Join the new world

Ave Polgártársak!

A Napi Gondolatot nem hagyományos, behatárolt témájú napilapnak szántam. Tulajdonképpen nem más, mint egy blog, naplóbejegyzések sorozata. Egyetlen témája van, és az: az Embernek nevezett Csoda. Abban gondolom valamennyien egyetértünk, hogy ez meglehetősen tág értelmezésre ad lehetőséget, hiszen az emberi létnek végtelen számú aspektusa van.

Aki nem kedveli a filozofikus eszmefuttatásokat és elmélkedéseket, annak azt javaslom, hogy válasszon másik, szívéhez közelebb álló témákkal operáló sajtóorgánumokat. Továbbá jó előre szeretnék elnézést kérni kedves olvasóimtól, ha gondolataim túlságosan csaponganának vagy elvonttá válnának.

Kimondottan kérem tőletek és szeretném, ha az általam felvázolt véleményekhez hozzászólnátok és értékelnétek. Hogy miért? Mert egymás véleményével is formáljuk, alakítjuk egymást, ami az egyetlen út, hogy tökéletesebbé váljunk. Jobb, érettebb emberekké. Persze a tökéletesség elérhetetlen cél. De ha jól körültekintetek, mégis mindenki erre törekszik úgy külcsín, mint belbecs szempontjából, és ezért az az önutálat, amely annyi értékes ember életét teszi tönkre, zárja el a megvalósítható céljaitól.

Ugyanakkor tisztelettel kérek mindenkit, hogy az esetleges vulgáris, lekezelő stílusban megfogalmazott, de logikai észérveket nélkülöző pocskondiázást inkább tartsa meg magának. Ha nem muszáj, ne gázoljunk bele egy másik ember lelkébe, mint ahogy sajnos a mai világunkban ez egyre általánosabb jelenséggé válik.

Elmélkedő emberként rossz szokásom bizonyos dolgokról órákig, néha napokig, hetekig gondolkodni. A kevésbé empatikusabb emberek ezt nevezik "rágódásnak", és talán igazuk is van. Hiszen adott a kérdés: ugyan minek szánnánk időt és energiát olyan dolgok végiggondolására, elemzésére, amit aligha érthetünk meg vagy már nincs jelentősége?

Ilyen tipikus kérdés például, hogy: MIÉRT ÉLÜNK?
A Napi Gondolat bevezető témájának is ezt a kérdést szántam.
Ti már feltettétek magatoknak a kérdést, tisztelt polgártársak, hogy: MIÉRT ÉLÜNK?
Ó, biztos vagyok benne, hogy igen. Ez egy megkerülhetetetlen, a létünk természetével járó kérdés, amelyet vagy félresöprünk, hogy megnyugodjunk, vagy az őrületig töprengünk rajta. A végeredmény mégis mindig ugyanaz, nevezetesen, hogy nem lehet megválaszolni. Nem volt még a Föld kerekén oly ember, aki erre a kérdésre válaszolni tudott volna.
Vajon létezik -e a predesztináció, azaz az eleve elrendelés? Ez alapvetően a református egyház berkeiből kiinduló tanítás volt, lényege, hogy minden embernek az Isten eleve elrendelte a sorsát. Vagy, ahogy a termékenyebb fantáziával megáldott (vagy megvert) emberek romantikus gondolatvilágában megjelenik, "megírta egy nagy könyvben előre az élete történetét".
Valóban lágy, megnyugtató gondolat abban hinni, hogy tegyünk bármit, rosszat vagy jót, egy felsőbb hatalom már megszületésünkkor rendelkezett a nekünk kijáró sorsról. Legyinthetünk és sóhajthatunk, mondván:
- A jó Isten adta, az jó Isten elvette...
Vagy lázadhatunk, önmagunkban ismételgetvén dühödten, hogy amilyen ocsmány, bűnös, rossz ez a világ, és benne a körülöttünk élő emberek, Isten egész bizonyosan nem létezhet, mert nem engedne meg ennyi rosszat. Vagyis ha Isten nem létezik, nem létezhet a predesztináció sem, és semmiféle ostoba, misztikus könyvek, amelyek láthatatlan tintával vannak írva a Mennyben.
Még jómagam sem, akinek pedig igen határozott véleménye van a világról, sem tudtam soha megnyugtatóan tisztázni a magam számára a predesztináció kérdését. Elfogadjam vagy elutasítsam? Válasszam -e a könnyebb utat - legyintsek és sóhajtsak? Vagy vállaljam fel, hogy gondolkodó, tudatos lényként önmagam alakítom a sorsomat és a saját döntéseimért felelősséggel tartozom?
Az eleve elrendelés tanításával szemben ugyanis ott áll a Szabad Akarat ténye és tanítása.

