Gomez és Ovidio szerelmi története

Day 3,172, 05:37 • Published in Hungary Hungary • by Defender of Ascalon
Gomez és Ovidio szerelmi története
avagy Sok a BH ennyiért

Történetünk nem Itáliában, s annak szép Firenzéjében játszódik, de ez most mindegy.

Generációkkal ezelőtt kezdődött, amikor még a két család, az „El De Régóta” és az „El Jö Vendö” famíliák illegálisan kivándoroltak (tántorogtak) a szegénység elől az új világba, ahol vér és mocsok között kivirágzott gyermekeik ragyogó jövője.
Eldorádó aranyvárosa helyett ugyan Plato Goldbuyer mocsara volt ez a hely, ám várat építeni lehetett itt is, erősödni, gyökeret és györököt verni meg pláne. A széles utca egyik oldalán Régótáék laktak, a másikon Jövendőék. Olyan sűrű volt a fő/négyzetméter, hogy ha valaki felköpött, akkor még aláállni sem kellett, valaki el lett találva. Azon kívül, hogy nem kedvelték egymást, ráadásul még utálták is a másikat. Nem azért, mert valamiért, hanem csak úgy, passzióból, mert amazék nem ők maguk voltak. Mivel Goldbuyer Mocsár faluban, minden prostira csak egy báránybőrbe bújó farkas juthat, ezért magasról tojtak mindenre, ami a boldogságukat gátolhatta volna. Igaz, hogy ugyanonnan jöttek, az is, hogy ugyanazon a nyelven beszéltek, de még az is, hogy farkasságuk mérete is tág határokon belül megegyezett – de mit számít ez egy olyan világban, ahol vérmérséklet határozza meg a dugódíjat?

Teltek az évek, mindenki kedvére dugódíjazott, akadtak patécseték, áramlott befelé a gold, a fű zöld volt, a status meg quo, boldogság telítődött és ünnepségek zajlottak Medál napján, szex on dö bícsen, meg ahová egy napot sosem látott nörd csak el tudja képzelni.
Történetünk jelenkori szereplői Gomez el de Régóta és Ovidio el jö Vendő nem nagyon ismerte a másikat, még azt sem tudták, hogy a másik létezik. Igaz, hogy kiskorukban Ronaldo Emulália Petrescu, a közös dadájuk elcserélte őket, és titkon a királyi helytartó istállójába dugta (pfej!) őket, de ez részletkérdés, majd a folytatásban kitérünk rá némi nemi backhand kísérlettel. Szóval, a két zsenge öreg élte a maga kis szivárványos életét, elvoltak, dugódíjaztak kedvükre. Feltehetőleg még ma is így lenne, ha egy esős vasárnapon be nem üt a ménkű.
De beütött.
Mert a ménkű már csak ilyen. Az beüt. Ha kell, ha nem kell.

Ovidio, mint máskor is, ráugrott egy dugóra. Volt neki dugóra-ugró deszkája. Körbenézett, látta, hogy mióta már oly sokan a faluból papírból repcsiket hajtogatnak, talán egy diétás dugó is összejöhet, kevés energia, nulla cukor, paleo étrend kimaxolva, eper ízű gumilufi bekészítve. A barázdabillegető nem éppen csinos, nem tud főzni, a beszéde inkább alpári, semmint félegyházi, de hát ez van, ez jutott, ha ilyen a szoknyája, akkor ezt kell szeretni. Hopp!
Igen ám, de felébredt Gomez is, bekapcsolta 3rd party mociját, felöltözött díszbe, fején a csákó, vitéz a csávó - és tiszta erőből beleverte a dugót a dugaszba. Ezt teszi a rutin, az évek, a kilométerek. Na ja, pont abba a szoknyás démonba, igen, mert éppen őt hallotta csiripelni a kis ablakból. Nem látott, nem hallott és nem akart semmi mást, csak 5 goldot a kici occó dugóért, hogy feltűzhesse a Medálok Fájára. Mit érdekelte őt, hogy ki a kurrens konkurrens, hogy hazánkfia-é vagy ki fia borja, vagy nemes-é ili nemtelen? A billegető meg adta magát boldogan, hát hogyne adta volna, édes atyece Plato nevetve s tenyerét dörzsölve hajította a kérkedő dugódíjasok lábai elé – pont, mint máskor, pont mint az összes többi lyányát.
Ovidio sem volt rest, válogatott mondókákkal és népi rigmusokkal kereste meg a túlparti szomszédot, vitájuk elfajzott, kígyót békát melengettek a másik kebelén, küldték oda is, ahol még nem is jártak, címezték nevezetesnek körkörös rekurzióban, nemzeti méltósággal. A szoknyás madárnak mindegy volt, ki dugódíjazza, örült, hogy büszke rá az apukája – így kivárta, ki rakétázza meg utolsóként.

Na, hanem, ha itt véget ért volna a történet, Gomez és Ovidio akár meg is osztozhatott volna a szerelem gyümölcsén, sörözhettek volna, miközben közös ellenségüket a Platoista Nemzeti Frontot (Népe Front, h*lye) szidhatták volna. De nem. Gomez bevette a mérgezett antibiotikumot, s hirtelen jó ötletnek tűnő le- és felindulásból kiadott egy kiáltványt a plebsnek: „Levadászni Ovidiot, és íme, ezeket írta nekem a szemét!” címmel. Fejvadászat, pénzdíj, móka, kacagány. Ovidio meg, ha már igaz, hogy jön még kutyára mundér, lezsírozta a haverokkal: levadásztok, aztán amolyan klintísztvúdosan ferengi módra felezünk. Viszont Gomez sem ma jött le a fülvédőről, rögtön módosította visszamenőleg a gránitszilárdságú alaptörvényt.
Mire bárki felocsúdott volna, a történet már róluk kettejükről, kibontakozó de soha be nem teljesülő szerelmükről szólt… az pedig már egy másik történet.

Tanulság: Nem mind Arany, ami János!
Tanulság #2: Aki ezen besertődik, azt megcsalja a neje.