[monti (18)] Teát, vagy kávét?

Day 3,220, 08:53 • Published in Hungary Hungary • by montaigne
Zágráb, 2006

-Monti, megjött az embered!
-Köszönöm Tihana. Szeretném, ha itt maradnál legalább addig, ameddig kiderül, hogy kell-e tolmács!

Az "emberem" alkata alapján a harmincas évei vége felé járhatott, arca és testtartása alapján viszont akár már az ötvenet is betölthette.

A kollegáim valamilyen, kizárólag általuk ismert oknál fogva naponta összehoznak nekem egy ügyfél-találkozót. Jelen esetben ezt nem igazán értem. Az ügyfélnek alig több, mint kétezer Kuna hátraléka van. Elvileg az ügyfélszolgálatnak az ilyen ügyeket csuklóból kellene elintéznie. Persze volt az az ominózus eset és ők azóta mindent megtesznek annak érdekében, hogy színessé tegyék a délutánjaimat. A szabályzat alapján lepattinthatnám őket, mégsem teszem, emberileg nem tehetem. Azóta a bizonyos eset óta… Akkoriban minden nyomásnak ellenálltam és nem voltam hajlandó egy idős adósunknak részletfizetést felkínálni, vagy haladékot adni. Egyszerűen az összeg nevetségesen alacsony volt, alig több, mint 170 Euró. Igen, váltig hajtogatták a kollégák, hogy a bácsi nem egy egyszerű eset és beszámíthatatlan, mégsem hittem nekik, ezért makacsul erőltettem, hogy kimenjünk egy helyszíni látogatásra nyomásgyakorlás céljából.

A bácsit én magam, saját kezűleg vágtam le a kötélről. Azoknak mondom, akik még nem szereztek gyakorlatot az akasztott embereknek a kötélről való levágásában, hogy ne lepődjenek meg, ha azt tapasztalják, hogy ilyenkor a záróizmok elereszthetnek, és ettől minden büdössé és ragacsossá válik, de még ez a legkisebb probléma. Az öltöny tisztítható, sőt, akár újat is lehet vásárolni, viszont az emlék mindörökké beleég az ember retinájába. Az ilyenkor szokásos adminisztráció sem kellemes. Hónapokon át különböző hatóságok felé kell nyilatkozatokat tennem és ügyvédem tanácsára nagyon figyelnem kellett arra, hogy a történetet mindig ugyanúgy, azonos tartalommal adjam elő. Sokadszori kihallgatás során sem szabad sem többet, sem kevesebbet mondani, sem más sorrendben előadni a történteket, mert ugyebár tanúból lesz a legjobb gyanúsított. A rendőrségi és egyéb hivatalos jegyzőkönyveket csak akkor szabad aláírni, ha már tolmács segítségével meggyőződtem arról, hogy valóban az van ott horvátul leírva, amit pár perccel korábban magyarul, vagy angolul elmondtam.

-Dalibor vagyok. Beszélhetünk akár angolul is.
-Örvendek Dalibor úr. Én Monti vagyok. Tihana kolléganőmet ebben az esetben csak öt percre tartanám vissza, arra az esetre, ha valamit ki kell keresni a dossziéban.
-Monti úr, arra kérem, hogy felejtsük el ezt a dossziét. Úgy felejtsük el, ahogy van!
-Mert ha nem?

Nyomasztó csend támadt. Dalibor nem válaszolt, viszont a zakója zsebéből előhúzott valamit, amit ő adu ásznak szánt.
-Monti úr, tudja mi ez?
-Fogalmam sincs.
-És magácska, Tihana, esetleg ön már látott ilyet? Ha egyikük sem látott volna ilyet, akkor mondom, hogy ez egy háborús diliflepni.

Tihanán látszott, hogy valami nincs rendben. Arca csontfehér lett, mint akiből minden vér kiszállt, keze görcsbe rándult, ujjai remegni kezdtek.

Tihanáról régóta tudtam, hogy flepnije van. A háborús flepni általában azt jelentette, hogy az illető olyan súlyos sérelmeket szenvedett, olyan sok embert ölt meg, vagy olyan sokszor „ölték meg”, hogy emiatt nem teljes mértékben ura a cselekedeteinek. Persze kiskapuk azért ott is vannak, akárcsak Pesten. Csakhogy Pesten az ingyenes parkolás céljából megy a tolongás a rokkant igazolványokért. Horvátország viszont ehhez képest nagypályás, ugyanis egy diliflepni birtokában a kártya birtokosa még akkor sem vonható felelősségre, ha hirtelen felindulásból agyonlő néhány embert. Persze jogos a kérdés, hogy minek veszünk fel ilyen embert a céghez? Nos, az ország tele van flepnisekkel, de ténylegesen akár kétszer többen is lehetnének, ha mindenki minden sérelmét a hatóság bevonásával lepapírozta volna. A többség viszont inkább felejteni szeretne.

