Join the new world

Kedves Polgártársak!

Kis késéssel ugyan, de fogadjátok szeretettel, ahogy én igyekszem adni. 🙂


Tisztán ragyogott a Nap a felszabadult London felett.
Az ostrom véget ért. Mintha körülöttem nemcsak az emberek nevettek volna vidáman és megkönnyebbülten. Mosolyogni tetszettek a foghíjas, macskaköves utcák, a bombák tépte terek, a kék eget hasító csivitelő madarak, a pajkos pamacsfelhők, a rügyet bontott fák és bokrok. Az utolsó amerikai csapatok távoztával mintha a tél is megadta volna magát, hogy helyét átadja a tavasznak.
A Hyde Park maradványai között, elvadult fák társaságában ücsörgök a Serpentine partján. Egy fűszálat rágcsálva néztem a szikrázó víztükröt. A túlsó partot egy bomba szaggatta szét – ott megtörik az építészek alkotta nyílegyenes vonal. Mögöttem kergetőző, pajkos, vidám kölykök. A szüleik kissé távolabb heveredtek le a fűben. Hozzám hasonlóan sütkéreznek a korán beköszöntött tavaszi verőfényben. Az amerikai bombázásoknak, így a kijárási tilalomnak is vége. Az egész város bohó szertelenséggel vetette bele magát a szabadság mámorába. Rég volt már, hogy a londoniak oda és akkor mehettek, ahová szerettek volna, annak veszélye nélkül, hogy széttépné őket egy akna vagy egy bomba.
„Az angol kormány megegyezett az amerikaival! Aláírták a békeszerződést!” - valahol a főúton egy rikkancs jár körbe és körbe az újságaival. Figyelmemet egy közeli fán ugrándozó fekete mókus vonja magára. Éhes szemekkel mered az emberekre, mit sem tudván arról, hogy nemrég még az embereknek sem volt mit ennie.
Felállok, leporolom a nadrágom. Egy skót szoknyás, idősebb úr döcög oda hozzám. A kezét nyújtja, hangosan nevet, hátba vereget, megölel. Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek mindennaposak, mióta az ostromnak vége. Váltok vele pár szót. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, csak még harsányabb és barátságosabb lesz. „We are friends, we are best friends” - hajtogatja örömtől szikrázó szemmel. Nehezen szabadulok tőle.
A Bayswater Roadra kisétálván tanácstalanul állok az úton. Merre induljak? A repülőgépem indulásáig négy óra van még hátra. A munkám itt véget ért. Háborús tudosítónak jöttem ide, akkor, amikor az angol nép szabadsága és jövője még kérdéses volt. Láttam hősi jeleneteket, kétségbeesett halált, hallottam a félelem sikolyait, a bombák és repülők zúgását, az ágyúk morajlását, és éreztem a legsötétebb órákban a londoniak eltökéltségét, hogy városukat megvédjék. A harcuk sikerrel járt – a tépett harci lobogók helyére tisztára mosott zászlók kerültek. Minden épségben maradt ház oromzatán, minden téren, minden járművön ott lobog az angol zászló. Jogosan lehetnek büszkék, hisz szembeszegültek legsötétebb félelmeikkel, és diadalt arattak azokon.
Az élet lassan visszatér a normális kerékvágásba. Újra autók járnak az utakon polgárok az ügyes-bajos dolgai után. A fontosabb főútvonalakat már aszfaltozzák. Mindenütt épülő házak. A parkokat, virágágyásokat öregek és gyermekek ültetik újra. A Temzében úszó hulladékokat, a keserű ostrom tanúbizonyságait uszályokkal gyűjtik össze, a medret kikotorják. Az ostrom végét követő napokban elég sok, jobbára azonosíthatatlan holttestet találtak.
Egy szürke egyenruhát hordó katonára leszek figyelmes, amint a barátnőjével az oldalán kiszáll egy autóból. Ebben a pillanatban jut eszembe a Frontkórház. A Frontkórház, ahol ideérkezésemet követően az első interjút készítettem a nagydarab, fájdalmában is viccelődő, vörös hajú skót katonával. Hirtelen elhatározással indulok arra.
