Join the new world

Az ellentámadás elrendelésének éjjelén dörgött és villámlott a szénfekete ég.
Ahogy ott ültem tűnődve ócska szállásom teraszán ezt az eget bámulva, arra gondoltam, hogy mostanában egyetlen csillag sem látszik. A fejem felett nehézbombázók húztak el valószerűtlen dübörgéssel. Kötelékekben repültek, fémes testükön megcsillant a kósza holdfény. Ezüstnyílként suhanó vadászgépek kísérték őket.
A beszélgetésem óta azzal a katonával nem jött álom a szememre. Most sem. Felálltam, és felvéve kabátomat magányosnak szánt sétára indultam London utcáin.
Londonban sosincs hagyományos értelemben vett, nyugodt éjszaka. Nem léteznek néptelen utcák, néma korridorok. Főleg, amióta az ostrom tart. Bár az amerikaiakat hosszú, véres és keserves csatában visszaverték, a város felett még mindig ott lebegett az idegen megszállás réme. Nem is olyan messze ott állomásozik a félelmetes Stafford tábornok mindenre elszánt serege, amely még megverve is olyan erőt képviselt, amivel számolni kellett. A Londonra nehezedő nyomást az északra irányuló támadással remélte enyhíteni a szövetséges hadvezetés. Londonban jóformán csak az angol milícia tagjai maradtak.
A közvilágítás rossz. A legtöbb lámpa kidőlt vagy kiverték belőle az égőt. A kapualjak árnyékába visszahúzódva rosszarcú alakok állnak. Mellettük mindenre kész, ócska szajháik vihognak. Egy-két kivilágított lokálból hangosan szól a harsány, modern zene. Itt-ott egy súlyosan sebesült katona biceg. Némelyik mankóval, mások felkötött karral vagy fejükön kötéssel. Arcukon keserűség. Egyikük sem néz rám. Nem tudom eldönteni, vajon azért dühösek, mert a sebeik miatt kimaradtak az áttörésnek szánt offenzívából, vagy a fájdalmaik miatt. Talán mindkettő.
Egy csendesebb utcába fordulok be. Félhomályos, sejtelmes, szűk utca ez. Itt-ott egy-egy ablakban sárga villanyfény. A csatornákból fehér pára gőzölög.
- Hé, szivi – szól rám egy rekedtes női hang valahonnan a sötétségből. Óriásit ugrom. Önkéntelenül emelem fel védekezően a kezem.
A sűrű sötétségből egy árny lép elő. Aztán az árnynak a közeli utcai lámpa fényében feje, teste, lábai, kezei nőnek. Valóban egy nő. Magas, karcsúnak mondható, bár a hasa némileg megereszkedett. Furcsán összeválogatott, tarka ruhák: fekete tűsarkú cipő, barna harisnya, félhosszú, sötétzöld szoknya, piros blézer. Oldalán kopott női táska. A sminkje ízléstelen. A száját vastagon kente ki égővörös rúzzsal, a szemén túl sok festék, az arcán túl sok alapozó. Csak a szemei árulkodnak emberi mivoltáról. Élénk, zöld macskaszemek. Kissé véreresek a fáradtságtól vagy az alkoholtól. A mostani időket ismerve inkább az utóbbi.
- Jó estét – üdvözlöm gyanakodva. Megtartom a távolságot, ügyelve, hogy a hátam ne maradjon védtelen, de menekülési útvonalam is maradjon. Nem a nőtől félek. Inkább a valószínűsíthető társaitól, akik talán a sötétségben várakoznak.
- Egy úriember – mondja gúnyosan, tetőtől-talpig végignézve. Szája fitymálóan lebiggyed. Nyilván nem tart túl sokat az úriemberekről. - Talán keresel valamit?
- Csak sétálok.
- Ó – jegyzi meg, majd megpróbál bájosan mosolyogni. De női báját elmosta már az idő és szenvedések. Nem túl meggyőző. - Hát tudnék ajánlani egy jobb programot.
- Nem érdekel – vágom rá én, azonnal átlátva a helyzetet. Sosem érdekeltek a kalandok. Főleg nem prostituáltakkal. Az elutasításom meglephette, mert rövid megütközés után megvetően végigmér.
- Menj te a jó büdös... - káromkodik még, ám oda sem figyelek rá. Hátat fordít, hogy elmenjen. Utána szólok.
- Hé … nézd. Én újságíró vagyok. Magyarországról. Esetleg beszélgethetnénk...
Megtorpan. Egy ideig csak a hátát mutatja felém. Aztán megfordul. Szemében némi érdeklődés.
- Szóval újságíró, mi? - karba tett keze a világgal szembeni gyanakvó védekezést jelképezi. - És mégis miről akarsz beszélgetni, hm?
