Join the new world

Vudu

Tábori udvar, csípős, hideg hajnal. A csirke veszettül verdes, ahogy érezi a végét. Nem sajnálom, már csak azért sem, mert könnyen előfordulhat, hogy én sem élem túl sokkal őkegyelmét. Lefogom a szárnyait, és leszorítom a tuskóra. Aztán lecsap a bárd…
Vér spriccel pulzálva egy tálba, ahogy a még továbbra is lüktető szívizmok az erekbe préselik a vörös folyadékot. A levágott fej a földre pottyan. A szárnyas még mindig menekülni akar. Nem csoda, az a csepp tyúkesze is odalett az imént. Aztán végképp elszáll belőle az élet…
Felhasítom a mellénél, kiontom a beleket. A kutyának dobom. Nem kellenek. Nem cigány jósasszony vagyok a vásári mulatságból. Nem holmi röpke és homályos pillantást akarok vetni a jövőre, inkább befolyásolni szeretném.
Az élőáldozat, a vér és a hús ereje táplál. Rummal öblítem le, azt a loák is szeretik. Aztán felkészülök a harcra…



Nem sokkal később folytatódik a rituálé.
Lövészárok, lucsok és sár. Átkokat ismételgetek mantraként. Bűvigék, varázsszavak peregnek le a számról. Szintre látom, ahogy a könnyű széllel kígyóznak az ellenségeink felé. A szó elszáll. Aztán eléri a célját…
Csak hinni kell benne. A hit ereje hatalmas. Hatalmasabb még a valóságnál is. Nem kell ahhoz mágia sem, hogy elsorvassza az igazat. Elég egy ügyes hazugság. Na de elkalandoztam.
A mellettem állók megütközve néznek rám. Nem törődöm velük. Szövöm tovább a varázslatot. A szöveghez az ütemet a vér dobolása adja a fülemben. Ősi ritmus.
Végül az átkaim már fekete felhőként borulnak a csatamező fölé.
Megindulnak ellenünk. Még egyszer meghúzom a laposüveget. Aztán rájuk üvöltöm minden gyűlöletem…

A rítus a csúcspontjához ér.
Ránk szakad az ég. Hideg-nedvesen tapad rám az egyenruha, de belülről fűt a rum és az indulat. A tár hamar kiürül, és már rajtunk is vannak. Nincs idő cserélni.
Nem kell viaszfigura, vagy szövetbaba. Nagyban játszom. Gombostű helyett bajonettel szúrok. Legalább olyan hatásos. Az elsőnek felhasítom a hasát, és kiontom a beleit. Pont mint a csirkének. De ez elnyugszik hamar. Még jó. Semmi kedvem zombikkal hadakozni. Bár néha úgy érzem, mind azok vagyunk. Értelemmel bíró ember, miért gyilkolná a másikat? A helyzet azonban nem alkalmas a tűnődésre. Egyet megöltem. Aztán a következőt is…



Belépek egy széles ívű, nem idevaló vágás alá. Elmetélem a torkát. A nyaki artériából a képembe fröccsen az élete. Fent a lövészárok szélén megjelenik egy újabb áldozatnak való. Ma degeszre tömhetik magukat a loák. Remélem, hálából ügyelni fognak rám!
A fickó lekaszálja egy rövid sorozattal a bajtársamat. Felfelé lódítom a karabélyt. Ágyékon szúrom. Liszteszsákként puffan. Az arcába taposok. Leszakítom az állkapcsát.

Jön egy másik. Félreütöm a csövet. A lövedékek a lassan takony állagúvá váló falba csapódnak. A fegyver tusával halántékon vágom. Egyszer, kétszer, háromszor. Amíg pépessé nem válik.
Halálos táncot járok. Ez is a szertartás része. A fülemben pedig tovább szól a szív verte taktus.
Baron Samedi vigyorog a valahonnan a fátyol mögül. Földtől és vértől mocskosan visszamosolygok rá. Aztán bekapok egy golyót…

Később.
- Élesszük fel!
Csak nem egy bocor hangja? Egy halottbűvölő? Egy gazda?
Szúrást érzek. Aztán kihúznak belőlem egy tűt…
- Szolgálni fog ez még.
Ugye nem? UGYE NEM!?
- Nőverke kössön be neki infúziót!
Pffhuu…

by Rodric
2012-04-27