Join the new world

Elképzelt háborús riportok Londonból

Kedves Polgártársak!

Minekután a közelmúltban az a vád ért, hogy idézem: „a cikkeim nem kapcsolódnak az eRepublikhoz”, így úgy gondoltam, kamatoztatom fantáziámat, és írok egy képzeletbeli riportot a IV. világháború kulcsfontosságú ütközetének helyszínéről, egyenest Londonból. Ezen cikkel a célom, mint általában, a játékélmény elmélyítése.
(Külön kérek elnézést kedves SDetti nevű polgártársamtól, akit megint hasonló „szeméttel” untatok, így neki javaslom, rögtön lapozzon tovább.)

Mi volt London?
Egykor fényes világváros, régi, divatos szóval: metropolisz. Londonról az átlag európai polgárnak rögtön a Tower Bridge jutott az eszébe a maga szokatlan szögletességével. Vagy a Big Ben, ez a hatalmas, idővel és háborúkkal dacoló kolosszális óratorony, amely felkiáltójelként magasodott évszázadokig az égre a brit nemzet nagyságát hirdetve. A Westminster-palota, az angol alsó- és felsőház üléseinek hagyományos színtere, minket, magyarokat leginkább szeretett Parlamentünkre emlékeztet. Ó, és persze a királyi család otthona, a ragyogó Buckingham-palota, előtte a ma már mulatságosnak ható, merev vigyázzban álló, piros uniformisba bújtatott, lószőrfarkas sisakkal ellátott őrökkel.
London, amely egy olyan nép ősi fővárosa, amelynek nyelve az egész világ közös nyelvévé nőtte ki magát. Az európai kultúra elidegeníthetetlen része és formálója.
London nélkül Európa nem lenne Európa.
A britek nélkül Európa nem Európa...

Mi London most?
A City még áll. A történelmi emlékek viharvertek, némelyik megsérült a legutóbbi amerikai bombázások során. Egy-két eltévedt bomba az oka, mert, ahogy a hivatalos EDEN-propaganda folyton-folyvást szajkózza, „az amerikai csapatok megkímélik a műemlékeket”. Itt áll most a Frontkórház, a nehéz körülmények ellenére szokatlan rendezettségben és tisztaságban. Benne nemcsak brit, de külhoni orvosok és ápolók is dolgoznak Európa minden szegletéből. Az igazán nehéz eseteket már repülőn továbbszállították biztonságosabb vidékek felé. Haldoklókat, egy korty vízért könyörgőket, gennyes és véres kötésekben fetrengő sebesülteket már sehol sem látni. Puritán rendezettségben sorakoznak a fehér sátrakban egymás után a kórházi ágyak. Legtöbbjük foglalt.

