Az utolsó levél

Day 3,198, 09:58 • Published in Hungary Hungary • by Teleki Kolos

Ezt a levelet magamnak írom. Azért, hogy később majd emlékezzek. Már nem tudom, mikor és miért kerültem ide? Sem azt, hogy hogyan? Vajon hol vagyok? Egy kis ,,dobozban'' élem a napjaimat. Van egy fekhely, egy asztal, előtte egy szék, egy kis helyiség a sarokban, ahol tisztálkodni tudok és elintézhetem kisebb-nagyobb dolgaimat. Egy beépített ruhás szekrény. Egy ételadagoló. A világításom egyetlen automata lámpa. Ráhatásom sincs, mikor világítson. Órát lehet igazítani hozzá, olyan pontosan kapcsolódik le és fel. Minden nap... Ez jelzi, ha aludni kell.

Alig néhány négyzetméter. Olyan, mint egy börtöncella. Kimehetek. Bármikor. Csak minek és hová? Jobbról a szomszédom egy szikár arcú alkoholista. Valószínűleg a beszéde alapján lengyel. Balról egy ázsiai zömök kövérkés alak él. Egyik sem beszél emberi nyelven. Nem tudnak magyarul. Sem angolul. Kerüljük egymást. Nincs közös témánk. Sem azokkal, akik a soron laknak. Olyan ez a hely, mint egy japán szálloda. Sok kis kapszula egymás mellett, alatt és felett. Mint egy méhkaptár. A bejárati ajtóm előtt egy kb. két ember széles, vasból készült palló. A sor két végén lépcsők. Ha a korláton át kinyúlok, pont nem érem el a szemben lévő korlátot. A tizenhetedik emeleten lakok. Szédítő a mélység.

A hely ilyen kaptárak végeláthatalan rendszere. Régebben párszor elbóklásztam. Tényleg mindenhol ez van. Az égbolt... az nincs. Csak egy mennyezet. Valahol a magasban. Olyan feketére van az is festve, mint itt minden más. A Nap, a Hold, vagy a csillagok fénye helyett be kell érnem a kékes árnyalatú lámpákkal.

A földszinten nagyobb aulák is vannak. Régebben itt találkoztam a barátaimmal. Ma már alig járunk össze. És egyre csak fogyunk. Miért nem jönnek? Régen olyan sokan voltunk! Valami történhetett.

Hogy a napjaim hogyan telnek? Egyformán! Minden nap olyan, mint az összes többi. A szobám központi berendezési tárgya egy terminál. Itt intézek mindent. Kicsit furcsa ez, és nem is értem, de hát ez van. Ezt kell szeretni! Ha ez nem lenne, nem lenne semmi. Teljesen becsavarodnék ebben a szűk és sötét lukban.

Állítólag háború van. Miért tört ki? Ki kezdte? Egyáltalán van-e háború? Nem tudom. Én is harcolok. Minden nap többször. Legalább is állítólag harcolok. A terminálra szerelt retina szkenner beazonosít. És már ki is választhatom a csatát. Kattintgatok addig, amíg a virtuális énem bírja szuflával. Utána várok, hogy töltődjön. Nagyon fontos, hogy mi nyerjünk! Legalább is a propagandában mindig ezt mondják. A töltődéshez etethetem a virtuális énem virtuális étellel és energia rúddal is. Ez utóbbi nagyon drága! Dolgozni is így szoktam. Ülök a terminál előtt és kattintok az egérrel. Állítólag alkalmazott vagyok valakinél és állítólag vannak saját cégeim is. Ez utóbbiakat az évek folyamán gyűjtöttem össze. Termelek magamnak virtuális fegyvert és virtuális ételt. Ezekkel régebben kereskedtem is. Ma már nem éri meg. Csak saját használatra kell a virtuális énemnek és adok belőle a virtuális barátaimnak is. Néhányukkal néha még sikerült is élőben találkoznom! Fura. A virtuális térben Budapesten lakom. Itt nem tudom, hogy valójában hol vagyok...

Van néhány olyan dolog is, amit szintén a virtuális énem fejlesztéséhez használhatnék. Extra energia rudak. Mindenféle harci csomagok. Ezeket állítólag valódi pénzért lehet venni. Ez szerintem amolyan városi legenda lehet. Itt valódi pénz? Biztosan illegális úton lehet csak ilyesmihez hozzájutni.


Eltelt sok nap, mióta elkezdtem ezt a levelet írni. Azóta a virtuális énem több medált is begyűjtött! Jaj de jó! Minek örüljek, ha nem ennek? A sok rossz mellett. Fogy a létszám! Régebben, ha valaki posztolt valamit, akár 6-700 ember is visszajelzett rá. Magyarul. Most örülök, ha 200-at látok valakinél.

Biztos, hogy valami baj van! Egy ideje már csak 50-100 visszajelzés van egy-egy bejegyzésnél. A való életben az aulában akár százan is összejöttünk. Ma már örülök, ha nagy ritkán négyen-öten találkozgatunk. Már írni is kevesen írnak! Még mindig tart a háború. Már azt se tudom felsorolni, hány nemzettel hadakoztunk. Állítólag a lengyelekkel is volt összetűzésünk. Ellenük is kattintgattam. Ez csak a lengyel szomszédomról jutott eszembe. Üres a konténere. Napokig nem hallottam a szobájából semmit. Benyitottam. Senki. Később sem. Talán halálra itta magát?

Ma fölmentem a legfelső szintre. Onnan messzire ellátni. Egyszer régen fölmásztam oda, hátha kiderül, hogy hol a fenében vagyok. A hely határozottan kisebb, mint akkor volt! Összement! Vagy betettek néhány új falat. Elkezdtem félni.

Megint átépítés volt! Még kisebb lett ennek a helynek az alapterülete. A terminálon is egyre több egyszerűsítés történt. Régen olyan részletgazdag volt minden. Ma már faék egyszerűségű az egész. Már egyáltalán nincs gazdaság. A csata is sokat egyszerűsödött. Valami nem stimmel. Már senkit sem találok a régiek közül. Újak pedig nem jönnek.

Valószínű, hogy ez az utolsó bekezdésem a levelemben. Nem látom, mit írok. Remélem, olvasható! Ma elment az áram. Nem adott ételt az ételadagoló. Nincs víz. Nincs világítás. Leállt a levegő keringető berendezés. A terminál képernyője sötét. Kintről hallom az agóniát! Sikoltozások, üvöltések, csendes nyöszörgés. Mind itt fulladunk! Remélem, valaki egyszer megtalálja ezt a levelet! Remélem, nem egy másik lakó lesz! Remélem, egy kívülről jött fogja majd elolvasni, aki tudja, mi ez a hely? Talán egy kísérlet része voltam?

Egy biztos.

Valaki lekapcsolta a villanyt.