Join the new world

Szabadka, Vajdaság, Szerbia
valamikor a délelőtt órákban

A lepényhal először, a remény hal meg utoljára. Tartja a kedvenc mondásom némileg meghazudtolva velejéig pesszimista mivoltomat. Mindenesetre a reménytelennek tűnő helyzet ellenére, vagy tán épp amiatt, az élni akarás vágya lobot vetett bennem. A banditák nyugatról és délről közeledtek, így azt terveztem, hogy elrobogok a legészakabbi kijárathoz, és onnan próbálok meg minden lehetséges fedezéket kihasználva átosonni kelet felé a következő háztömbig. Ha elég gyors és szerencsés vagyok, akár még sikerülhet is. A lépcsőházak között az alagsori pincéket összekötő folyosón lehetett közlekedni, így lefelé vettem az irányt a lépcsősoron. Már csak pár fok volt vissza, amikor legközelebbi bejárat felől robbanás szele ért el. Csak remélni mertem, hogy nem egy tank érkezett, de ezt kifürkészni nem volt időm, mivel egy mozdulatlan alakot vettem észre, akit a törmelék szemetelt tele. Azonnal láttam, hogy nem a századunkhoz tartozik, és azt is, hogy a mellkasa még emelkedik és süllyed. Nem volt lehetőségem azon töprengeni, hogy otthagyjam ahol van, vagy megpróbáljam magához téríteni, és azt hiszem, ez lehetett a szerencséje. Amennyiben átgondolhatom a dolgot, mert nem pacsitávolságban van az ellen, akkor talán az önző józan észre hallgatva a lelépek, mentve a saját bőrömet, de így valamilyen belső késztetésnek engedelmeskedve odaugrottam hozzá, és a vállai alá nyúlva félrevonszoltam. Az egyenruháján lévő jelzésekből megállapítottam, hogy a White Eagles kötelékébe tartozik. Ki tudja, mit keresett épp ott, amikor azt a zónát a magyar sereg védte. Akár még az is előfordulhat, hogy abban az épületben lakott. Ami ennél jóval fontosabb, hogy első pillantásra egy rakat vágáson és zúzódáson kívül semmi baja nem volt. A légnyomás vágta hókon egy darab betonnal egyetemben.



Mivel egészségügyi ismereteim a szorítókötésen túlra nem terjedtek, ezért az egyszerűség jegyében szimplán csak vizet locsoltam a kulacsomból a fiatal baka arcába, majd néhány lanyha sallerral hoztam vissza a valóságba. A piros-fehér-zöld sávba elhelyezett ágyús jelvényemre mutattam jelezve neki, hogy barát vagyok, aztán amíg még kókadozott egy kicsit, én óvatosan kikukucskáltam a hátsó ajtón.
A helyzet tovább romlott, mert északi irányból is feltűntek a kroátok, menekülési tervemnek ezzel betéve a kiskaput. Mit finomkodjak, nyakig szarban voltam. Azaz immár voltunk. Az ellen szép lassan körbevett, lezárva minden kiutat. Ha a pincébe megyünk, kb. 3 perc van az életünkből, ha vissza a felső szintekre, talán 10-15 percig is kihúzhatjuk attól függően, hogy mennyien jönnek be átfésülni az épületet.
Megragadtam a szerb srác vállát, és felfelé mutogattam a lépcsőházba. Elvégre a negyed óra is több, mint a semmi, és nekem egy cseppet sem volt sürgős kipurcanni. A legfelső emelet egyik lakásába vettük be magunkat, és vártunk. Az idő elveszítette állandóságát. Ha az járt a fejemben, mikor ér már végre ide a jó öreg Kaszás, hogy szembenézhessünk vele, akkor a percek ólomlábakon jártak, egy pillanattal később viszont, ahogy azon tűnődtem, mennyi van még hátra a földi létezésből, veszett gyorsan peregtek a szemek a képzeletbeli homokórában. Végül fogtam magam és gondolatban felrúgtam a francba, hogy ne idegesítsen.
A Fehér Sasosnak a robbanáskor ugyan nem esett komolyabb baja, a fegyvere ellenben tönkrement, így ő egy szál tőrrel a kezében hallgathatta, amint a horvátok szintről szintre közelednek. Az arcáról beletörődés sugárzott, ám az elszántság is leolvasható volt róla. A megadás lehetősége egyikünkben sem merült fel. Túl megátalkodottak voltunk, vagy csak túl hülyék. Mindegy, a sereg az ilyeneket szereti.
A hangokból lassan kihámoztuk, hogy két katona deríti fel a lépcsőházunkat. Ez azzal kecsegtetett, hogy ha valami módon sikerülne csendben kinyírni őket, akkor akár meg is duplázhatjuk a fennmaradó élettartamunkat. A helyére illesztettem a még sohasem használt szuronyt, amiről azt tartottam ezidáig, hogy a fegyverzet olyan haszontalan csökevénye, mint a végbél a szervezetnek. A mozdulattól a MATASZos kiképzésem szúr-üt-vág gyakorlatai rémlettek fel, mintha máris kezdene leperegni szaros kis életem filmje, ahogy az a halálközeli állapotban lévők közt oly népszerű. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a kellemetlen benyomást, és láttam, hogy újdonsült bajtársam meglehetős rutinnal dobálta egyik kezéből a másikba a saját gyilokját, amitől úgy tűnt a számomra, inkább rajtam fog múlni az akció sikere, mint rajta.



