Join the new world

Sose hittem a szellemekben. Gyerekeknek való históriák, ilyesztgetni őket, hogy éjszakánként ne kódorogjanak, gondoltam mindig is magamban. Arra jó, hogy az éjszakát, az éjszakai életet elrejtsük ifiú szemük és tiszta lelkük elől, óvva őket, vagy inkább magunk kényelmét szolgálva? Azt hiszem talán mindkettő együtt.
Ám tévedni se lehetett volna hatalmasabbat. Nem tudom, hogy a sötéttől, szellemektől való félelem honnan ered, és hogy régen tisztában voltak-e valós alapjaival. De egy bizonyos. A nem anyagi világ, mely oly sok vallásban megjelenik túlvilág, pokol, alvilág nevekkel jellemezve, igen is valós, és létezik. Hogy milyen formában? Létezik-e újjá születés? Vannak-e angyalok és démonok? Sejtelmem sincs. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy vannak annak a síknak, vagy éppen dimenziónak kivetülései. Hasonló ez mint valami déli báb, vagy esetleg egy anomália. Nem ismerem a hátterét a dolognak, de sokszor elvéknyodik a fal a két valóság között, és akkor bizony a vékony falon áthallatszódik az ott összegyűlt rettenet, kín, szenvedés, aljasság valamilyen formája.
Fura, hogy az ember csak a negatív, rossz részét veszi észre. Pedig a vak szerencse, a mázlisták véletlenjei, a hajszál híján baleset is feltehetően egy-egy ilyen kivetülés. Nem véletlen a hiedelem, hogy szeretteink halálunk után is vigyáznak ránk. Úgy érzem, úgy hiszem, ezt joggal feltételezheti bárki, és nem kell emiatt bolondnak titulálni.
Persze a modetn világ mint olyan, elnyomja a természet valóságát az emberben. Olyan dolgokat rejt el a szemünk elől alattomos módon, mely a hétköznapok része. Az állatok, melyek nem hagyják, hogy a modetnizáció becsapja őket. Ugyan hány olyat láttunk, hogy a kutya meglátogatja gazdája sírját? Pedig senki se mondta neki, hogy oda temették. De ez még egy extrémebb eset. Megérzik, ha valaki jó szándékú, fél, vagy éppen alattomos.
De fenemód elkalandoztam a gondolataimban. Arra kell koncentrálnom, amiért itt vagyok. Ki deríteni, hogy merő véletlen, vagy éppen a túlvilág kivetülése, mely megrontotta ezt a pincét. Egyelőre semmi érdekes nincs, csak hideg. Állítólag több gyerek is eltűnt itt, de soha nem találtak semmit, nyomokat sem.
Alaposabban körülnézek, hisz ez az alapja mindennek, megismerni a helyszínt. Nyomokat keresni. A hideg ráz mindig, ha ilyen helyre tévedek. No nem a hőmérséklet miatt. Azóta az eset óta ösztönösen megérzem a szellemek árnyékát, lenyomatát. Minden porcikám tiltakozik ellene, de nincs mit tenni. Menni kell.
A pincébe behatolván, rövidesen lámpám villódzni kezd. De számítottam rá. Az elektromos berendezéseket nem kedvelik. Ám a gyertya fényével mit sem tudnak kezdeni. A tűz számukra teljesen idegen és ellentétes.
Kellő fény hogy lássam a közvetlen környezetem, de többre most nincs is szükség. Kihalt, büdös, dohos. Semmi különös vagy érdekes egyelőre. Mélyebbre kell hatoljak, sose a bejáratban van a meglepetés, mindig menni kell érte. Általában már fura zajok, zörejek, események jelzik a betolakodónak, rossz helyen vagy pajtás.
Ám most semmi. Vagyis... mintha..... fura.. de ez... mint a ... gyereksírás!
Szaporábbra veszem lépteimet. A megbízatásom hamarosan végéhez közeledik. Nem számítottam rá, hogy élő gyermekkel találkoznék.
