Join the new world

Ne szépítsük, utolsó nagyapás cikkem csúfosan megbukott. Szinte fájt az a kevés szavazat, amelyet kaptam. Min múlott? Bárcsak tudnám! Mindenesetre, ha már nem is lesz több nagyapás cikkem, gondoltam, hogy leírom, hogyan is készül egy monti-féle anekdota.



Először is definiálom a témát: mit is szeretnék elmondani?
Például a megbukott történetemben azt a sztori-t szerettem volna bemutatni, amely során négy nagyszülőm egymásra talál és milyen apró, szinte hihetetlen véletlenek voltak szükségesek ahhoz, hogy szüleim megszülethessenek.

Igen, csakhogy egy elbeszélés nem lehet pusztán narratív, mert akkor ritmust veszít. Egy gyerekkori mentorom azt mondta, hogy egy anekdota olyan, mint egy bokszmeccs:
-Ne engedd eltávolodni a partneredet – az olvasót! Minden pillanatban tartsd rajta a szemed, ő meg téged fog figyelni! Akarnia kell elolvasni a következő sort is!
-Mindig te diktáld a ritmust! A narratív részek és a dialógusok mindig váltogassák egymást – úgy, ahogy az olvasó is szeretné. Világos, hogy nem lehet 3*12 menetet végigbrusztolni. Ezt nem bírod sem te, sem az olvasód.
-Minden 12 menetes bokszmeccs első két menete tömény unalom. Ezért kezdd az egészet a harmadik menettel, a történetbe meg csak annyit kell beleszőni az első két menetből, amennyi ahhoz kell, hogy a további menetek érthetőek legyenek.
-Ha az ember bokszmeccset néz, akkor vért akar látni, no meg könnyeket. Hát kapják is meg, ha ezt akarják!
-Az emberek a bokszmeccsen azt szeretnék látni, hogy aki padlót fog, az feláll és a szerethetőbb játékos nyerjen a végén – lehetőleg KO-val az utolsó menet utolsó percében, mert minden emberben ott bujkál a romantika.

Továbbá még azok az emberek is utálják a szóismétléseket, a túl hosszú mondatokat, a sablonokat, sztereotípiákat és a közhelyeket, akit ezeket tudatosan nem is ismerik fel.

A történet? Nem lehet sem túl hosszú, sem túl rövid. Legfőképpen nem lehet semmitmondó. A csattanót, a tanulságot nem lehet az olvasó szájába rágni, mert akkor „hülyének nézted”, de nem is lehet túl elvont, mert akkor „ratyi, depis értelmiségi” cikket írtál max 67 embernek. Magad elé kell képzelned a képkockákat (a story-board-ot). Egy anekdota során kb. 3-4 képkockát kell látnod, de azt olyan kristálytisztán, hogy semmi sem homályosíthatja el. Le kell nyesni minden mellékszálat, minden oda nem illő szereplőt, minden fölösleges információt: az olvasót folyamatosan egy pengevékony mezsgyén kell tartanod, ha ez nem sikerült, akkor elszúrtad. Régi példa: ha egy pisztoly előkerül a színdarab első felvonásában, akkor azt el kell sütni a harmadik felvonás közepéig. Ha nem sütöd el, akkor viszont hagyjuk a fenébe azt a felesleges pisztolyt!

Az időren😛 régi beidegződés, hogy van bevezetés, utána a cselekmény gyorsulva halad a tetőpont felé, ahol adagolunk egy kis katarzist, majd a vége felé szépen elvarrjuk a szálakat, a rossz fiúk bűnhődnek, a jó fiúk meg elnyerik méltó jutalmukat. Nos, ez már annyira elcsépelt, hogy nyugodtan tekinthetjük XIX-ik, vagy kora XX-ik századi technológiának.

Ahogy a parkokban is a hangulatos sétányok nem nyílegyenesek, hanem a 100 éves gesztenyefák és orgonabokrok között kanyarognak, úgy célszerűen a történet sem nyílegyenesen halad. Gondoljunk csak a Tarantino féle Ponyvaregény időszöcskéire!



Legvégére maradt a legnehezebb: az értelemre és érzelemre való hatás. A legegyszerűbb érzelmi játék a helyzetkomikumokra való építkezés, a legnehezebb viszont az, hogy sikerüljön valakinek könnyet csalni az olvasó szemébe – ehhez olyan alaposan kell felépíteni egy karaktert, hogy az olvasó teljes mértékben azonosulni tudjon vele. Ilyenkor nemcsak a karakter felépítést kell megoldani, hanem olyan "vészhelyzetet" is kell teremteni, amelyet az olvasó át tud érezni és ezt a helyet valamely szokatlan, egyedi eszközzel fel is kell tudni oldani. Egy anekdota általában túl rövid, ahhoz, hogy az olvasóban kialakulhasson az azonosulás érzete. Mentorom szerint „a sírós anekdota az író számára olyan siker, mint a szex az első randin”.

Furcsa, de fenti módszerek egyedi és következetes használata egyfajta saját stílust eredményezhet, amely olyannyira egyedi lehet, mint az ujjlenyomat. Pedig csak szavak kavalkádja...