Join the new world

Üdvözlet Polgártársak!

Először is köszönöm szépen mindazok figyelmét és türelmét, akik időt szántak és szánnak írásom elolvasására. Külön köszönöm kafoaai-nak, hogy megosztotta velem értékes és tanulságos véleményét. Igen, valóban, kissé eltértem a címben hirdetett témától, de mint említettem volt, sajnos gyakorta előfordulhat és elő fog fordulni velem, hogy a gondolataim csapongása miatt eltérek a tárgytól.

Ez komoly írói hiányosság, jól tudom, így a jövőben nagyobb figyelmet kell rá fordítanom.

A mai nap tanulsága számomra: még a leghétköznapibb eseményekből és élményekből is tanulhatunk valamit, amivel formálhatjuk világképünket, jellemünket.

...például mennyire alaposan szoktátok megfigyelni az embereket a tömegközlekedési eszközökön? Teszem azt, mint én ma délelőtt, egy zsúfolt buszon?

Tegyük félre a viselkedési normákat, melyeket gyermekkorunktól belénk programoztak. Tekintsünk el attól az intéstől, hogy másokat udvariatlanság hosszan bámulni. De manapság divatja van annak, hogy az emberek nem mernek egymásra, és egymás szemébe nézni.

Sok idegen körülöttünk. Egymáshoz ütödő-súrlódó, fékezéskor nyomodó testek. A 15-45 centiméteres úgynevezett "szociális zóna" itt aztán szóba sem jöhet. Tüsszögés. Köhögés. Mindenfelé fröcskölő vírusok rémképe, esetenként megtoldva egy belsőnkben felhangzó szitokkal ("fulladj meg&quot😉. Toporgás. Helyet szorítani az újonnan felszállóknak. Lábunkra lépnek, de sokszor még annyit sem mondanak, hogy "bocsánat". A vehemensebbek persze úgyis utat és helyet törnek maguknak, kivívva sok embertársa rosszallását. Ezt a magatartást is meg lehet persze érteni.

Mindezen kellemetlen hatások elöl visszavonulunk saját kis belső erődítményünkbe. Felvesszük a "nemvagyokitthon"-arckifejezés t, és ha szerencsénk van, ablak mellett ácsorgunk, így még az elsuhanó épületeket is bámulhatjuk kifejezéstelen tekintettel. Ha nincs szerencsénk, marad a plafon, az utastájékoztató, a menetrend vagy a saját sáros csizmánk. Ha ülünk, viszünk magunkkal úgyis újságot, könyvet, Nintendot, keresztrejtvényt, bármit, amelybe olyannyira belemerülhetünk, hogy úgy tűnjék, totálisan elfeledkeztünk a körülöttünk lévő világról. Esetleg úgy teszünk, mint aki szundikál. Vannak, akik még inkább letompítják érzékeiket, és bedugaszolják a fülüket annyira ordító zenével, hogy azt még a busz hátsó részében is hallani. Így aztán teljes sikerrel szigeteli el magát, megnyugodván abban a tudatban, hogy udvariatlanságát, amellyel nem adja át a helyét egy arra rászorulóbbnak, az emberek betudják annyival, hogy nem is figyel, nem vette észre.

...de mit árulhatnak el az Arcok? Az Arcok, így nagybetűvel. Az Arcunk, melyen kinn ül egész sorsunk: hányattatásaink, betegségeink, jó és rossz döntéseink, élményeink, jelenlegi lelkivilágunk.

Amott van például egy néni. Valóságos zsonglőrmutatvány, ahogy nagy szatyrával egyensúlyozik, miközben egy félig szakadt kapaszkodó segítségével igyekszik megőrizni egyensúlyát. Mögötte egy húsz évvel fiatalabb embertársa ücsörög. Mogorva képpel, rosszindulatú pillantásokkal, karba tett, elutasítását jelző karokkal. Az ülőhely neki is jár. Végtére is ő az, aki most adót is fizet.