Ahogy rohanok, kezem gyertyám elé rakom, nehogy véletlenül kialudjon a láng a menetszéltől. Így kicsit visszafogott, de egyenletes tempóval érkezek egy elágazáshoz. Három felé mehetek. Az adrenalin tombol szervezetemben, érzékszerveim már kiélesedtek. Fülelek, még a lélegzetem is elfolytva, hogy hallhassam a megfelelő irányt. Semmi.. Majd.. hirtelen mindegyik irányból hallani egyszerre. Gyereksírás. De nem ugyanazon gyermeké. Adnom kell egy röpke pillanatot, hogy kizárhassam érzékszerveim becsapódását, a pince visszhangjának különös játékát, ami kicsit sem kizárható ezen a helyen.
De nem, ez minden irányból szól. Mit csináljak? Merre menjek? Áhh nehéz döntés. Azonnal jobbra fordulnék, de meg is torpanok. Mindegyik irányból abbamarad a hang, mely eddig utamat jelölte. És egy apró alak árnyéka jelenik meg előttem. Gyerek, nem vitás. Vajon az ő sírását hallottam?
Egy lépést közelebb megyek és meg is torpanok. Ereimben megfagy a vér, ahogy látom, az apró teremtést, melynek üres szemgödrei bámulnak rám. Arca torz, könny helyett vér csordogál arcán, szipogni próbál. Haja kócos, mocskos, ázott. Megmozdul. Egy lépést tesz. Felém. Szétrepedezett ajka szóra nyílik. Sorvadt fogait a jó ég tudja mi tartja bent.
- Enyém! - mondja határozottan, majd a kis test megremeg, és összeroskad.
Kár megvizsgálni is. Halott, kiszenvedett. Egy pillantást azért vetek rá. Kezei... A keze fognak valamit. Óvatosan legugolok, kinyitom. Felpattanok, amikor üres tekintetű szemgolyói vérben forogva merednek rám vádlón! Az érzés, mintha kiszippantaná lelkem, azonnal elfordulok. Behunyom szemem, áhh, fáj rettentően. Mintha az agyam kaparná valami. Erősen koncentrálnom kell, hogy ne adjam meg magam, a megkönnyebülést ígérő engedésnek. Le kell küzdenem!
Hosszú pillanatok telhetnek el, mire sikerül túljutnom ezen a problémán, amikor is kinyithatom újra szemem. Először még a gyertya fénye is bántja, homályos minden. Aztán. Egy újabb alak. Koncentrálok, figyelek. Egy kislány, arany tincsei megfakulva, kopottan lógnak vállára. A hasát fogja, leszegett fejjel. Szipog, sír talán? Közelebb hajolnék, de öszötnöm óvatosságra int. Ki tudja mi ez.
Leengedi kezeit maga mellé. Apró ruhácskája alatt megmozdul valami, majd hirtelen átvéresedik az egész. Aztán valami kiesik a ruha alól. Véres. Talán? Nem! Az nem lehet! - Enyém! - mondja határozottan a kislány miközben tudatosul bennem, hogy tulajdon beleit engedte a padlóra hullani! Még gőzölögnek, melegek. Vért ontanak magukból, akárcsak a kis test, mely felemeli fejét. Mérges szemeivel rám néz. Vicsorog. Mintha más nézne azokból a szemekből, arca is eltorzul egy pillanatra. Majd a pokol minden kínja jelenik meg benne. Sikítana, de már nincs élet benne, szíve a földön hever előtte. Egy csepp könny még, mi serken szemében, aztán összeesik.
Halott. Konstatálom magamban. Megközelíteném a testet, de valami visszatart. Rajtuk már nem segíthetek. De ez a gondolat nem tart soká. Ekkor tudatosul bennem. Egyedül vagyok egy sötét pincében, ahol halott gyerekek környékeznek meg. Mielőbb ki kell jussak innen. Megfordulnék a visszavezető útra, amikor legalább hat, hét gyerektest állja utamat.
Közelednek felém, lassan lépdelnek. Szinte hallom a sikolyaikat. Egyiknek hiányzik a karja, egy másik az ujjait köpködi ki, miket előtte haraphatott le. Egyiknek a feje be van törve. Agya maradványai folynak kis arcán, vérrel szennyezve. Egy harmadik, kinek testéből rengeteg vasdarab áll ki. Megannyi halálos seb. És a szemeik... A szemeik szenvednek, segítségért kiálltanak ,vagy csak a fájdalomtól, de valami nem engedi őket.
