[monti] Egy kis séta

Day 3,206, 10:57 Published in Hungary Hungary by montaigne

Körlevélben gyereknevelési vitába keveredtem szemivel. Nem érdekes, hogy kinek van és kinek nincs igaza. Sőt, ebben a témában talán nincs is abszolút igazság. Viszont eszembe jutott egy történet.



2003 Budapest

Napok óta nem aludtam rendesen. Enni meg azt eszek, ami éppen aka😛 undorító gyerektáp maradék Túró Rudival és cukormentes Red Bull-lal. Kóválygok, mint a gólyafos a levegőben, és próbálok arra koncentrálni, hogy hasra ne essek miközben az ikreket viszem ki a parkba. Nem bírom ezt a lassú tempót. Szegénykéim még botladoznak, néha rálépnek a saját lábukra és hatalmasat esnének, ha nem fognám a kezüket.

Fáj a hátam. Nem bírok hosszú ideig görnyedten járni. Viszont a gyerekek még nem érik el az én kezem magasságát. De ha el is érnék, akkor sem várhatom el tőlük, hogy magasra tartott kézzel csimpaszkodjanak belém. Így nincs más lehetőség, görnyedek.

Annyira szeretnék már végre leülni! Hadd legyen egy üres pad a parkban! De az is jó lenne, ha legalább egy fél üres pad lenne! A gyerekek majd matatnak a homokozóban, én meg szemmel tartom őket. Nem fogok (megint) elaludni. Csak egy picit fogom lehunyni a szemem. Csak annyira, hogy pihenjen a szemgolyóm, pár másodpercre.

Ott a pad! Egy idős néni is arra felé kanyarodik a csivavájával. Nem fog előttem leülni. Nem érdekel, hogy ki mit mond, nem érdekel, ha megszólnak a hátam mögött. Az sem érdekel, ha rá egy percre meg kell halnom, csak ülhessek le végre egy percre! Így, a néninek annyi. Gyorsabb voltam. A csivava rám vicsorog, én meg vissza rá. Olyan harciasan ugat, mintha szét akarna tépni. Hehe...Hülye kutya. Illetve ez nem is kutya, ez egy kutya-sűrítmény.

Állj! Hova lettek a gyerekek?

A következő pillanatban mintha villám csapott volna belém. Ameddig a csivavára vicsorogtam, eltűntek a gyerekek!

Te jó ég! Ketten két fele indultak el! A lányom tőlem jobbra vagy 20 méternyire "Tutya!!! Tutya!!!" felkiáltással éppen egy szabadon hagyott, szájkosár nélküli Pit Bull-t készült megtámadni (ennyi év távlatából is üzenem a gazdijának, hogy...inkább nem üzenek semmit). A fiam viszont szintén 20 méterre, de tőlem balra, "Autó!!!, Autó!!!" kiáltással a főútra készül kitotyogni.

A másodperc töredéke alatt kitisztult a fejem, elmúlt a fáradtság, meg az álmosság. A gyerekek egymástól és tőlem folyamatosan távolodva életveszélybe sodorták önmagukat. Nem tudom mindkettejüket egyidejűleg megmenteni. Ha a fiamat mentem, akkor addig a lányom széttépeti magát a harci kutyával.
Ha a lányomat mentem, akkor a fiam kisétál a főútra és elüti egy autó.
Ha itt vacakolok, akkor az a legrosszabb, mivel mindkét borzalom bekövetkezik. A másodperc töredéke alatt kellett a helyes döntést meghoznom.

Mikor otthon idáig jutottam a történettel, a feleségem (miközben a két jóllakott gyereket szorosabban magához ölelte) falfehéren megkérdezte:

-És te mit tettél ebben a helyzetben?

Mindig tudtam, hogy a feleségem nehezen dolgozza fel a bénázásaimat, ennek ellenére mégsem a legjobb válasz bukott ki belőlem:

-Tudod, ha az embernek mindössze egy fia van...

Pedig akkor csak a tudatalattimban pergett le, hogy a kutyák nem bántják a gyerekeket, a kutyákban talán lehet bízni, ugyanakkor a járókelők közül valószínűleg senki sem fogja idejében megállítani a kisfiamat. Mert mi emberek végtelenül közönyösek tudunk lenni.