A Frontkórház a valamikori Guy's Hospital tőszomszédságában volt, az egykori Borough Market helyén. Mivel a hidakat már az ostrom első napjaiban lerombolták, nem marad más választásom, minthogy az egyik pontonhídon keljek át a Temzén. A gyomrom háborog, amint átlépdelek rajta. Mindig féltem a víztől, a mélységtől. A pontonhidakat pedig különösen utáltam, az én ízlésemnek túlságosan provizórikusak voltak.
Ellenállok a kísértésnek, hogy megnézzem magamnak a Shakespeare's Globe-ot, amely csodával határos módon épségben átvészelte az ostromot. A Southwark Street végéből aztán meg is pillantom a Frontkórház fehér sátrait.
A sátrakat épp elbontják. Nyüzsgő embersokaság, civilek, katonák, orvosok, ápolónők, katonai járművek és autók, tehergépjárművek mindenütt. Zajongó kavalkád. Munkások kiabálnak. Távolabb nagy zajjal fémoszlop dől el. Valaki szitkokat ordít. Szerencsére nem sérült meg senki.
Magam sem tudom, hogy miért, de belevetem magam a tömegbe, és átfurakszom rajta. Semmi keresnivalóm nincs itt, mégis úgy érzem, hogy itt kell lennem, ezt kell látnom utoljára, mielőtt elmegyek. Elnézem az arcokat – fiatalok, öregek, reménykedők és cinikusak, kerekek és vékonyak. Kék, szürke, barna és zöld szemek, egy a közös bennük: az újra feltámadt remény, a boldogabb jövő ígérete csillog a mélyükön.
Persze mindig így van ez, ha véget ér egy háború. Az emberek megfogadják, hogy ezentúl másképp lesz. Hogy másképp csinálják majd. Hálásak mindazért, amit visszakaptak, mert csak azután vették észre, hogy mit vesztettek, miután azokat elvették tőlük. Egy háborút mindig nagy fogadalmak, eufória követ, annak nyugodt, buta gondolata, hogy ez volt az utolsó.
Önkéntelenül is a vörös hajú katonát keresem a szememmel. Kíváncsi vagyok rá, vajon mi lehet vele? Felépült -e a sebéből, és ha igen, sokáig tartott? Visszavezényelték -e a frontra, vagy adminisztratív feladatot kapott? Valahol mélyen persze tudom, hogy keresni ekkora tömegben, ennyi idő után butaság. Ugyan mi esélyem lenne megtalálni, londoni tartózkodásom záróakkordjaként az utolsó interjút épp vele elkészíteni...?
Aztán hirtelen megakad a szemem egy ápolónőn. Azt az ápolónőt ismerem. Őt hívtam a skót katona mellé, amikor annak fájdalmai támadtak. Tőlem mintegy húsz méterre van, kezében fehér kis hátizsák, rajta csinos kis fehér ruha. Olyan az egyenruhák komor tengerében, akár egy kis tündér. Tanácstalannak tűnik. Legalább annyira, mint én.
Türelmetlenül furakodok át a tömegen, próbálom minél hamarabb elérni. Hátat fordít nekem, és elindul az ellenkező iránygba. Attól való félelmemben, hogy szem elől tévesztem, utána kiáltok. Nem hallja meg. Kiáltok még egyszer, és még egyszer, egészen addig, míg a közvetlen közelébe nem érek. Hátrafordul. Szelíd szemeiben értetlenséggel tekint rám.
- Elnézést – kezdem lihegve. Térdeimen támaszkodva nézek fel rá. - Minden bizonnyal nem emlékszik rám. Én...
Kimondja a nevemet, nevető szemeiben felismerés csillan.
- A magyar újságíró! - mondja vidáman. - Hát hogyne emlékeznék. A lányokkal reméltük, hogy megkérdez majd minket is, de jobban el volt foglalva a sebesültekkel, mint velünk...
Amikor kacag, igazán bájos. Sima, fehér bőrén táncot lejt a tavaszi napfény.