Erőt kell vennem magamon. Szenvedő lelkek, halott héjukba zárva. Áttörök rajtuk, apró termetük segít könnyen keresztüljutni rajtuk. Mozgásuk lassú, esetlen. Tiltakoznak minden ellen, bezárta őket börtönükbe. Nem tudom merre megyek, csak visz az ösztön. Igyekszek kiutat találni, mikor ráeszmélek, rossz felé megyek. Felismerést cselekvés követ. Óriásit esek irányváltás közben. Valami elgáncsolt, felbuktam. Gyertyám fényét csak nagy szerencse árán sikerült megmentenem. Puhára estem. Nem akartam körülnézni, de kénytelen voltam, mikor felkeltem. Alattam patkányok tetemeinek ezrei hevernek, félig megrohadva, vagy éppen még egészen frissen. Mintha egymást falták volna fel szerencsétlen jószágok. Egyre csak többen. Óriási területen. Követem az utat, mit a tetemek sokasága fed fel előttem. Egy kisebb ajtót nyitok ki, szinte sikít, ahogy nyikordul fém a fémen. Egy fura terembe érketek. Sehol egy tetem, vérnyom vagy hasonló, csak egy óriási doboz. Rajta egy jellel. Nem ismerem, sose láttam ilyet. Furán dereng, lilás fénnyel árasztva el a tárolót. Vagy zöld? Nem! Változtatja a színeit. A fájdalom, és kín, a félelem, a harag színeiben tombol a fura írás. Mögöttem megmozdul valami. Megfordulok. Az ajtó másik oldalán a gyerekhad. A patkányok tetemei futnak fel rájuk, és formálnak velük óriási hús monstrumokat. A sok apró építőelem egy testként mozog. Gyorsan becsapom az ajtót! A lendület kioltja gyertyám maradék fényét. Ám a színes derengés elegendő fényt ad. Szemem gyorsan alkalmazkodik. Valami kaparja az ajtót. -EEEENYÉÉÉÉÉÉÉM! - kiálltja a földön és léten túli hang, mely még magában hordozza a gyermek hangszálait. Közelebb lépek a dobozhoz, ismét rákezd - EEEEEEEENYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉM! - még erőteljesebben, még több szenvedéssel és kínnal hangjában.
Felemelem a dobozt. Szinte ledobja a benne keletkezett nyomás. Teljesen elképedek mikor meglátom tartalmát. Dögletes bűz, mérgező gázok, de nem az mi hányásra kényszerít.
Egy ember, valaha volt ember. Megcsonkított tetem, mely millió sebbel ellátva, kikapart szemmel, szétharapdált hassal kuporodik előttem. Fura derengés abbamarad. Már nem az írás, már ez a valaha emberi maradvány villog. mintha megmozdulnának az ujjai. Kezén, melyet már csak egy bőrdarab tart a testen. megpróbál furán, lassan mozdulni. Ahogy esetlensége mérséklődik, úgy maradnak alább a kinti zajok is. -Enyém! - suttogja.
Ilyedtemben hátrahőkölök, majdnem seggre is esek. Ahogy látom a fura valami kászálódik ki a dobozból. először csak egy csonka kéz, melynek kiálló csontja a testbe volt mélyesztve. Fura lánc lóg rajta. - Enyém! - sziszegi. A lánz azonban a dobozban tartja. A testet. Ekkor ugrik be a jel, hogy mire jó. Börtön! A test börtöne a lánc, a doboz. A lélek börtöne a jel, a test! Évek óta szenvedhet itt. Gyűjti a hullákat, felzabálja lelküket, erősödik. És már embereket is képes befolyásolni. Gyerekeket öl! Megtört lélek. Egy újabb démon, amit valaki a világra szabadított.
Nincs lehetőség késlekedni! Odalépek, és egy határozott mozdulattal beletaposok a doboz tetejébe.Megtörvén a jelet megtörik a börtön is. Óriási döndülés, égzengés. Sikítás, mely minden kínnal és megkönnyebbüléssel teli. Szélvihar, mi megkavarja a helyiséget. Amire emlékszem, hogy valami ledönt a lábamról és elönt a forróság.