[monti] Hajmeresztés

Day 3,460, 09:53 Published in Hungary Hungary by montaigne
Hajmeresztés

2010-es évek eleje, budapesti agglomeráció

Nehéz felfogni, hogy a gyerekeknek időnként határozott céljaik vannak. Az én drágáim eldöntötték, hogy ha kell, akkor akár a fejük tetejére is állnak, de számukra, az összes lehetőség közül csakis a református felekezeti iskola, illetve gimnázium jöhet szóba. Nem azért, mert hatalmas, gyönyörű parkja van, nem azért, mert tömegközlekedéssel elérhető távolságban van, nem azért mert egy erős, konzervatív szemléletű intézmény, hanem azért, mert a matek tanár olyan cuki. Legalábbis a lányom szerint. A fiam szerint „mert csak”, habár nála a lustaság is komoly szempont lehetett. Úgyis tudja, hogy a tesója az egészet átgondolja, mérlegeli a szempontokat és hoz egy olyan döntést, ami nagyon rossz nem lehet. Ergo, neki látatlanban is megfelel.

Megállapodtunk, hogy azért mindennek ára van. Például vasárnaponként istentiszteletre kell járni, nemcsak hébe-hóba, hanem rendszeresen. Ilyenkor el kell viselniük, hogy apa pár percre elbeszélget a gyülekezet lelkipásztorával, vagy a presbitérium néhány tagjával, szomszédokkal, ismerősökkel. Ez viszont már kivágta a biztosítékot és elkezdődik a huza- vona.
-Apa, kérlek add ide a kocsi kulcsát!
-Francokat.
-Apa, veszel Linzert a cukrászdában?
-Meglátjuk.
-Apa, mikor megyünk már haza?
-Hamarosan.
-Éhes vagyok.
-Szomjas vagyok.
-Pisilni kell.
-Melegem van.
-Fáj a hasam.
-Fáj a lábam.
-Rosszul vagyok, szédülök.
Az igaz, hogy most jöttünk ki a templomból, de azért nem fogok mindent elhinni. Sőt, ebből az egészből egy vak hangot sem veszek készpénznek.
-Azt mondtam, hogy két percet várjatok türelemmel! Addig ne menjetek sehova! Utána mehetünk haza, vagy a cukrászdába.
-Menjünk haza!
-Menjünk a cukrászdába!
Tiszta szerencse, hogy csak két gyerekem van, mert hárman már négy felé akarnának menni.
-Mindössze két perc türelmet kérek. Szerdán találkoznom kell a lelkésszel, időpontot kell egyeztetnem. Ennyit kell megbeszélnem, nem többet. Utána megyünk oda, ahova mondjátok!
-...
-...

-Hol a lányom? Nem láttad a tesódat?
-A tesómat?
-Aha, van egy ikertesód. Rémlik már? Hová lett?
-Nem tudom, másra figyeltem.
-Mit figyeltél?
-Nem tudom. Már nem emlékszem.
-Merre mehetett?
-Nem tudom. Bármerre.
-Köszönöm fiam, sokat segítettél. Emberek, nem látta valaki a lányomat?
Megőrülök. A kis csaj kikapcsolta a telefonját. Nincs a templomban, nincs a cukrászdában, nincs a kocsi mellett, nem vegyült el a tömegben, nem beszélget korabeli gyerekekkel, nem kóstolgat ingyen sütit. Hol lehet? Remélem, hogy csak fel-alá kóborol és nem került máris rabszolga kereskedők, vagy szerv donor dílerek kezére. Mondjuk meg is érdemelné a kis bestia, de nem tudom, hogy otthon hogyan számolnék el a feleségemnek a létszámhiánnyal.