Egyszer réges-régen, még süldő koromban, amidőn katolikus létemre egy evangélikus hitgyülekezetbe jártam, én is kifejtettem a fentebb olvasható érvelést az engem türelmesen hallgató lelkésznek. Mérgesen ismételtem el többször is, hogy ebben a kegyetlen világban nem létezik semmiféle Isten, sem keresztény, sem muzulmán, de más egyéb entitás sem.
- Amikor az Ember evett a Jó és a Rossz Tudás fájáról - mondotta volt ez a lekész -, azzal egyben a Szabad Akaratot is választotta. A Szabad Akarat azt jelenti, hogy az Ember, mint egyén és mint közösség is, a saját útját járhatja Istentől függetlenül. Így az ő döntésein, a mi döntéseinken múlik, milyen lesz a körülöttünk lévő világ. Így bizonyítja be majd nekünk az Isten az elszámolás napján, hogy a Paradicsomban rosszul döntöttünk, mert még saját magunkról sem voltunk képesek gondoskodni. Megpróbáltuk, de mi lett a vége...? Éhség, háborúk, betegségek, fájdalom, öregség és halál... Ugye mennyivel megnyugtatóbb a saját rossz felfogásunkért, a saját helytelen választásainkért Istent hibáztatni? Változtatni mindig nehezebb, mint beletörődni...

És ez a gondolat volt az, amely az ezzel a témával kapcsolatos véleményemet a mai napig befolyásolja. Mert én ebben hiszek. Hiszem, hogy szabad akarattal felruházott, tudatos, gondolkodó lény vagyok, aki felelősségel tartozik önmagáért, a körülötte lévő emberekért és a világért. Lehet ezt egyszerűbben is mondani: más a hozzállásom. Nem legyintek és élek csak napról-napra, várván, hogy egyszer majd csak történik valami (hiszen "majdcsak lesz valami, valahogy mindig van&quot😉, hanem igyekszem tenni saját magamért és a barátaimért, környezetemért. Igen, létezik a predesztináció, de nem abban az értelemben, ahogy eredetileg megfogalmazták. Lehetséges, előttünk álló utak vannak csupán, de hogy jó, vagy rossz úton járunk, csak rajtunk áll. Mint ahogy a következmények is, amelyek kihatnak ránk, de akár másokra is, a mi felelősségünk.

...De ezzel kizárom -e Isten létezését?
Nyugodtan kijelenthetem, hogy: nem.
Nem is olyan régen egy hajléktalan asszonnyal volt szerencsém eszmét cserélni. Nem is gondolnánk, milyen emberi érték, micsoda tehetség, miféle gondolatok vesznek kárba az utcák maró hidegében és fojtogató, füstös sötétségében.
Miután elmondta, mennyit szenvedett és hogyan jutott el addig, hogy sem vagyona, sem otthona, sem családja, de már barátai sincsenek (és akár hiszik, akár nem a kedves olvasóim, mégcsak nem is az ő hibájából történt), feltettem neki a kérdést:
- És ezek után hiszed -e a jó Istent, Anita?
Csak rám emelte bánatos, nagy, szürke szemét, amelyben már elfolyt és még el nem hullatott könnyek csillogtak, és mindössze annyit válaszolt:
- Leélni úgy egy életet, hogy az ember nem hisz semmiben, a legsötétebb pokol, nem gondolja?

Bízom benne, kedves polgártársak, hogy cikkem elnyerte tetszéseteket, mint ahogy abban is, hogy soraimmal legalább egy, vagy több ember fantáziáját, gondolatait megmozgattam. A Napi Gondolat célja és hitvallása ugyanis éppen ez: a gondolkodtatás.

Minden hozzászólásotokat és gondolatotokat nagy örömmel várom akár személyes üzenet, akár kommentár formájában!

A legközelebbi viszontlátásig üdvözlettel:

V.R. Alvers