Tihana rosszkor volt rossz helyen, ráadásul horvát apja és szerb anyja miatt kétszeres veszélynek volt kitéve. Tizennégy éves volt, amikor Vukovár környékén kitörtek a harcok. Napokon át a fejük felett süvítettek el a Vukovárra kilőtt nehéztüzérségi lövegek, majd egy keddi napon a védtelenül hagyott faluba bevonultak a szerb szabadcsapatok és elkezdődött a fosztogatás, meg a civil lakosság zaklatása. Tihana apját azzal a nem titkolt céllal keresték, hogy végezzenek vele. Mivel őt nem találták, ezért a feleségét és lányát (Tihana édesanyját és őt magát) vették elő. Tihana nem tudta megmondani, hogy húszan voltak, ötvenen, vagy százan. Jöttek egyik a másik után, de akár egyszerre ketten-hárman is és tették a dolgukat. Volt, aki kétszer is beállt a sorba, de egyikük úgy döntött, hogy kimarad. Ő leheveredett a kanapéra, onnan figyelt elejétől végig, és néhányszor, ha kedve szottyant, akkor különböző irányokból, közelről és távolról fényképezte őt. Tihana soha nem fogja elfelejteni az illető arcát. Megesküdött, hogy ha egyszer meglátja őt, akkor akár a családjának szeme láttára ott helyben agyonlövi. Időnként áthallatszott a másik szobából az édesanyja fájdalmas sikolya. Furcsa mód, ennek kifejezetten örült. Legalább nincs egyedül. Majd a nem kívánt látogatók, ahogy jöttek, úgy el is mentek, csak az emlékük maradt meg és még sokáig meg is fog maradni.

Aztán egy este megjöttek a horvát felszabadítók. A szomszéd házak irányából lövések hallatszottak, ami nem jó jel. Tihana viszont már tudta, hogy mit kell adni a felszabadítóként bevonuló férfiembereknek azért, hogy megkíméljék a puszta életét. A horvátok legalább annyian voltak, mint korábban a szerbek és jöttek egyik a másik után, de akár egyszerre ketten-hárman is. Néhányan kétszer, vagy talán háromszor is sorba álltak, viszont itt legalább senki sem ült le a kanapéra bámészkodni és arasznyi távolságból fényképeket készíteni. Időnként áthallatszott a másik szobából az édesanyja fájdalmas sikolya. Furcsa mód, ennek ismét kifejezetten örült. Majd a nem kívánt látogatók, ahogy jöttek, úgy el is mentek, csak az emlékük maradt meg és még sokáig meg is fog maradni.

Tihana a háború vége felé kapott egy flepnit és most Dalibor kezéből egy hasonló flepni került az asztalra. Flepni a flepni ellen, vagy mellett. Eszembe jutott a régi mondás: „Hm…Itt mindenki őrült, csak én vagyok helikopter.”

Dalibor egyik kezében immár kézigránátot szorongatott, a másikban pisztolyt. Jobb kezének mutatóujját a ravaszon tartotta, de a pisztolyt az asztal lapjára fektette. Fogalmam sincs, hogy ki van-e biztosítva, vagy sem, de a pisztoly így az asztallapra fektetve sokkal barátibb, mintha rám célozna, vagy hadonászna vele . A kézigránátnak meg, ha robbannia kellett volna, akkor már túl lennénk rajta.

Tihanára néztem. Ő úgy döntött, hogy túl akarja élni ezt a helyzetet és a túlélésnek egyetlen általa ismert és bevált módját készült bevetni. Felülről lefele haladva lassú mozdulatokkal kigombolta a blúzát, majd hátra nyúlva kikapcsolta a melltartóját.

Pörgettem az agyamat, hogy mi legyen. Furcsa mód egyáltalán nem féltem, annak ellenére, hogy egyértelműen életveszélyben voltam, illetve voltunk. Már tudom is, hogy miért nem féltem. Én nem a haláltól rettegek, hanem a hosszas és fájdalmas agóniától. Itt és most viszont, ha valami félresikerül, akkor az minden kétséget kizáróan fájni fog, de jó eséllyel rövid ideig fog tartani. Szóval nem kell parázni, észnél kell lenni.