Az egyik ágyon fiatal, köpcös férfi fekszik. Cigarettázik. Bár hivatalosan tilos, mégsem szól rá senki. Óvatosan közelebb megyek hozzá. Szemügyre veszem. A jobb vállán friss, hatalmas kötés, a jobb karja felkötve. Az ágya melletti fogason új, sötétkék egyenruha lóg. Lám, a hadtápszolgálat gyorsan intézkedett. 48 órán belül cserélték le a csatában széjjelszakadt uniformisát. Más személyes holmikat nem látok körülötte.
Észreveszi, hogy figyelem. Elvigyorodik. Viszonzom a mosolyt, mert kék szemében nincs nyoma sértődöttségnek. Szeplős, kerek képű. A haja barnásvörös.
- Ír? - érdeklődök mintegy megnyitva a társalgást.
- Újságíró? - kérdez vissza, szemtelen kihívással felvonva a szemöldökét. Belemegyek a játékba, és közelebb lépek az ágyához.
Bemutatkozom. Elmondom, hogy a Napi Gondolat munkatársa vagyok Magyarországról. Kissé csodálkozva, elfordított fejjel tanulmányoz. Végül csak jóváhagyólag hümmög. Minden bizonnyal találkozott már magyarral a Nemzetközi Brigádokban is, akik a Phoenix segítségével jutottak ki a brit hadsereg támogatására a szigetországba.
- Én válaszoltam. Most maga következik.
- Nemcsak az íreknek van ilyen ocsmány hajzata – tréfál, ám a mosolyában van némi keserűség, ahogy a feje búbjára mutat. Cigarettáját már egyetlen szabad kezével sietősen eloltotta. - Amúgy pedig skót. Amikor nemrég a vikingek elfoglalták Észak-Angliát, nemigen volt maradásom.
„Vikingeknek” a britek az Egyesült Királyságba betört, az Egyesült Államokkal kollaboráló svédeket értik. Bizonyos értelemben őket rosszabbnak tartják, mint az amerikaiakat. Azok legalább egy másik kontinensről jöttek.
- Sajnálom – mondom én, de már meg is bánom. Üresen koppant a szó. Elhúzza a száját.
- Szóval szenzációt keres, hm? - kérdezi. A hangjában nincs sem undor, sem ellenségesség.
- Embereket keresek. - felelem óvatosan. - Beszéljen egy kicsit magáról.
- Nem szoktak ezért gázsit kérni? - érdeklődik komoly arccal. Ösztönös meghökkenésemet látván kacagni kezd.
- Ne aggódjon. - mondja végül. - Skót vagyok, de nem az a fajta, amelyik a vicceikben szerepel...
Itt apró szünetet tart, míg mély levegőt vesz.
- Nincs bennem semmi érdekes. Hű alattvalója vagyok Őfelségének, az angol királynak. Hős katonája az angol hadseregnek. Buzgó támogatója a Phoenixnek. Akar még valamit tudni?
- Ez mind propaganda – mondom én meggyőződéssel. - MAGÁRÓL beszéljen.
Itt elgondolkodik.
- Amikor tizenhét lettem – folytatja rövid csend után – mindenki arról beszélt, hogy közeleg a veszély, jönnek a hódítók. Hogy fel kell készüljünk egy háborúra, amit senki a háta közepére se kíván... nem hittem nekik. Azelőtt hentesként dolgoztam, tudja... vicces. Gondolta volna, hogy ezek után felkértek szanitécnek?
Mosolygok, ő azonban megnyugtat, hogy teljesen komolyan gondolta.
- Invernessben éltem. Járt már ott? - kérdezi. Nemet intek a fejemmel.
- Kár. Nos, nem valószínű, hogy a Phoenix polgáraként mostanában fog. - megint az a rövid, távolba, a múltba révedő pillantás. - Inverness volt az első, amit a svédek bombáztak. Hadüzenet nélkül, ahogy mostanában szokás. Akkoriban el sem hittük, hogy ez velünk történik. Az ember egyfajta transzban élt. Gondolom, ez egy védekezési mechanizmus. Ezt mondaná a pszichiáterem.
- Az invernessi bombázás különösen kegyetlen volt – közlöm én, aztán megint elszégyellem magam. Ugyan mit tudhatok erről én, aki ott sem voltam? Ő testközelből tapasztalhatta. De már megint nem sértődik meg. Könnyű természetű fickó.
- Azonnal behívtak. Sebesülteket hordani. Próbált már leszakadt lábú embert a frontvonalból elhurcolni?
A kérdése lélektelennek tűnik, de én tudom, hogy nem az. Kék szemével komolyan, de nem haragosan néz vissza rám. Fiatal arc, de öreg szem. Vajon mennyi vér kell ahhoz, hogy egy ember ennyire bölcs legyen? Mennyi harc, hogy félelem nélkül nézzen szembe az újabb küzdelmekkel?
- Tudja, általában könyörögnek... már ha eszméletüknél vannak. Könyörögtek... hogy lőjem le őket. Nem akartak nyomorékok lenni. Ahogy én se katona. De sosem tettem meg, még akkor sem, ha láttam, hogy menthetetlenek. Maga megtette volna?
Képtelen vagyok bármit mondani, csak a fejemet ingatom nemleges válaszomat jelezve. A szemébe pár perce már képtelen vagyok belenézni.
Megint az a rövid, tűnődő hallgatás. Aztán kissé feljebb csúszik a párnáján, és szomorúan rám néz.
- Ígérjen meg valamit.
- Csak mondja bátran.
- Ne mondjon igent egy skótnak addig, amíg meg nem hallgatja, hogy mire akarja rábeszélni. Lehet, hogy a nagyanyám hamvait akarom eladni magának.
- Ne tréfáljon – vigyorgok tétován. Könnyű, de szeszélyes természetű ember. Hol komolyan beszél, hol mókázik. Talán ez is egy védekezési mechanizmus...
- Ha hazamegy, mondja meg a honfitársainak, hogy ne akarjanak háborúzni addig, amíg nem muszáj. Mondja meg, hogy a harcnak csak akkor van értelme, ha saját magukat, a családjukat, az otthonukat védik. Eszmékért, elvekért, politikáért … ne haljanak meg. Ezek egyetlen csepp vért sem érdemelnek.
Pár másodpercre ismét elhallgat. Kimerülten dől hátra. Arcán fájdalom tükröződik. A karján a kötés kissé átvérzett. Már éppen fordulnék, hogy egy szanitécet vagy ápolót keressek, amikor épen maradt bal karjával megragad. Nem hagy elmenni. A szorítása határozott és erős, de nem fájdalmas.
- Ígérje meg.
És én képtelen vagyok elmenni úgy, hogy meg ne ígérjem. El sem köszönünk egymástól, mert elalszik. Biztos erős fájdalomcsillapítókat kaphatott.
Zavarodottan baktatok a City háború tépte macskakövein. Felettem a szürke ég, alattam a feketére koptatott beton. Körülöttem tankok, teherautók, katonai szolgálatra befogott civil gépjárművek zúgnak. Az emberek kiabálnak, sietnek. Mindenütt katonák, szögesdrót akadályok, géppuska-fészkek, szerelvények.
És a tér túlsó oldalán, hevenyészett, sebtiben felállított zászlórúdon, hat méter magasan ott lobog a hideg széltől hajtva, tépetten, mocskosan, véresen, ám mégis büszkén az angol logobó.