A sikolyra és a csikorgó padlófék hangjára riadtan pattantam fel. Hála a Fennvalónak, nem a lányomat ütötték el (majdnem)…szerencsére csak egy másik kisgyerek szaladt ki a Fő utcára a kocsik közé. Keményen ostorozom önmagam. Néha szigorúbb is lehettem volna a gyerekekkel. Túl kicsik még és nem fogják fel az egyik tiltás és a másik tiltás közötti lényeges különbségeket. Nem ugyanolyan súlyú csínytevés ebéd előtt csokit zabálni és ismeretlen helyen szándékosan eltűnni apa szeme elől. Soha nem vertem meg őket. Halkan mondom, hogy talán hiba volt.

Kezdem megérteni azt, hogy milyen rémületen eshetett át édesanyám, amikor kisgyerekként én tűntem el és amikor megtaláltak, akkor sem lett sokkal vidámabb a helyzet.

1970-es évek, Szamosújvár

-Winnetou testvérem, most belopózunk a komancsok táborába!
-Nem akarok Winnetou lenni! Én Old Shatterhand akarok lenni!
-Nem lehet! Látod, én sápadtarcú vagyok, te meg nem. Te nagyon-nagyon barna bőrű vagy. Old Shatterhand nem lehet sötétebb bőrű, mint Winnetou. Ezt ugye belátod? Örülj neki, hogy mellettem Winnetou lehetsz!
-És mit kell tennem, hogy, Winnetou lehessek?
-Felmászunk a sziklára és meglessük a komancs harcosokat. Hajnalban támadunk.
-Hajnalig nem várhatunk, mert nagymamám nem enged. Vacsorára haza kell mennem.
-Akkor még vacsora előtt meglepjük a komancsokat és az áldozatok skalpjait elviszed a nagymamádnak!
-Nagymama nem fog örvendeni. A múltkor is kikaptam, amikor megnyúztuk azt a döglött egeret.
-Pedig az volt a főgonosz, a komancs törzsfőnök! Harcra fel!

A hűtőtorony nemcsak gyerekszemmel nézve volt hatalmas. A környéken a legmagasabb panelház hat emeletes és az fele akkorának sem tűnt mellette. Jocó szerint ez a világ legmagasabb hűtőtornya és Jocó ezt biztos pontosan tudja, mert ő már a harmadik osztályba jár, tehát már majdnem felnőtt.
Nem volt könnyű felmászni a tetejére. A téglákból kiálló rozsdás kapaszkodók általában szilárdan voltak rögzítve, helyenként viszont a szétporladt téglából kilötyögtek és egyszerűen a kezünkben maradtak. Ilyenkor a puszta téglafalba kapaszkodva jutottunk egyre feljebb. Old Shatterhand nem ismer lehetetlent (meg különben is köztudott, hogy minden kisgyereknek van egy hivatalból kirendelt őrangyala).
-Mennyi komancs gyűlt össze alattunk, rézbőrű testvérem! Nem is sejtik, hogy megtámadjuk őket!
-Én félek.
-A komancsoktól?
-Tőlük is félek egy kicsit, de én még jobban félek nagymamától. Hogyan megyünk le innen?
-Ahogy feljöttünk!
-Én már felfele is féltem, és lefele még jobban fogok félni. Ha leesek, akkor nagyon bibis lesz a fejem. Amikor fejre estem a szekrény tetejéről akkor is bibis lettem és nagymama korházba vitt. Pedig a szekrény nem volt ilyen magas. Rosszul vagyok! Félek.
-Rézbőrű testvérem...
-Haza akarok menni a nagymamámhoz, hüpp, hüpp. Nagyon ki fogok kapni, hüpp, hüpp

