Join the new world

Represszív tolerancia

A represszív (elnyomó) tolerancia fogalmát Herbert Marcuse alkotta meg az 1965-ben megjelent azonos című könyvében. A fogalom lényegét tekintve a kommmunista kultúrdiktátor Aczél(Appel) György-féle „három T" (Támogat, Tűr, Tilt) gyakorlatával mutat hasonlóságot.
Marcuse szerint a regnáló hatalom minden olyan eszme, irányzat és magatartásforma iránt toleranciát tanúsít, amelyek lényegi alapját, fennállásának legitimációját nem érinti, nem vonja kétségbe. Így a tolerancia tulajdonképpen az „elnyomás eszközévé" válik, amikor a rendszer alapjait nem érintő lázadást integrálja a rendszerbe, mintegy annak részévé szelídíti. A rendszer csak és kizárólag azokkal szemben lép fel erőszakosan, akik létjogosultságát alapjában kérdőjelezik meg, illetve magukban hordozzák a változás lehetőségét. Marcuse szerint ezért a baloldal felé (amely radikálisan szemben áll a „represszív egésszel" - ahogy ő a fennálló rendet nevezte) maximális toleranciát kell tanúsítani, míg a jobboldal (amelyet Marcuse a nyugati kultúra és ezzel a fennálló rend védelmezőjének tekintett) még a gondolat, a vélemény szintjén sem érdemel türelmet, azt mindenestül el kell utasítani. Ezt a kettős mércét, szelektív toleranciát nevezi Marcuse „felszabadító toleranciának"... Ahogy a kritikai filozófia szelleme kezdte áthatni a nyugati elit új generációját, és a Frankfurti Iskola kulturális marxizmusa integrálódott a rendszerbe, a felszabadító tolerancia és a represszív tolerancia gyakorlatilag egyé vált. A zsidó gondolkodásban (lás😛 Talmud) mindig is létező kettős mérce ezzel korszerű ideológiai igazolást nyert. Ezt Marcuse hatalmi pozícióba került követői kezdték is buzgón alkalmazni.

A liberalizmusban napjainkban uralkodó elnyomó tolerancia egyik jellegzetes mellékhatása a megfelelési kényszer, amely az ellentétek, a kritika rendszerbe integrálásának marcuse-i tételét igazolja. A liberalizmus ugyanis nem csak híveitől, de ellenfeleitől is engedelmességet követel, elvárja, hogy kritikusai is alkalmazkodjanak a politikailag korrekt nyelvezethez és gondolkodásmódhoz. Ez esetben eltűri, hogy létezzenek, ha hangjuk esetleg felerősödik, akkor korrumpálja őket önmagával (parlamenti ellenzéki szerep). A „kritikus", a „lázadó" így - annak reményében, hogy ha alkalmazkodik, mondókáját polkorrekt csomagolásban tálalja, akkor „belülről javíthatja a rendszert" - azon értékrendnek iparkodik megfelelni, ami ellen lázad és azon rendszer részévé, s így fenntartójává szegődik, amelynek megdöntésére vállalkozott, s végül azon kapja magát, hogy önmagát próbálja meggyőzni arról, hogy tulajdonképpen még a jó oldalon áll, nem ő változott, csak a körülmények... Jó példa erre a nemrégiben Holokauszt-hívővé vált Francia Nemzeti Front, vagy az izraeli demokráciát szorgalmasan tanulmányozó nyugat-európai radikális pártok.



Az „elnyomó tolerancia" tehát kitűnően működik. Csak a szerepek cserélődtek fel. Ami hajdan a „Fennálló" illetve a „represszív egész" elleni lázadás eszköze volt, az mára a „lázadást" is magába olvasztó rendszer védelmét, legitimálását szolgálja. Az új rend minden iránt toleráns, amelyet lényegtelennek, önmagára veszélytelennek tart, a jóleső lázadás élményét biztosíthatja a tömegeknek, mintegy „biztonsági szelepként" működve, ahol a felgyülemlett gőzt a rendszer egészének veszélyeztetése nélkül ki lehet engedni. Jól kitalált gumicsontok ezek, amin a társadalom élvezettel rágódhat, lázadhat, a szabadság illúziójába ringatva magát. Ilyen például a szexuális devianciák kérdése (buzeránsok és társaik), a drogok legalizációja, a szex, a pornográfia, az obszcén beszéd és viselkedésmód, az elfajzott művészetek és minden amiben az ember ösztönös „állati" énje kifejezésre juthat, felszabadulhat. De a rendszer szekuláris dogmáinak, ideológiai és erkölcsi alapjainak megkérdőjelezése, illetve a „szent tehenek" objektív bírálata szigorú büntetést von maga után. A „vétkes" először (demokrata frazeológiával élve) „magát rekeszti ki a demokratikus társadalomból", a „humanisták közösségéből", hogy aztán a „demokratikus társadalom" rekeszthesse ki/be őt (hűvös helyre)...



A hatalom birtokosai ilyenkor - ha már nagyon kilóg a lóláb - szívesen hivatkoznak saját „áldozati mivoltukra", így az őket ért kritikát nem kell érdemben cáfolni, mivel azt a gyűlölet, az intolerancia és a fasizmus megnyilvánulásának, illetve antiszociális viselkedésnek, pszichológiai betegségnek lehet beállítani. „Tagjainknak és a frontszervezeteknek folyamatosan meg kell szégyeníteniük, hiteltelenné tenniük és degradálniuk kritikusainkat. Ha akadékoskodásuk túlságosan zavaróvá válna, fasisztának, nácinak vagy antiszemitának kell bélyegezni őket... " -áll az SZKP KB 1943-ban kiadott - és úgy tűnik mind máig érvényes - direktívájában. Az ellenvélemény így „dehumanizálódott", a nyilvános viták helyett a pszichiátria és a büntetőjog illetékességi körébe került. Soha nem a kritika tárgyával foglalkoznak, annál inkább a kritizáló személyével. S való igaz: könnyebb a kritikust lecsukni, mint megcáfolni.

Idézet innen.

Üdv, Éhesló