játékosok számára, igazán közel lehet a vég, mert a színes egyéniségek jó esetben is nagyrészt hibernálódtak. Ha hirtelen te lennél a főnök, mit csinálnál másképp, amitől az lenne várható, hogy ismét felpörög a játék?

Szerintem a függőségre max hajlamunk van, de kell valami ami miatt kialakul. Úgy gondolom, hogy ebben a játékban volt egy olyan időszak, ami a lehetőséget megadta a függővé válásra. Ha nem tetszett volna a játék, ha a cseten nem lettek volna társalgások, akkor a dolog nem működött volna. A mostani játékverzió például szerintem alkalmatlan, hogy tömegesen tegyen rövidebb-hosszabb időre függővé. Persze vannak a karakterápolgató függők, de az indexes generáció többsége szerintem nem ilyen volt. A függőség kialakulásához szükség volt egyfajta közösségélményre, amit a közös ütések, osztások, a csaták végi tankolás figyelése, az összekuporgatott pénzek átutalása a tankoknak, az egyszerre bekiabált “szemét csaló adminok”, és persze a győztes-vesztes csaták kibeszélése, ezek együttesen voltak képesek biztosítani számunkra, hogy itt ragadjunk. Ez a közösségérzet persze illúzió volt, mégis működőképesnek bizonyult egy ideig, hiszen miután elmúlt a “nagy összeborulás”, miután megjelentek a törésvonalak, azután is ragaszkodtunk az illúzió emlékéhez. Persze eközben az elejétől ott voltak a cinikusok, akik a sokaság gyermetegségét saját szórakoztatásuk biztosítására használták. Hogy ez kompenzált-e náluk valamit, vagy csak szimplán jól esett röhögni, ezt ők tudják, vagy már ők se.
Nem lennék főnök, mert őszintén nem tudom, hogyan lehetne felpörgetni a játékot. A játékosok elcsendesedésének, a leszokásnak hosszú folyamata már régen kezdődött, és ezt látványosan nem tudja semmilyen reform megakadályozni. Ez persze nem biztos, hogy önmagában rossz, hiszen jöhetnek olyanok a játékba, akiknek nincs ragaszkodásuk, nincs saját e-képük, és pontosan erre a mai játékra lesznek alkalmasak. A nosztalgiázók meg szépen lassan vitrinbe kerülnek, vagy az e-kukába. Ezt -- mielőtt megint búsulással-kesergéssel vádolnának -- egyáltalán nem tartom jó vagy rossz dolognak, hanem természetesnek.

Akkor hát nincs mit tenni, várjuk a lassú halált. Azért, hogy vidámság is legyen a végén, álljon itt egy régi vicc erepesített változata.
Magányosan sétálgat Piroska az egykor nyüzsgő bábutömegtől hangos, gigantikus sajtómodul elnéptelenedett, rideg széljárta folyosóin, amikor is egyszer csak elé toppan Platón az egyik akciós reklámtábla mögül.
- Ejnye, Piroska, hát nem félsz ilyen későn egyedül mászkálni ezen az elhagyatott helyen?
- Miért félnék? Pénzem nincs, szopni meg szeretek.

Örülök, hogy ha egy hónapba is telt ugyan, de végül csak sikerült összehozni ezt a beszélgetést. Köszönöm a közreműködést!

Magam is örülök, hogy sikerült összehozni.