[monti] A pedofób

Day 3,344, 02:57 Published in Hungary Hungary by montaigne

A pedofób

A feleségem szerint pedofób vagyok. Gyorsan ki is szótáraztam, hogy ez mit jelent. Nem pedofil, mert az ugyebár büntetőjogi kategória. Vagyis nem az van, hogy szeretem a gyerekeket, amiért börtönben lenne a helyem, hanem utálom őket, ami teljesen rendben van. Megnyugodtam.

Persze nem a saját gyermekeimet utálom, akik aranyosak, meg tündi-bündik (meg különben is, ők az enyémek), hanem a másokét. Nem mindenkiét, csak akivel kénytelen vagyok egy repülőn utazni.

Nincs nagyobb istenverése, mint egy közel három órás repülőúton gyerekekkel közösködni. Tegyük fel, hogy ez egy éjszakai járat, ami két időzónán halad át. Indulsz éjfél körül, megérkezel hajnali ötkor. Ugye volna kedved csak egy ici-picit aludni, különösen akkor, ha másnap nem városnézéssel kellene foglalkoznod, hanem a munkahelyen okosakat kell mondanod, esetleg nehéz döntéseket kell hoznod? Jó sejtem?

Fel és leszálláskor a másfél év alatti gyerekek (még nem nőtt be a fejük lágya) fokozottan érzékenyek a légnyomás különbségekre. Mivel nem tudják elmondani, hogy „anya, rohadtul fáj a fejem”, ezért csak üvöltenek, mint az eszeveszettek. Kétszer tizenöt perc tömör gyönyör, különösen akkor, ha relatív közel van a hangforrás. A nyomorult kölykök nem tehetnek róla, nem is őket utálom ilyenkor (nagyon), hanem a szüleiket. Biztos, hogy ezeket a szerencsétleneket ki kell tenni ennek a tortúrának? Mindet? Tényleg? Nem hiszem. De kölcsönkenyér visszajár, ők majd a hospice-ból fognak titeket ide-oda rángatni és ha majd azt gondoljátok, hogy nem ezt érdemeltétek, akkor már most mondom: DE, DE MEGÉRDEMLITEK!

A második korcsoport kb öt éves korig tart. Én mindig a lehető legkorábban lefoglalom az ülést, mert ablak mellett szeretek ülni. A középső ülés eleve szívás (két ember verejtékszagát lehet szívni szinkronban), ezzel szemben a folyosó melletti ülésen ülve minden arra elhaladó ember hozzámér, és ez lehetetlenné teszi a pihenést. Gyűlölöm, ha ismeretlenek hozzámérnek, netán fellöknek. Nem érdekel, ha ezerszer is bocsánatot kérnek.
Szóval adott egy négyéves formájú erős ázsiai markerekkel megáldott gyerek, hasonló jellegű anyukával. Anyuka közli, hogy a gyereke szeretne ablak mellett ülni. Én visszakérdezek, hogy akkor miért nem vásároltak eleve ablak melletti helyet? Párbeszédünk zátonyra fut. Anyuka megsértődik, a gyerek sír. A stewardess próbál jobb belátásra téríteni, de én azért sem! Innentől elkezdődik a gyűlölet-háború. Kezdetben az anyuka gyilkos pillantásokat villant felém. Lepereg rólam. A gyerek kiguvadt szemekkel nézi a kivilágított Budapestet. Idejében észreveszem, hogy ez neki örömet okoz, ezért lehúzom a redőnyt. Gyerek üvölt. Stewardess érdeklődik, hogy már megint mi történt, de addigra felhúztam a redőnyt…végül sikerült helyet cserélniük egy hipszter(?) párral. Erősen gyanítható, hogy egyikük lány (volt). Más baj nem volt velük, csak az, hogy a fülhallgatón keresztül nyomatták a zenét. Jó, ők ezt zenének tartották. A hangszennyezést inkább elviselem, mint azt, ha folyamatosan hozzámérnek. Nem a legjobb, de veszteség-minimalizálásnak elégséges megoldás.

A másik rémképem az, ha a mögöttem levő ülésen olyan öt-nyolc év közötti gyerek ül. Ez a kategória folyamatosan bökdösi a székemet, ami ellehetetleníti a pihenést. A múltkor is egy ilyen hiperaktív gyerek elkezdett morzézni az ülésemen. Ismerem ezt a gyerektípust, ezért tudom, hogy nem használ sem a jó szó, sem a fenyegetés. Sőt az sem megoldás, ha a gyerek anyjával beszél az ember. Anyuka max egyszer rászól a gyerekre, a gyerekről meg ez is lepereg, mint minden más. Ilyenkor valami egyedi megoldást kell kitalálni. Például jelezem a mellettem a középső ülésen ülő ember formájú hegyomlásnak, hogy hasmenésem van, és valahol az ő érdeke is, hogy helyet cseréljünk, mert ha futni kell, akkor futni kell, nem pedig helyezkedni. Megtörtént a helycsere. A gyerek folytatta a morzézást, de már nem az én székemen. A hegyomlás hátraszólt, hogy ezt nem szereti, abba kellene hagyni. A gyerek nem értett a jó szóból, így egy méretes, csengő-bongó pofon lett a vége. A morzézás azonnal megszűnt. Mindig is mondtam, hogy az egyszerű pedagógiai megoldások a legcélravezetőbbek. Ebből az egy darab pofonból a gyerek többet tanult a repülőn való viselkedés illemtanáról és a személyes zónák tiszteletben tartásáról, mint a kedves anyucitól idáig összesen.

A gyerekekkel kapcsolatos borzalmak nem minden esetben szűnnek meg leszállást követően. Ott van még belépéskor az útlevél ellenőrzés. Egy Budapestre tartó járaton kifogtam egy orosz anya-fiát. Az anyuka az a fajta MILF, aki hozzászokott ahhoz, hogy minden jár neki, csak azért, mert csinos. Az ifjú trónörökösnek meg más eleve alanyi jogon jár minden. Minden…kivéve a repülőn egy ablak melletti hely. Mert az az enyém és nem adom, bármekkora is a cirkusz és valahogy kibírom azt, hogy mi már soha nem fogjuk egymást megkedvelni. Soha. Kiszálláskor alapesetben mindig elég jól tudtam helyezkedni, és nem volt ritka az, hogy a 28-ik sorból, ablak mellől startolva elsőnek jöttem ki a reptérről. Elvégre magyar vagyok, ráadásul egy kicsit örmény is. De most anya és fia összefogtak ellenem. Kiengedték az összes utast és eközben engem szándékosan feltartottak. De ez semmi, ahhoz képest, hogy az útlevél ellenőrzésnél bemásztak elém a sorba. Az anyuka egy harcias pillantást küldött felém: „na erre mit lépsz”? A legkedvesebb, bátorító mosolyomat vettem elő, de tényleg. Vállat rántott, de azért szorosan fogta a kis ivadék kezét. Nyugi, nem fogom a pulyát elrabolni, még donornak sem kellene. Alig 20-25 perc elteltével sorra jutottunk és ekkor elszabadult a pokol. Anyuka üvöltözött valamit oroszul. Én meg segítőkészen mondogattam neki: „Эти ворота только для шенгенских паспортов” vagyis itt csak schengeni útlevéllel lehet belépni.

Annyira sajnálom…a nem schengeni útlevelekkel egy másik 20-25 perces sort kell kiállni.