Nagyapa egyszer azt mondta, hogy nézd meg azt a súlylökő atlétát! Ugye, sosem leszel olyan erős, mint ő? Na de mi van akkor, ha mondjuk, hármasugrásban méritek össze az erőitek?
Nagyapa mit tenne ilyenkor? Ő azt szokta mondani, hogy a vesztes meccset általában tudni kell elengedni, de van olyan meccs, amelyből egyszerűen nem lehet kiszállni, mert nincs hova hátrálni. Ilyenkor végig, az utolsó pillanatig kell harcolni, függetlenül attól, hogy mennyire reménytelennek látszik a helyzet. Ki időt nyer, az életet nyer. Meg kell próbálni megváltoztatni, újradefiniálni a játékszabályokat! Ki kell lépni a csatatérről, találni kell egy másik, másféle csatateret! Először például csak azzal gyengítsd az ellenfeledet, hogy óvatosan leszalámizod az erősségeit! Majd vidd őt olyan pályára, ahol a szemébe süt a nap, elsüllyed a mocsárban, tüske megy a talpába, vagy eltéved az erdőben! Kényszerítsd a súlylökőt arra, hogy hármasugrásban mérkőzzetek meg!

Először is csökkentenem kell a kockázati tényezőket.
-Dalibor úr, szerintem ez a történet csak ránk, kettőnkre tartozik. Szeretném, ha megkérnénk Tihanát, hogy hozzon valami édességet a Kras boltból a Jellasics térről.
-Monti úr, ön a gondolataimban olvasott. Tihana, engedelmével, itt van 24 kuna, hozna nekem is egy kis doboz Bajaderát?

Ketten maradtunk. De ez már csak egy flepnis egy helikopter ellen. Ismét egymás szemébe nézve kóstolgatjuk egymást. Majd támadásba lendültem.

-Teát, vagy kávét?
-Nem értem a kérdést.
-Kint hideg van, ezért gondolom, hogy jól esne valami forró ital. A tea lehet cukorral, édesítővel, keserűen, citromlével, vagy tejjel. Ízvilágát tekintve van hibiszkusz, borsmenta, roibos, szencha, vagy közönséges fekete Earl Grey. A kávé meg valami gyárilag kevert vacak az automatából. Sajnálom.
-Fekete Earl Grey, cukorral, citrommal.
-Helyes.
-…
-Bocsi…Dalibor úr, tudna egy picit segíteni? Ön magasabb. Le tudná venni a cukrot a felső polcról?
-…
-Köszönöm. Ez a kedvenc teáskészletem. Herendi porcelán.
-Szép.
-És törékeny, akár az emberi lélek. Finom kézi munka. Régen az emberek megadták a módját ezeknek az apróságoknak. Na, akkor térjünk a lényegre.
-Lényegre?
-Ja…
-Monti úr, mit nevez maga lényegnek?
-Nézze, Dalibor úr…Horvátországban most már évek óta béke van. Épül és szépül az ország, ami persze nem jelenti azt, hogy a háborús borzalmak ne történtek volna meg. Megtörténtek, és emlékezünk rájuk, de előre kell nézni.
-…
-Ön is ezt teszi, ráadásul ezt nagyon jól teszi. Megtehette volna, hogy itt mindenkit lepuffant majd pukkant egyet a kézigránáttal és akkor most nem kortyolgatnánk ezt a teát. De nem ezt tette. És miért nem? Mert egy pillanatig sem állt szándékában emberéletet veszélyeztetni.
-…
-Figyelte Tihanát? Belőle is előjöttek a háborús emlékek. Ő is flepnis. Neki idáig kétszer is a vetkőzés mentette meg az életét, de most nem vitte végig, pedig ijedtében bekattant, nem is kicsit. Szóval ő is gyógyul, gyógyulgat. De most nem róla beszélünk, hanem önről és az adósságáról. Tud követni?
-…
-Kétezer háromszáz ötvenöt kuna elmaradása van.
-…
-Van munkája?
-Hivatalosan nincs.
-Vagyis van.
-…
-Közben megnézem a dossziéját. Idáig rendesen törlesztett. Nőügy van a dologban?
-Megkértem a lány kezét, nem olcsó mulatság.
-Gratulálok. Mondom, hogy mit tudok tenni az ön érdekében a saját jogosultsági szintemen. Egy: leállítom a büntető kamatozást, méghozzá visszamenőlegesen. Kettő: adok két hónap fizetési haladékot. Három: átütemezem a törlesztést alacsonyabb részletfizetésre. Igaz, így megnő a futamidő, de valamit valamiért.
-Köszönöm Monti úr. Szerintem korrekt az ajánlata. Igyekszem egyenesbe jönni. Látja ezt a gyönyörű szőke lányt? Ő az, akit feleségül fogok venni a hónap végén.

[monti (1😎] Teát, vagy kávét?
erepublik.com/hu/article/2613077
Igen, korhatáros...