Join the new world

Egy író talán ezt mondaná:
A festői kis táj deres növényein megcsillant a felkelő napfény. Korán volt, de már hallani lehetett az állatokat - csicseregtek a madarak, miként egymással társalogtak, s a mamamadár a kis madárfiókáknak vitte a reggeli zamatos kukacokat. Felvonyítottak a farkasok, miként a hajnal első sugaraival kinyitották a szemüket, s vadászni indultak. Ám ez mégis az erdő zaja volt, s erre mégis rámondhatjuk, hogy csend volt - groteszk paradoxon rámondani erre a hangzavarra, hogy békés csend, de az erdő közelében élők már annyira megszokták, hogy azt mondhatták, ez olyan alapzaj, mint a szél zúgása. Nos, én másképp fogalmaztam, ahogy ránéztem társamra.
- Kurva hideg van. - közöltem tömören, s bedobtam egy cigarettát a számba.
- És a rohadt állatok is basszák a fülem. A társam, kinek nevét nem ismertem, csak a hívójelét - MAHONI27 - rám vigyorgott, és csak legyintett. Már a kiképzés kezdete óta együtt voltunk, s azóta is elszakíthatatlan bajtársak lettünk - a mostani századunkba is együtt mentünk a MATASZ kemény kiképzése után. Kiképzőtisztjeink nem bántak velünk kesztyűs kézzel, nem véletlen, hogy a legjobbak mindig a MATASZ kezei alól kerültek ki, s minden katonának vágyó fiatalt ide irányítottak, ha ténylegesen az erőteljes magyar haderő képviselőjévé akart válni.

Az akkori századparancsnok, és fő kiképzőnk, hívójelén spyker13 pedig ügyelt arra, hogy tökéletes katonákká váljunk, akik későbbi századaikat emelt fővel képviselhetik, a legkisebb gyengeség nélkül. Nem tudom miért volt divat a honvédségben, hogy ne ismerjük egymás nevét - valószínűleg az érzelmi kötődés minimálisra csökkentése volt a cél, de nem jártak sikerrel - bár nem ismerjük egymás igazi nevét, mégis igaz bajtársak vagyunk, s mindenki elvesztése épp úgy fáj, mintha a bátyánkat vinné el a kegyetlen Halál, amely manapság, ezekben az ínséges időkben ólomlövedék képében járt, s mindenhol ott volt.
Tehát, immár a Ludovika század jelzésével az egyenruhánkon teljesítettünk parancsot MAHONI27-tel. Bár rangban ugyan azon fokozaton álltunk - őrnagyok voltunk, de hamarosan alezredesi kinevezésnek néztünk előre - mégis felette álltam egy kicsivel, ha dönteni kellett, én döntöttem - ám ez nem hatott ki barátságunkra. Most mindketten egy BTR-80-ason ültünk, és unottan vártuk a továbbhaladási engedélyt. Ellenségnek nyomát se láttuk, de tudtuk, ez csak a vihar előtti csend.
- Gondolod tudják, hogy jövünk? - néztem háborús testvéremre, miután befejeztem a gondolkodást.
- Hülye kérdés, Ralf. Mi nem támadni megyünk, hanem védekezni. Erről szól ez az egész, amióta elfoglaltuk Romániát. A román hadsereg lázadást szít, a magyar odamegy, és leveri. Lényegtelen, hányan halnak meg szerdán, csütörtökön pár kilométerrel odébb 2x annyian gyűlnek össze. Mi pedig megint megyünk, harcolunk, aztán mehetünk tovább, a következőhöz.
- Kibaszott románok. Szőröstalpú hobbit gecik, ha engem kérdezel.
- Inkább yetik.
- A hobbit buzi, a yeti meg veszélyes. A románok inkább hobbitok. - zártam le a vitát.

