Join the new world

A magányos katona vigíliája

Egyedül, csak egy láng, egy gyertya hajladozó fénye velem szemben... csak egy picinyke láng, s mégis mint tükör néz rám, remegő vörösében képek sejlenek fel, arcok, hangok, kiáltások, mosolyok - csaták és chatek, a messenger halk pingje, amikor rámszólt valaki, a villogó ablak alul, a lefelé pörgő avatárok a csatamezőn, donate és linkek, az újság fehér papírja, a legendák és az ellenfelek... adminok keretezik, bugok és törvények, az üveghegyen is túl, a tört üveg cserepein átgyalogolva, vérezve, fájva, makacsul belépve az ismeretlenbe, a sötétbe, a fénybe egyaránt... sorfal áll kétoldalt, őrség-e vagy díszkíséret, talán mindkettő, talán egyik sem, a kitüntetések makacsul, büszkén verik vissza a gyertya halovány fényét, a bélyeg skarlát betűje vadul lángol mit homlokára vertek, túl messzire ment, de hisz ez a lényege - megülni a babérokon nem az ő élete, csendben elmúlni nem akar s hát nem is tette, feszítette a húrt mert ezt kellett tennie, tesztelnie, mérlegre vetnie, s megmondani, ha a szív könnyűnek találtatott.

Magányos katona a jelmeze, józan ész a jelszava, de a lángot köpönyege alá rejteni soha nem tudta - a szív lángja, az ész lángja, az érzéseké és a hité az övé, megéget ha kell, de melegíteni is tud, ad és elvesz egyaránt - de elrejtőzni, a közömbösségbe veszni, a közönybe fulladni nem tud. Nem számít kinek fáj, s hogyan, hisz magának a legjobban, de a lángnak égnie kell, tisztítania kell, tesztelnie kell. Megjárta a tűz útját, a láng ha fáj is a barátja, ismeri, használja, s az is ismeri őt - ha kell lángba borítja világát, s elégeti őt. A gyertyaláng kiáradt, tűzözön öntötte el a világát, elhamvadtak az arcok s a tettek, csak emléknyomok maradtak utána, érzésekkel fájó sebek, kitépett kötelékek vérző nyomai, egy nagy-nagy űr, ami fájón, sajogva, tiltakozva néz vissza - de a láng megtisztítja, kiégeti, leégeti róla a múlt sarát és könnyeit... feladatát elvégezte mind a katona s mind a tűz.

Reszkető gyertyaláng, egy e-élet vigíliája. A sötétben fény támad, életadó s elvevő láng, ősi rigmusok peregnek köré mint hulló hamu pelyhei, felszikrázik egy szimbólum, a hang felível, a láng a magasba csap... élet született s élet ment el. A láng misztériuma átöleli a laptop hűvös csúcstechnológiáját, a net csodáját, a kapcsolatok ősi szentségét e modern formában, átviszi az életet, átadja a kábelek érzéketlen kötegein keresztül, a fehér lapon a betűk hangyasora érzéseket hordoz, az élet harsogó, diadalmas szellemét, amely mindig több volt, s mindig több lesz annál, amit korlátolt emberek megpróbálnak szigorú definíciókba önteni, merev szabályok közé szorítani, Prokrüsztész ágyába, az átlagba kényszeríteni... a szellem mindig kibújik a palackból, az a szellem, ami mindőnkben megvan, csak a legtöbben megtagadjuk.

Hiszen sokkal könnyebb elvegyülni és átlagosnak lenni. megbújni a birkaistálló akolmelegében, enni amit elénk tesznek, tenni amit előírnak, betartani amit parancsolnak, semmit sem mondani sok szóval - mert igen, veszélyes, nehéz és fájó vállalni a láng szellemét, az ember szellemét, az élet valódi természetét. Tudás kell hozzá, akarat, egyéniség, makacsság és önfejűség... merni kell és tudni kell fájdalmat úgy okozni mint elviselni vele - örömöt majd csak visszanézve, az úton már továbbmenve ad.


A láng fellobban, a vigíliának vége. A rituálé lényege nem a rituálé maga - hanem a szelleme. A láng most éppen ezt adta, ezt mutatta, ezt tanította. A magányos katona megy tovább.

Boldog új évet mindenkinek.

Quicksilver

---

---

---

---

The vigil of a lonely soldier

I am alone, only a small flame, a wavering candlelight is in front of me... only a small flame, but still it looks at me like a mirror, in the dim redness pictures appear like so many shadows, faces, voices, shouts and smiles - wars and chats, the small ping of a messenger as somebody calls to me, the flashing window beneath, the undulating avatars on battlefields, legends and enemies... admins frame it all, bugs and laws, somewhere over the glass mountain, where the broken shards tear into flesh as I walk through the valley of the shadow of death, bloody and hurt, but doggedly, stubbornly going into the unknown, into the darkness, into the light... a row is on both sides, is it a guard for a criminal or is it an escort of honour; maybe none, maybe both, the medals proudly mirror the reddish light of the candle, the scarlet letter of the stigma that they put on me flame in the light too - gone too far, done too much, but it is my nature - while sitting on laurels is not. Going out quietly I did not want, so I did not do... I strained the chords and they twanged, I tested and I put things on a scale to weigh... and if the heart is found too light I told it.

Lonely soldier is my mask, common sense is my catch, but the flame cannot be hidden under a dusty cloack - the flame of the heart, the flame of the mind, the flame of emotions and of beliefs are all mine, they burn if they will, but they warm if they will, they give and take alike - but they cannot hide. They cannot be lost amongst averages, amongst the impassive and the listless. It does not matter whom it hurts - because it always hurts me the most. But the flame must burn, must clean, must test - I have gone the way of the flame, even when it hurts it is a friend, I know it, I feel it and I use it - and if I must I will put the whole world into the flame. The candlelight flew over, became a flood of fire, it doused the world, it burnt away the faces and deeds - left only the memories, the wounds that hurt with passions, and a great empty space, which hurtingly looks back - but the flame is relentless, it burns away the cinder, it cleans away the dirt and tears of the past... the work is done, by the flame, by the soldier...

A whispering candlelight, the vigil of an e-life. In the darkness light appears, flame that gives and takes life, around ancient words fall like slow ash-flakes, a symbol twinkles, a voice strenghtens, a flame burns high... life ended and life was born. The mystery of the flame enfolds the cold technology of the laptop, the miracle of the net, this ages-old communication in its newest form, which do carry life over the unfeeling bunch of cables, the black ants on the white screen carry feelings, emotions, the victorious soul of life itself, that has always been and will always be much more than small people could make out and define, put into the cage of laws, into the bed of Prokrustes, into the average, the ordinary... the soul always comes out of restraints, that soul what we all have, but most of us deny.

Because it is far more easier to hide in the crowd, to be an average, to live out your life in the stale warmth of a flock of sheep, do what is told, eat what is given, say nothing, but do it with lots of words - because, yes, it is dangerous, it is painful to accept the soul of the flame, the soul of a true humanity, the soul of life. It requires knowledge, willpower, individuality, stubbornness, and thinking outside any boxes. Pain must be accepted to give and take alike - and pleasure is only to be had when we go on and look back to what is done.

The light flickers, the vigil ends. The meaning of a ritual is not itself but its soul... the flame now gave this, showed this, taught this. The lonely soldier goes on.

Happy New Year to everyone.

Quicksilver

.