Időközben alattunk még több komancs gyűlt össze és felénk néztek. Szép nagy piros kocsival jöttek. Néhányan integettek. Felálltam a torony vékony peremén és bátran visszaintegettem. Gyertek csak, ha mertek! Old Shatterhand nem adja olcsón az életét.
Lentről sikoly hallatszott. Mintha ez az édesanyám hangja lenne? Csak nem ejtették őt foglyul a komancsok? Nehogy egy haja szála is meggörbüljön édesanyámnak, vagy éktelen haragra fogok gerjedni és kegyetlen bosszút állok!
Megindult az ostrom. Két tűzoltó bácsi jött fokról fokra felfele haladva. Nagyon szép felszerelésük volt. Fejükön siskak, a derekuk körül heveder, oldalukon kötél, meg mindenféle fémből készült csecsebecse és a Nagy Manitou-t ábrázoló amulettek. Közben Winnetou a lábamat átölelve sírt és nagymamájához szeretett volna menni.
-Ne félj, Winnetou, minden rendben lesz!
-Nagymama nagyon meg fog verni! Rosszabb ez, mintha a komancsok fogságába estünk volna.
A tűzoltó bácsik nagyon kedvesek voltak. A hevedereikkel óvatosan magukhoz rögzítettek minket, majd juhééééééééééé!!!!! leereszkedtek velünk. Annyira izgalmas volt…lehetne-e még egyszer felmenni és ugyanígy lejönni? Persze a kis pisis Winnetou nélkül, ő nem elég kemény harcos ehhez a kalandhoz.
Édesanyám zokogva szorított magához, majd hol engem ölelgetett, hol a tűzoltó bácsit, aki (legalábbis édesanyám szerint) megmentette az egyetlen fiacskája életét. Mekkora mázlista ez a tűzoltó bácsi! Még puszit is kapott édesanyámtól. Azért figyelek ám, tűzoltó bácsi!
Édesanyám végig úgy szorította a kezemet, mintha a világ végéről jöttem volna haza. A könnyei elmaszatolták a sminkjét, de így is ő volt a leges-legszebb édesanya a kerek világon.
-Kisfiam! Te ma egy nagyon nagy butaságot csináltál. Szavakkal el sem tudom mondani, hogy ez mekkora butaság volt.
-Tudom édesanyám. Nem kellett volna Winettou-t magammal vinnem. Winettou gyáva volt.
-Kisfiam, akár meg is halhattál volna. Soha többet ne csinálj ilyesmit! És hogy ezt a napot el ne feledd, most szépen hazamegyünk és a vastag furnérozott favonalzóval fogsz kikapni. Nekem jobban fog fájni, mint neked, de ezt egyszer és mindenkorra az eszedbe kell vésned!
-Old Shatterhand bátran vállalja a kínzócölöpöt!

A 2010-es évek eleje, budapesti agglomeráció, fél óra múlva

-Monti, megtaláltuk a lányodat!
-Életben van?
-Nyugi, nincs semmi baja. A gondnok úr vette őt észre és bevitte a parókia udvarára. Mostanig ott játszadozott a nagytiszteletű lelkész úr kutyájával.

Egyszerre szakadt fel belőlem egy hatalmas sóhaj (köszönöm, köszönöm) és lettem iszonyúan dühös. Méghogy a drága lányomnak nincs semmi baja? Hát majd lesz!
Szúrósan szikrázó szemekkel meredtünk egymásra. Rezzenéstelenül, összeszorított ajkakkal, dacosan nézett vissza rám. Nehogy már nekem kellessen elkapnom a pillantásomat...

-Kislányom, te ma egy nagyon nagy butaságot csináltál. Szavakkal el sem lehet mondani, hogy ez mekkora butaság volt.
-Apa, nyugodtan megverhetsz, hadd lássa az egész gyülekezet, a lelkész bácsi, meg a presbiterek, hogy hogyan szoktál az egyetlen lányoddal bánni!
-Soha nem vertelek meg, de soha többet ne csinálj ilyen butaságot! És hogy ezt a napot és ezt az ostoba csínytevést el ne feledd, most a vastag zsoltároskönyvvel fogom elverni a fenekedet. Nekem ez talán jobban fog fájni, mint neked, de egyszer és mindenkorra az eszedbe kell vésned, hogy nem császkálunk el a vakvilágba, pláné nem ismeretlen helyen!