- Én … igazság szerint egy katona után érdeklődnék... interjút készítettem vele, akkor hozták be a frontról … a karján sebesült meg, elég súlyosnak látszott …
Furcsán néz rám. Persze meg tudom érteni, hogy miért. Félszegen vigyorgok, egyik lábamról a másikra állok. Micsoda ostobaság azt hinni, hogy a sok ezer sebesült közül, akikkel foglalkozott, majd pont épp erre az egyre fog emlékezni!
- A nevét tudja? - kérdezi a homlokát ráncolva, de még mindig nagyon barátságosan.
- Ó, én … attól tartok, hogy nem.
Megint nevet:
- Maga sosem kérdezi meg az interjúalanyai nevét?
- De, békeidőben általában igen...
Ez tetszik neki. Hangosan nevet. Vajon van -e hová és kihez hazamennie? Vannak -e rokonai, esetleg vőlegénye vagy férje? Aztán elgondolkodik, tűnődve néz rám.
- Arra legalább emlékszik, hogy nézett ki az illető?
- Elég nagydarab volt – megint az a furcsa nézés. Idiótának érzem magam, aztán kibököm:
- Ja és rémes vörös színű haja van.
Arra számítok, hogy megint elneveti magát. Ehelyett egy csapásra komorodik el, mint amikor nyári zivatar idején a kék eget ellepik a viharfelhők. Időközben félrehúzódtunk egy, még álló sátor árnyékába, ahol jobban értjük egymás szavát. Komoran bámulja a cipője orrát. Hallgat. Engem is balsejtelem tölt el.
- Emlékszik rá? - kérdezem én óvatosan, mert nem ismerem hirtelen hallgatása okát.
- Attól tartok – néz fel a szemembe, és a tekintetéből mindent kiolvasok.
- Csak nem...?
- Meghalt aznap éjjel, amikor behozták. Kicsivel azután, hogy magával beszélt. Álmában érte a halál. Nem fájt már neki semmi...
Semmit sem értek. Képtelen vagyok a halál gondolatát összeegyeztetni annak az életvidámnak látszó, fájdalmában is tréfálkozó, élénk fiatalembernek a képével, akivel volt szerencsém beszélni. A sátort tartó egyik külső fémoszlophoz támaszkodom. Kiszárad a szám. Én is a kopott, porlepte cipőm orrát bámulom. Egy ideig mindketten csak hallgatunk.
- Ezt nem értem... - bukdácsolnak ki belőlem a szavak. - Hiszen csak a karja volt felkötve...én azt hittem, könnyebben sérült...
Válaszul csak szomorúan csóválja a fejét. Én pedig egy csapásra leszek rosszul a körülöttem zajongó, nyüzsgő tömegtől. Úgy érzem, azonnal szabad területre kell mennem, máskülönben megfulladok. Az arcom is elváltozhatott, mert a lány aggódva néz rám.
- Rosszul van? Hozzak esetleg egy pohár...
Nem válaszolok. Udvariatlanul, szó nélkül hagyom ott. A gyomrom kavarog, miközben kicsörtetek a Borough Marketről. És közben minden szembejövő arcban látni vélem a vörös hajú, szinte még kölyök katona arcát. Időtlen fiatalsággal mosolyog mindenhonnan rám.
„Nem fájt már neki semmi...”
A Temze rakpartján kötök ki. A víz friss illata magához térít kissé. Tétován ülök le egy kidőlt lámpaoszlopra. Bámulom a lassú méltósággal vonuló folyót. Hátamat simogatja a tavaszi napfény. Fejem felett csivitelő fecskék húznak el csapatostul. Hajókürt búg szomorkásan a távolban.
Aztán megakad a szemem egy sárga, elszáradt, nagy falevélen, mely a hullámok hátán bukdácsol. Csak viszi, sodorja a hatalmas erejű víz, sodorja, egészen a nagy, nagy tengerig. Ő az elmúlás, a tél utolsó hírnöke, melyet a diadalmas tavasz örökre száműz.
És mindenen túl, túl a nagy tengeren is, lehet, hogy egyszer majd eljut oda is, ahol nem fáj már neki semmi.