Hagytuk, hogy a biztonság hamis illúziójába ringassák magukat a felderítők. Az utoljára átnézett lakás lett a miénk, és abban bíztunk, hogy ez csak egy kötelező feladat, kis kitérő a számukra, miközben a valódi harc már a következő háztömb körül dúlt.
Az előszobából egy ajtó nyílt balra, és odébb egy második jobbra. Mögéjük húzódva vártuk a rosszfiúk érkezését. Nem sokkal korábban némi mutogatással egybekötve ókumláltuk ki, hogy mit tegyünk.
A bejárati ajtó egyszer csak kivágódott, de nem mutatkoztunk. Lapítottunk, mint szar a gazban.
- Prazan. – mondta az egyik halálfej emblémás pasas, ami gondolom a „Tiszta.” akart lenni szláv nyelvükön. Kissé kiengedve beljebb léptek, és ekkor guggolásból kifordulva alulról felfelé hasba döftem az elől állót. Most minden a szerb gyereken múlott. Ha csak néhány másodpercet késik az időzítése, vagy elbaltázza, akkor bukott a mutatvány. Ám mire ezt végiggondoltam, a második katona mellkasából a tőr markolata állt már csak ki.
Megmondom őszintén, az ilyesféle közelharc elég távol áll tőlem. Háborgó gyomrom jelezte is, hogy ez a vérben tunkolás nem ugyanaz a kategória, mint az agyaggalamb vadászat, mikor távolról puffogtatunk a célpont felé. Az erőszak személyesebbik arca ocsmánynak bizonyult.
A hullákat ott hagytuk, ahol voltak, a társam csak a géppisztolyát markolta fel az egyiknek, és áthurcolkodtunk a szemközti lakásba. Lerogytam a földre, és a virágmintájú tapétával borított falnak vetettem a hátam. Nagy kortyokban vettem a levegőt, próbálva legyőzni a hányingeremet. Annyira igyekeztem lenyugodni, hogy végül elbóbiskoltam. Rám foghatjátok, hogy elkapott a harctéri sokk, de igazság szerint amit bármi másnál rosszabbul viseltem az a korán kelés volt.
Rövidesen keresni fogják ezt a két fickót, ebben teljesen biztos voltam. Amint a többi lépcsőház átvizsgálásával végeznek, feltűnik majd a hiányuk. Ezután pedig nem két gyanútlan baka, hanem egy szakasz harcra kész gyikológép érkezése várható, akiknél elhanyagolható esélyét éreztem, hogy ki tudjuk magyarázni a bizonyítványunk.