- INDULUNK! - kiáltotta valaki, s felzúgtak a motorok. Végre, továbbvezényelnek minket. Már nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal, de végre megkaptuk a parancsot, hogy hova kell menni. Néhányan az irregek közül megtagadják, és saját harcteret keresnek maguknak - ők szó nélkül válnak ki a tömegből. Sajnos egy-két reguláris századhoz tartozó is elsunnyog - szégyen. A mi dolgunk, hogy ott harcoljunk, ahova a parancs szól. Az irregeknek nem ennyire szigorú a szabályzatuk, azt még elnézném, de egy reguláris hadsereg tagja ne menjen a saját feje után. A régi szép időkben az ilyet falhoz állították volna, hogy lelőjék - dehát a mostani időkben minden katona számított. Az ölemben az egyetlen, MAHONI27-nél is megbízhatóbb, és fontosabb barátom - az M4A1 SOPMOD gépkarabély.
A háború óta ezt a fegyvert használtam. Nem egy ilyen típusút, hanem ezt itt az ölemben, a kiképzés után megkapott fegyver azóta is mindenhova elkísér, s jobban ismerem, mint önmagamat - tudom melyik alkatrésze hova való, s csukott szemmel is szétszerelem, és újra összerakom. Persze, egy-két dolgot változtattam rajta - a tactical távcső, és a táskámban lévő red dotos kiegészítők csak kettő a sok közül - katonai fizetésem nagyját a felszerelésemre költöttem, hisz hamar megtanultam, hogy csak a legfelkészültebbek maradnak életben. Bár gyalogos vagyok, mégis tartok magamnál a táskámban Ghilie álcaruhát - sokan hülyének néznek, hogy magammal cipelem, de ha mondjuk most rajtunk ütnének, akkor tökéletesen beleolvadnék a környezetembe, s jó esélyem lenne a túlélésre.

Valami marha elkezdi fütyülni a híd a kwai folyón zenéjét - biztos vicces srácnak képzeli magát. Hamar lehurrogják, hogy maradjon csöndben, és ne balfaszkodjon - látszik rajta, hogy újonc, talán ez az első bevetése. Ettől figgetlenül nincs értelme csendben maradni, úgyhogy bátorítóan megszorítom a vállát, s én is beszállok a fütyülésbe. A többiek döbbenten néznek rám, de szerencsére rangomon alattiak, MAHONI27-tel mi ketten vagyunk a csoportvezetők. A pillanatnyi döbbenet után ők is fütyülni kezdenek, engedelmesen, s hamarosan az egész BTR-80A a híd a kwai folyón zenéjét fütyüli. A srác hálás tekintettel néz rám, mire én elmosolyodom, majd elfordulok. Nélkülem hamar elcsöndesedik a társaság, és immár hang nélkül haladunk tovább, míg egyszer csak egy távoli közeli becsapódását halljuk.
-AKURVAANNYÁT! - ordítja el magát valaki, s megáll az egész hadosztály. A lövedékek becsapódása folytatódik, de nem közelednek, így megnyugszunk, hogy nem minket lőnek. - Mindenki ott marad ahol van, és lapul - adom ki a parancsot, s MAHONI27-re nézek.
- Maradj itt a fiúkkal, addig felkeresem a vezetőséget, hogy mi a fasz legyen. Kurvára remélem, hogy nem hagyjuk itt ezt a harcot.
MAHONI27 bólint, én pedig leugrom a kocsiról. Ahogy odaérek a vezetőkhöz, már javában folyik a tanácskozás. Végül megvitatjuk, hogy pár hadosztályt kiküldenek, hogy felmérjék a helyzetet - önkénteseket kérnek, s sokakkal együtt egyből jelentkezem. A vezető bólint, majd mindenki visszatér a csapatához.
- Nah, az a szitu, hogy pár csapattal kivonulunk megnézni, mi a helyzet arrafelé. Ha gáz van, segítünk, ha kurvanagy gáz van, akkor meg vagy beszoptuk, vagy sikerül szólni a többieknek, és megmentik a seggünket. Van, aki nem akar jönni? - nézek a csapatra, de senki sem ellenkezik. Kiadom a parancsot, miközben MAHONI27 az alánk osztott másik 3 harckocsis csapattal egyeztet, majd elindulunk a harc zaja felé. Ekkor még nem is sejtettem, hogy kurva nagy gázba sodortam magunkat azzal az egy mozdulattal, amikor feltettem a kezem a tanácskozásnál...


Nos, íme, első "regényszerű" írásom. A fogadtatástól függően lesz folytatása, ha igény van rá, illetve ha ezt is egy háborús tucatcikknek kiáltjátok ki, akkor áttérek más területre.