Számháború

Day 1,404, 16:45 • Published in Hungary Hungary • by Tomjohnson


Gyerekként mindig kiküldtek Kamaraerdőbe. Nem tudom mit mond nektek ez a név, de talán vannak itt páran hozzám hasonló budapesti (oké, főleg budai) kölkök, akiknek minden nyáron egy, két, vagy akár sok hetet kellett a XI. kerület amúgy igen szép szegletében eltölteni (apropó, létezik még?). Szüleim sokat dolgoztak és úgy gondolták, hogy unom az állandó focizást (pedig nem), vagy éppen ezért: sporttáborba küldtek. Képzelhetitek mennyire volt izgalmas a reggelt egy katonai sátorban indítani, majd hegyre fel futólépésben, ki tudja hány km úszás, kötelező sportok és persze csak úgy végül, távozás előtt egy kis játék. Mondjuk a kidobósban pl. mindig is jó voltam, ami azt jelenti, hogy akkoriban is a "szép szál gyerek" jelzőből a "szál" volt rám jellemző, azaz a labdával nehezen találtak el, lévén nem volt nagyon felület (gyk: kurva vékony voltam). Emlékszem baseballoztunk is, meg csomó érdekeset, de a legjobb akkor is a számháború volt (mert azután nem néztem úgy ki, mint amikor vízilabdázás során belekarmolt a mellkasomba az ellen és a szüleim azt hitték felvágták a hasam, pedig nem).

Na, szokásos unalmas felvezető, csöpögés és szájtépés, szóval térjünk a lényegre (az újság színvonalának már úgyis mindegy, ha már Bosko kihagyott a kedvenc lapjai közül és Mikrobi subjai között sem szerepelek)!
A számháborút úgy kezdtem, ahogy sokan mások is: fejjel mentem a falnak, azaz mint derék japán katona futottam az ellenfél felé, így nagyjából 5 másodperc múlva szomorúan figyeltem a többiek játékát a kispadról. A következő menet jobban sikerült, hogy elkerüljem a szégyent, elbújtam egy bokorba. Akit nem lőttek ki a végéig, valami jutalomban is részesült, egyértelműen erre hajtottam. A számháború után aztán 1 óráig keresték Zsoltikát (ez lennék én), míg végül feltűnt, hogy már nem a számokat kiabálják, hanem a nevemet. A dicsőség persze elmaradt...

A következő próbálkozásaim egyértelműen jobban sikerültek. Beláttam, hogy ez csapatjáték, de azért mégsem akartam magam kinyiffantani. Így lettem én a megfigyelő. Egy magas fára másztam fel, ahonnan a lent gyanútlanul surranó ellent lőttem le folyamatosan. Master KILL!!! Hiába no, elég hatékony stratégia volt, még úgy is, hogy a végén egy 5 fős csoportból az utolsó végzett velem is. De nyertünk és én voltam a csapat hőse.

Emlékszem utána még párszor hasonló módon csatáztunk, mindig új taktikákat találtunk ki, gyakran feláldozva embereket, vagy épp elterelő hadműveleteket alkalmazva. Aztán teltek az évek, a kis tomjohnson felcseperedett és kb. 17 évesen kellett újra számháborúznom.

Lelövettem magam az első percben és bontottam egy sört.

Na pont ilyen az erep is.