Join the new world

A befejező részt Ernstnek ajánlom, az első fejezet alá írt kommentjéért.


Arra tértem magamhoz, hogy valaki rázza a vállamat. Reflexszerűen nyúltam a géppisztolyomért, de nem találtam. Egy pillanat erejéig az hittem, hogy amíg bóbiskoltam, csendben elfogtak a fellopozó usztasák. Szerencsémre azonban a törmelék alól kihúzott mokány szerb állt felettem, és nyújtotta felém vigyorogva a fegyvert. Úgy tűnik, számított a reakciómra. Valamit kérdezett is halkan, de egy kukkot sem értettem belőle.
- Ja. Biztos. – morogtam neki vissza egy vállvonás kíséretében, és meghallottam, hogy miért is keltett fel. Újfent léptek zaja töltötte be a lépcsőházat, vendégeink érkeztek. Szerettük volna emlékezetessé tenni számukra az eseményt, nehogy rossz házigazdának tartsanak minket, ezért felkészültünk a fogadásukra. Kivonszoltuk a két hullát a lakásból fedezéknek, majd mögöttük a hideg betonra lapulva célba vettük az alattunk lévő lépcsőfordulót. Só és kenyér nem volt nálunk, így ólommal akartuk megkínálni az érkezőket.



Mivel nem tudták a pontos címünket, minden ajtón „udvariasan bekopogtattak” felfelé jövet, aztán egyszer csak feltűnt az első a célkeresztben. Mindössze egy töredék másodpercig tartózkodott ott, utána rögvest lehúzta a fejét. Pechére azt addigra már átjárta egy golyó.
Heves tűzharc tört ki, ami abból állt, hogy a horvátok a fejük fölé emelt AK-ikkal sorozva, célzás nélkül bontották a vakolatot, mire válaszul mi egy-egy lövést leadva próbáltuk lent tartani őket. Ez remekül működött egész addig, amíg fel nem hajítottak egy kézigránátot. Nos, igazából az első még visszapattant a falról közéjük, de a második már közénk érkezett. A részemről én speciel már a Miatyánknál tartottam, de a White Eagles-es tagba több lélekjelenlét szorult, és megkísérelte hirtelenjében az eddig golyófogóként szolgáló hullák egyikét a gránátra lökni. Reménytelen ügy volt, de annyit elért, hogy a robbanás egy részét mégis felfogta. A repeszek többsége a hasba szúrt EDEN katonának jutott, a maradékon meg mi osztoztunk. Nekem alig pár szilánk jutott, de a szerb srácon több volt a véres lyuk, mint az ép felület.
Tartottam tőle, hogy nem érek az ima végére, a következő ajándékcsomagig, mellyel látogatóink kedveskednének nekünk, ezért gondolatban hadarni kezdtem, miközben heveny sziszegés közepette visszakúsztam a lakásba, és megragadtam a bajtársamat, hogy magam után húzzam.
Ha bármi másra is figyelni tudtam volna, akkor észreveszem, hogy alant szóváltás alakult ki. Kintről erősödő fegyverropogás hallatszott, aminek egyáltalán nem voltam tudatában. Csak percek múlva, amikor harmadszor értem a „De szabadíts meg a gonosztól” szakaszig, figyeltem fel arra, hogy senki nem akar a pokolra küldeni. Istennek legyen hála!
Később kiderült, hogy Isten jobb kezét ezúttal Ernst von Jacob alakította. Történt ugyanis, hogy a horvát parancsnok a front közepén való átgázolással akarta megtörni az erőinket, hogy aztán könnyedén felszámolja a maradék ellenállást, azonban belefutott a klasszikus hibába. A fő csapás ugyan jól alakult számukra, szétzúzták a vonalainkat, de az északi szárnyon kétes hűségű és kitartású bolgár segédcsapatok harcoltak. Velük szemközt a Horthy század kőkemény katonái kitartóan védték az állásaikat, és elvástak rajtuk, a Phoenixből kiugró árulók eleve nem túl heves támadásai. A város déli felén harcoló skandinávok szintén kudarcot vallottak, így az offenzíva seregei szétszakadoztak és sebezhetővé váltak. A magyar hadsereghez hasonlóan szétzilált hadvezetés élére ekkor Ostoros Ernst állt, aki szétcsapott a tehetetlen tábornokok között. Felismerve a kínálkozó helyzetet, a MATASZos és ZME-s tartalékot bevetve ellentámadást indított. Az ellenséges hadtest hamarosan három oldalról is tűz alá került, ezért kénytelenek voltak visszavonulni, már ha a hanyadt-homlok menekülést lehet ezzel a szóval illetni.



A kettőnket kifüstölni igyekvő horvát szakasz távozta után nem sokkal Haszontalan és Szidani támogattak le a ház elé. Nem volt benne sok köszönetük, mert egyfolytában anyáztam, hisz a gránátrepeszek ugyan egy verőeremet sem szakították át, de a sebek mocskosul fájtak. A tetejébe egy rossz hírt is közöltek velem. Régi jó barátom, Necksprain volt az, akit lekaszált egy sorozat a visszavonulás közben. Emiatt is lehúztam a vizes lepedőt róluk. Utánunk két egészségügyis a súlyosan sebesült szerbet cipelte le, hogy aztán a tábori kórházba fuvarozzon minket egy katonai teherautó.
Két századtársam még így is jól járt ahhoz a felcserhez képest, aki a kevésbé mélyre fúródott szilánkokat szedegette ki belőlem egy csipesszel. Na, őt aztán úgy elküldtem, hogy ha elindul, máig sem ért volna oda. Az érkező orvos erre annyira leteremtett, hogy sziszegni alig mertem utána, pedig még a fájdalomcsillapítót is elfelejtette használni, mikor a maradék fémdarabkák után turkált a húsomban.
Egy másik doki a mellettem lévő ágyon fekvő délszláv bakával foglalkozott.
- Mi a vércsoportja, katona? – fordult egyszer csak hozzám.
- B Rh pozitív. – feleltem, kissé meglepődve, mert bár szépen felmetéltek, nem gondoltam volna, hogy vérátömlesztésre lenne szükségem.
- Akkor mostantól vértestvérek lesznek. – közölte kaján vigyorral, és mielőtt megmukkanhattam volna, belevágott a karomba egy vastag tűt.
- Már kettő-egy ide tesó, pedig még a nevedet sem tudom. – súgtam az eszméletlen harcostársamnak. – Vértestvérek. És még a tenyeremet sem kellett megvágnom hozzá. Tök jó.



by Rodric
2011-01-11