Pálinka, zubrowka, pezsgő

Day 1,136, 01:52 • Published in Hungary Hungary • by Rodric

A tegnap késő esti események (Phoenixből kilépés) miatt most a kardomba dőlhetnék, ha elemző cikkeket írnék, nem pedig novellákat, így azonban a magyar-lengyel kapcsolatról szóló ezen írásom mindössze inkább csak a tegnapról szól, mint a máról. MOndjuk ez így is, úgy is igaz lenne, hisz a már lezárult champagne-i csata a történet végének ideje.

Pálinka, zubrowka, pezsgő

1. Barát

A máramarosi állóháborúból egy rövid időre elvezényelték a Gábor Áron Tüzérszázadot. Felváltottak minket egy friss egységgel, mert a kimerült katona harcképessége csökken, és ezzel még az amúgy nem mindig a helyzet magaslatán lévő hadvezetésünk is tisztában volt. No persze, nem valami bahamai nyaralást kell ezen érteni. A lengyel-magyar határra vezényeltek minket, hogy őrizzük az országot, mivel egy újabb EDEN tag jelenléte a farzsebünkben állandó fenyegetést jelentett. A polákok Közép-Szlovákiát tartották megszállva egy szerződés alapján, így hozva létre a velünk közös határt, aminek a vezetésünk nem örülhetett igazán felhőtlenül.
Egy alkalommal, amikor unalmas járőrutamat róttam a kijelölt szakaszon, felém közeledő alakra lettem figyelmes. Fegyveremet a kezem ügyében tartva mentem tovább. Bár nem dúlt köztünk háború, és általában sem volt különösebb ellenségeskedés, az elővigyázatosság nem ártott. Kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni ebből a találkozásból.
Lassan, kimért léptekkel haladtunk mindketten, próbálva úgy tenni, mintha a korzón sétáltunk volna, s a másik nem lenne több, mint egy a sok kirakatnézegető járókelőnél. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem lehetett átnézni a kabátján fehér-vörös felségjelzést viselő bakán. Két választásunk volt. Vagy szó nélkül továbbmegyünk, miután összeakasztjuk a tekintetünket egy kis időre, vagy megállunk és…
- Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
Egyszerűen nem tudtam kihagyni. Érdeklődve, félmosollyal a szám sarkában, vártam, hogy mit fog szólni hozzá.
- Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. – vágta rá felvidulva, bár a kiejtése finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Gondolom, az én lengyelem sem lehetett sokkal különb.
Kicsit szomorúan gondoltam arra, hogy ez a mondás milyen rég volt már igaz. Mióta az eszemet tudom, ellenünk fognak fegyvert egykori testvéreink, ennélfogva elég meghasonlott a viszonyunk, és sajnos nem is történt túl sok minden a javítására. Ekkor ötlött belém, hogy miért ne lehetnék én, aki ha kicsiben is, de újra csempészne némi igazságtartalmat a megkopott közmondásba. Borom ugyan nem volt, nem is vagyok valami nagy piás, de a téli őrjárathoz még én is vittem magammal lélekmelegítőt.
- Pálinka.
Elővettem a laposüveget a zsebemből, és átnyújtottam neki. Miután meghúzta, ő kotort elő valamit.
- Zubrowka.
Nem mondom, jó anyag volt. Az idő is mintha megjavult volna tőle. Legalábbis nem fáztam már sokáig. A hangulat oldottabbá vált, kezet nyújtottam.
- Rodric.
- Stanislaw.



2. Ellenség

Néhány nappal később már vége volt a jó világnak. Franciaországba vezényeltek minket, hogy szövetségeseink segítségére siessünk, akiket Németországon és Belgiumon átvágva épp a lengyelek támadtak meg. A csigazabálók népszerűsége múltbéli árulásuk miatt nem volt túl magas a hadseregünk köreiben, az ellenséggel viszont sokan rokonszenveztek. Elég tudathasadásos állapot volt ez.
Champagne Ardenne tartomány egyik városának birtoklásáért folyt a harc, mikor megérkeztünk. Charleville-Méziéres északkeleti csücske már elveszett, így valahol a Rue de Monthermé vonalán akartuk megakasztani az előrenyomulást.
A háború amúgy sem egy vásári mulattság, a városi harc pedig ennek is a legalja. Fogalmad sincs, hogy honnan les rád a halál, melyik ablakból, kapualjból, utcasarok mögül, vagy éppen melyik rohadt villanyoszlop takarásából. Utcák teljes hosszában szólt a géppuskatűz, kelepeltek a rohamkarabélyok, csak a szemünkre hagyakozhattunk. Ha mi szúrjuk ki előbb az ellenfelet, az mák, ha ők minket, az viszont nem jelent túl sok jót az álmoskönyvek szerint. Ki hitte volna, de aznap a nyakunk fáradt el legelőbb.
A Rue Rouget de Lisle irányából egyszercsak egy csapat katona tűnt fel, a tereptárgyak fedezékében osonva előre. Mire észrevettük őket, nemhogy már lőtávolságon belül voltak, de akár a rangjelzéseiket is le tudtuk olvasni. Az egyikük Stanislaw volt, azonnal felismertem. Rámnézett, és abban pillanatban elszabadult a pokol. Az ujjunk a ravaszra szorult.



3. Sorstárs

Először a szag jutott el a tudatomig. A kórházak jellegzetes, eltéveszthetetlen, szúrós szaga. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy nem tévedtem. Oldalra néztem, és éles fájdalom hasított a fejembe. Kezemmel egy szép kis turbánt tapintottam ki. „Fejlövés. Fasza!” Körülöttem a lehető legkisebb közökkel további ágyak álltak alvó, vagy épp jajgató sebesültekkel.
- Rodric? – kérdezte egy karcos hang a balomról.
Úgy véltem, hogy valamelyik századtársam szólít, és a fülemre tekert géznek tulajdonítottam, amiért nem sikerült egyből beazonosítani a kilétét. A további fájdalmat meg akartam spórolni magamnak, ezért nem fordultam oda, csak megkérdeztem.
- Ki vagy?
- Stanislaw.
- Nebazmeg!
- He?
Az épületes párbeszéd itt megszakadt egy percre, amíg megemésztettem a dolgot, majd mégiscsak megkockáztattam egy pillantást felé a szemem sarkából.
- You? – mutattam rá, majd a fejemre. Ő csak megvonta a vállát. Ki tudja, abban a golyózáporban, ki kit szedett le. És ki a francot érdekel… Csak azért lőttem rá, mert egyszer régesrég két vezető közül az egyik erre ment, a másik meg arra. Volt egy olyan érzésem, hogy neki sem volt rá több oka. Két mamut. Már rég ki kellett volna halniuk!
- Phoenix. – horkantottam, s köptem egyet keserű szájízzel.
- EDEN. – sercintett egyet a lengyel.



by Rodric
2010-12-29