A nénike szatyrában zöldség, gyümölcs. Némi virág. Őszbe csavarodott haja szétzilált kontyban. Szív alakú arcán milliónyi szarkaláb, a bölcsesség tanúbizonyságai. Csak a szeme, kék szeme maradt fiatal, amiből kellemetlen körülményei közepette is nyugalom, derű sugárzik. Csodálom őt. Mert minden bizonnyal nem lenne szüksége arra, hogy vállalja a tömegközlekedés viszontagságait, és kijárjon a távoli piacra. Ő mégis megteszi. Miért? Mert nem hagyja el magát. Nap mint nap elindul, megy, friss levegőre jár. Így megőrzi szellemi frissességét. Nem tunyul el bárgyú brazil tévéfilmsorozatokat bámulva és minduntalan édességet majszolva. Nem adja meg magát az Időnek annak ellenére, hogy ezt a háborút előbb-utóbb úgyis minden ember elveszíti.

Hatvanöt-hetven éves lehet. Talán kicsit több. Kisugárzása van. EMBERI kisugárzása. Az a megértés, az a türelem, az az empátia, amivel a környezetét szemléli ... talán óvónő lehetett, aki gyermekekkel töltötte egész életét. Vagy netalántán pedagógus, akinek leckéi, meséi egész generációk fejében nemesültek régvolt legendákká. Olyan ember is lehet ő, akinek sok százan lehetnek hálásak és a legnagyobb tiszteletet érdemli. De az is lehet, hogy egyszerűen csak jólelkű. Akárhogy is, megjelenésével élesen elüt az őt körülvevő fiatalabb emberektől.

A mogorva úr mögötte kelletlenül fejét elfordítva köhécsel. Viseltes barna kabát, sáros lábszárú nadrág, lucskos csizma van rajta. Sokat gyalogolhatott. Arcán nyoma sincs sem türelemnek, sem empátiának. Az ő haja is erőteljesen őszül, azonban a nikotin sárga csíkokat festett bele. A ruhájából egyéként valóban dől a cigarettaszag. Olyan düh, megvetés ül néha ki aszott, hosszanti ráncokkal barázdált arcára, mintha minden bajáért a világot hibáztatná. Nos, ez valószínűleg így is van. Elvégre valamennyien szeretjük a világot hibáztatni bármi rosszért, ami velünk történik.

Rosszkedvűen, végtelen unalommal bámulja az elsuhanó épületeket. Néha felismerés is villan a szemében, az arcán egy-egy láttán. Talán emlékek kötik őt hozzájuk. Egy-egy rövidke, megfoghatatlan pillanatig mintha látni vélném az igazi, emberibb énjét, ahogy ilyenkor elfojt egy-egy kósza mosolyt. Azon tűnödőm, vajon miért nem tud már nevetni. Ha valaki elveszti a képességét a nevetésre, elveszti a lehetőséget, hogy felvidítsa önmagát. Mert mindannyian tudjuk, hogy a legjobb barátunk mi magunk vagyunk.

Nem gondoljátok, polgártársak, hogy mindannyian elveszítettünk valamit, ahogy felcseperedtünk? Hol van már az a gyermeki, naiv nyíltság, amivel még egy idegen felé is mosolyogva nyújtottuk apró kezecskénket? Hová tűnt az egymás iránti alapvető emberi tisztelet, és hová a megértés adománya, amellyel illene elnéznünk egymás hibáit, esetenként még udvariatlanságát is?

Hát valóban mindannyian ennyire sebzettek lennénk? És ez valóban a körülöttünk lévő világ, az emberek bűne lenne csak? Mi nem adtunk soha, csak kaptunk? De ha nem adtunk soha, miért él ennyi sebzett lelkű ember, miért nem vagyunk magányosak sebzettségünkben?

Végül le kell szállnom a buszról. Elgondolkodva bandukolok hazafelé. Hosszan nézek az elaraszoló busz után. Magamban búcsút intek a néninek, és minden jót kívánok neki. Kívánom, hogy legyen példa, hogy mások is lássák meg felcsillanú derűjében a reményt, hogy nem veszett ki az emberség. Didergek, ezért szorosabbra fogom a kabátomat. A sarkon velem szemben kifordul egy középkorú nő. Nem férnénk el egymás mellett, mert az út szélén jéggé fagyva hótorlaszok tornyosulnak. Mindketten megtorpanunk. Mondhatni undorodva néz rám.

- Tessék parancsolni - mondom én, és eszembe jut a néni. Elmosolyodok. Az asszony arcáról azonnal tovatűnik az undor. Mikor mosolyog, nagyon csinos. Megköszöni szépen és biccent.

Találkoztunk egymással, mi, emberek.