Join the new world

Alexa Károly publicisztikája:

„Nincs új a nap alatt” – szoktuk mondani eléggé meggondolatlanul, hiszen mi nem új, ami történik? Újdonatúj még az is, ami ismétlődésnek látszik. Ez a forró égitestünkre sandító mondás legfeljebb azzal a másik klasszikus észlelettel együtt érvényes, amely szerint: „kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba”. Vagy igen?

Ady Endre cikkeit olvasom 1907 júliusából, annak is a legvégéről. Három egymást követő írás is egy nagy hullámokat verő, Pest vármegyei bűnesetről szól: nem tudósítások, hanem kommentárok ezek. Nem a szállongó tények hitelességét/valóságosságát nyomozzák, hanem a hírlapíró publicisztikus-politikai indulatainak adnak kifejezést.

Hogy mi is történt? Annyi csupán mindösszesen, hogy 1907. július 20-ának éjszakáján a Dános melletti Szarvas csárdában meggyilkolták a csárdást, a feleségét meg egy odatévedt tejhordó embert. Mindezek mellett amíg – vagy ezek előtt, esetleg ezek után – egyesek begyűjtöttek mindent, amit lehetett, pénzt, ékszert, ruhafélét stb., hárman megerőszakolták a csárdabérlő (tulajdonos) hajadon lányát, ezzel végezvén, a torkát elvágták, és biztos, ami biztos, vagy csupán a komfortérzés végett, hétszer mellbe is szúrták. A csárdát fölgyújtották és már ott se voltak.

Tempósan távoznak, véli az Új versek költője, „nem sietnek el olyan félelemmel a gyilkosok, mint másutt”.
Nos, Ady első kriminális cikke 23-án jelenik meg, és rendkívüli határozottsággal vonja felelősségre a Pest megyei főjegyzőt, kimerítő beszámolót, „ékes jelentést” követelve a bűntett nyomozati állásáról. A megyei ugar elleni városi-liberális utálkozás íratja az amúgy megyei származású, kisúri fajtájára oly büszke költő mondatait, például, hogy „Pest vármegyét még Afganisztán sem fogadná el ajándékul”. Mivel itt csak a „díszmagyar”, az „áldomás”, a „dáridók”, esetleg némi „paraszt-ráncbaszedés” dívik. Ha megkapná ezt a magyar megyét, „…hihetetlenül megrendülnének Afganisztán közbiztonsági viszonyai” – írja a jövőről mit sem sejtő lírikus. „…mintha túlzott buzgóság volna, hogy embermészárszékek meghonosításán fáradozik Pest vármegye.”
Olvasva ezt a némileg igazságtalan – ne kerteljünk: primitíven demagóg és uszító – mondatot, okkal érezhetjük „rövidre zárt” radikalizmusát rokonnak a mindenkori politikai ellenzékek tónusával és szemléletmódjával. Előjeltől függetlenül.
Három nappal ezután – miután elolvasta a dolgát végző csendőrséget dicsérő „állami” sajtó cikkeit – nagyot fordul a költői vitorla. „…a mi csendőrségünk ért a gyilkosok kinyomozásához, sőt túlságosan is ért” – csikorog az irónia. S innentől a nyomozás kegyetlensége a téma és a politikai irány. Hajdani vallatási rémlegendák is idetódulnak, odáig futva, hogy „Ha én csatangolnék Dános körül, s a csendőrök elfognának, nem állok jót magamról, hogy nem vallom be a gyilkosságot”. S erre két nappal folytatódik az, aminek a liberális korszellem jegyében folytatódnia kell: az államhatalom és vele szemben az emberi jogok, az úri világ és ellenében a szabad sajtó képviselői, ezek a „jó bolond fiúk, ezek a léha újságírók”. Akik sokallják a buzgóságot… És jönnek a rémhírek a megvasalt purdékról, cigány gyerekek „eltávolított” szeméről, eltört lapockáról, térdről („hiszen a cigány úgyse szokott térdelni…”), lábfejcsontokról.

És az már a Pesti Hírlap Adyját nem érdekli, hogy mi is történik valójában. Hogyan folyik heteken át a nyomozás, és hogyan terelődik végül a gyanú a vándorló oláhcigányokra. Van itt bizonyíték csőstül. Lopott fülbevaló, megkerült „topánka”, előbukkanó „remontár zsebóra”. Azután beismerő vallomás is. Sőt ekkor válik az ujjlenyomat megkerülhetetlen bűnjellé, noha akit ennek alapján azonosítanak, azzal a résztvevővel, aki a csárdában megfogott egy borospoharat, bizonyos Lakatos Balog János (cigány nevén Sztojka Parnót) azzal vág vissza a tárgyaláson, hogy „ha nekem a világon volna egyedül ujjam, elhinném az ujjlenyomatokat”. Sztárrá válik ő is, meg Lakatos Dolla, Lizi Ángyél, a kis Lakatos Róza a tárgyaláson már „divatos kisasszony”, legalábbis az akkori Népszava tudósítója szerint (pech, hogy fennmaradt a fényképe…), de mindenekelőtt a vezérnek gyanított Kolompár Balog Tuta, akit – mint utóbb értesülünk – „a dánosi rablógyilkosság nőközönsége szerelmi ajánlatokkal árasztott el, mert meglátta benne a phalloshőst…”

A „köz”–vélemény persze – ismerjük ezeket a hangokat – példás büntetést követel. A kóborló cigányok rendszabályozását, sőt akadnak, akik azt, hogy tetoválással jelöljék meg, tereljék munkatáborba, adják el rabszolgának őket (mint az a nem túl távoli Havasalföldön dívik), számtalan javaslat érkezik miniszteriális helyekre a cigánykérdés megoldására, olyan is akad, aki külön cigánybíróság felállítását követeli, mert nehogy már olyan bíróság ítélje el őket (ezeket), akik „nem polgártársaink, hanem prédára járó állatok”.
És nem kellett egy évnek eltelnie az ítéletig. Tizenhét vádlottra bizonyították rá a vétket, halálra senkit nem ítéltek. Tuta tizenöt évet kapott, hölgyrajongói közül vajh’ akadtak-e, akik ott várták a börtönkapuban?
Óh, daliás magyar békeidők, óh liberális századelő!
Mennyi is van még neked hátra? Tizenöt év biztos, hogy nem.

S most?
Az újabb mélypont.
Egy Gyurcsány Ferenc nevű hajdani közszereplő álldogál szabadlábon az utcasarkon, nyakában táblával: „Cigány vagyok”. Ennél nagyobb megaláztatás aligha érheti ezt a szegény népcsoportot.

Ps.: Ady egy verse merült fel a napokban a magyar sajtóban és annak kapcsán ott kommentben írtam a zseniról, a szabadkőművesről, zsidók kitartottjáról, miként hasonlott meg halálára enmagával is a népe után.
Ezért ez okból és a mai történések kapcsán is aktuális, gondoltam megosztom tehát a közzel.


Üdv, Eheslo