- Hát mondjuk a háborúról...
- A háború! - köp ki megvetően. Cipője sarkával koppant is hozzá. Arcán az alapozón átüt a düh pirossága. - Ti, férfiak, meg a hülye háborútok … mondd csak, TE mit gondolsz a háborúról?
A kérdésen némileg gondolkodnom kell. Végül azt mondom:
- Nem mi kezdtük. Mi...
- Ó, szóval ne TI kezdtétek, ugye? - heves dühét higgadtabb, maró gúny váltja fel. - Mert ti talán nem masíroztatok az USA-ban, igaz?
Erre nem tudok mit mondani. Megvonom a vállam.
- Engem sosem érdekelt a háború. Ha tehetném, véget vetnék neki – válaszolom. Ez igaz is. Összehúzott szemmel néz rám. Talán azt mérlegeli, hihet -e nekem. Végül csípőre teszi a kezét. Úgy áll velem szemben, mint aki kardpárbajra készül.
- Az emberek legnagyobb hibája mindig az marad, hogy sosem elég nekik a saját bajuk – mondja.
- Mindig a másé kell nekik, mindig bele kell szólni a mások dolgába. Ez a hülye háború is csak erről szól. A szomszéd kertje mindig zöldebb, igaz -e, szépfiú?
- Lehet – felelem megkerülve a kérdést. Kényelmetlenül érzem magam inkvizítorként villogó szemei kereszttüzében. - Te nyilván jól ismered a férfiakat...
- Gúnyolódj csak – replikázik. Most olyan, mint egy igazában sértett kislány. - Képzeld, hogy sokat tudok róluk. Az a sok kemény, acélos fickó, na igen … aztán az ágyban úgy bőgnek, mint a taknyos kölykök … ők nem akarták ezt a háborút, ők nem akarnak harcolni … aztán másnap visszamennek és lepuffantanak három jenkit. Megkapják érte a plecsnijüket, amit aztán mutogathatnak majd az unokáiknak: látod, kisfiam, nagyapád megölt tizennyolc jenkit meg hat vikinget … Tanulj tőle … addigra persze meglehet, hogy mi fogjuk bombázni Washingtont, és ott fog így beszélgetni egy nő meg egy riporter …
Rekedt hangon kacag. Cigaretta után kutat a táskájában, de nem talál. Ettől még dühösebb lesz.
- Eleget mondtam? Nincs egy cigid?
- Nincs. Nem dohányzom.
- Remek … Egy nem dohányzó úriember ... Na jó. Figyelj rám. Tudod, mit kéne csinálni, hogy vége legyen ennek a rohadt háborúnak?
Kérdőn megvonom a vállam és várom a választ.
- Hát először is: szépen haza kellene menned. Írogassál otthon. A magad dolgairól meg a magad népéről. Győzd meg a tieidet, hogy ők is menjenek haza. Építsenek házakat, ültessenek kerteket, járjanak templomba vagy mit tudom én. De ne akarják mások gondolkodását megváltoztatni. Ne akarják más házát elvenni és más templomaiba járni, mások kertjeit feldúlni. Aztán ha ezt megtettétek, mondhatjátok a jenkiknek, hogy ők is foglalkozzanak a maguk dolgával.
- Befejezted? - kérdezem én méltóságomban kissé megsértve.
- Látom, nem értesz egyet. Pedig azt hittem, értelmes ember vagy. Na látod, ezért nem fog soha véget érni ez a rohadt háború.
Harciasan sarkon fordul, hogy visszatipegjen a sötétségbe, én azonban megint utánaszólok.
- Hol talállak meg?
Ismét megfordul. Szemeiben nyugodt gúnnyal, kisimult arccal néz vissza rám.
- A háború túlsó végén.
Elindul. Követem a tekintetemmel. Tűsarkú cipőjével nagymester módjára szlalomozik a koszos pocsolyák és az út kátyúi között. Az utca végén megtorpan és átszól a válla felett:
- Ja, és csak hogy tud😛 nem vagyok kurva. Csak egy cigit akartam kérni tőled. Az tudod, mostanság luxus minálunk. Csak a külföldieknek van. Úgy hallottam, a nemrég visszafoglalt amerikai raktárakból zsákmányolták. Tudod … a szomszéd kertje …
Leforrázva bámulok utána még akkor is, amikor már réges-rég eltűnt az utca túlsó végén, a ködben. A város felett megint elhúz egy repülőraj heves dübörgéssel. A suhanó gépek között megcsillan az Esthajnalcsillag.
És a külvárosokban, az ostomgyűrű irányából, újra felhangzik a géppuskák ugatása.