Join the new world

1945. május 8. - A nagy háborúnak vége. Kint a fronton a katonák leteszik a karabélyokat és előjönnek a földbe vájt lyukakból és árkokból. Az egyenruhák koszosak, az arcok sápadtak, akárcsak a föld, ahonnan előjönnek. Fáradt kézzel veszik le acélsisakjaikat.

Odahaza az emberek repedezett és beomlott falak között jönnek elő a napfényre. Lábaik törmelékre és hamura lépnek. A ház, amelyben laktak, romokban hever.

Így állnak ott, a férfiak kint a fronton, a nők és a gyermekek odahaza. Első pillantásaikat az égre emelik. Néhányan talán összekulcsolják kezeiket. Ám az ég komor és szürke, fenyegető felhőkkel fedett. A következő pillantás a földre szegeződik. Ám a földet szétdúlták, megkínozták és szétszaggatták a háború patkói. Feketére égett romokat hordoz, rozsdás vasat és véres lótetemeket.

Valahol egy fakereszt áll, elnagyoltan összeszegezve, rajta rohamsisak. Alighanem valamikor egy név is állt rajta, de azt már régóta nem lehet kivenni. Ki van törölve, akárcsak az ember, aki a kereszt alatt fekszik - egy névtelen.

Az emberek, akik tekintetüket a keresztre emelik, némák, ám szemükben mégis ott van az egyetlen nagy kérdés: Minden hiába? Nem kapnak választ. Talán nem is várnak választ. De a kérdés mindenütt ott van, a felhőkkel fátyolozott égen, a vérző földben, a gyermekek sápadt arcain és az út menti fekete fakeresztekben. Minden hiába? Az emberek lehajtják fejeiket és hallgatnak.

A nagy háborúnak vége. A nők és gyermekek otthon szeretteik visszatérését várják. Odakint a férfiak kirázzák a földet egyenruhájukból és menetelnek. Az országutak felett porfelhők szállnak. Olyan sűrű, hogy a menetelő férfiakat alig lehet látni. Szürkék, akár a por és az út.

Hosszú oszlopokban vonulnak, rongyosan. Némelyiküknek piszkos kötés van a fején. Nem sokat beszélnek, alig akad, aki jobbra, vagy balra tekintene. Menetelnek és az utcák dübörögnek fáradt lépteiktől. Ezer sápadt arc, ezer szürke férfi - és egy gondolat: Minden hiába?