Join the new world

Köszöntöm a kedves olvasót!

Sokan megmosolyogják, dőre ködszurkálásnak tartják a régi dicsőség felemlegetését. Hát még az aktualizálását! Van, aki azt tanácsolja: inkább tanuljunk meg kicsik lenni. És az mit segít? Mi magyarok csupán területileg, gazdaságilag vagyunk átlagos méret alattiak, történelmi és kulturális értelemben óriások vagyunk a világban.

VI. rész/ előző cikkem: www.erepublik.com/hu/article/2241066/1/20
Igyekszem egy korántsem teljes, inkább vázlatos képet adni a magyar ősvallásról és hitvilágról, annak hatásáról a mai napig is fennmaradó hagyományainkban, ünnepeinkben és népművészetünkben is.
A történelmi tudásunk azt mutatja, hogy Géza fejedelem /971-997/ korában még a magyarok vallása és hitvilága talán még háborítatlan volt.
Az ősi magyar- nevezhetjük „pogánynak”- vallás és a nyugati kereszténység összeütközése viszont mind ideológiai, társadalmi és katonai érdekek mentén megtörténik.
A svábföldről behívott lovagok az udvartartásba, a nyugati római rítusú hittérítők és egyéb nem magyar származású kegyencek tömege már előre jelezte a későbbiekben az ősmagyar tudás részleges törlését.

A Kettős királyság intézménye:

Az ég türk neve tengri, amit Ibn Fadlán az oguzoknál idéz is.
Az Ég fogalma az Élettel volt rokon. Nem a látható, felhők takarta, csillagok ékesítette világűrről van szó. Az Ég a mennyek országa, a Teremtő Isten által létrehozott élőlény vagy ország. Az Ég létezik, lüktet, változik, amely számunkra testünkre-lelkünkre ható rezgésekben nyilvánul meg.
Az államszervezet hagyományos alapja az ősi hitrendszerünkben gyökerezett, melyet az Ég Ura vallásának, Tengrizmusnak /sólyomhit/ neveztek, amely egyben az ősi magyar kereszténység forrása is volt.
A szakrális uralkodó ugyanúgy gyakorolja a teljhatalmat a birodalomban, ahogy az Ég-isten a világmindenségben.
A leendő szakrális uralkodónak azonban minden lovas nép esetében igen kemény próbáknak kellett megfeleljen, amivel minden kétséget kizáróan bebizonyítja az Ég Urával való kapcsolatát és népe vezetésére való alkalmasságát.
Az Északi Csou-dinasztia évkönyvei ezt írják az uralkodójelölti próbákról:
„Egy nemezbe tekerik, kilencszer megforgatják, ezután nagy hajlongások közepette lóra ültetik és meglovagoltatják, majd selyemzsinórral úgy fojtogatják, hogy éppen csak életben marad. Ekkor gyorsan megkérdik, mennyi ideig akar kagán maradni, s ekkor ő – alig van magánál – érthetetlen szavakat mormol.”
Ebből vonja le azután környezete a következtetést, hány évig fog uralkodni, s ha nem hal meg ezelőtt, akkor megölik. 750 körüli időkből származó ujgur feliratokból is találtak utalást hasonló szokásra.
Az az uralkodó ugyanis, aki valóban Isten kegyeltje, azt nem lehet elpusztítani, megfojtani, ezért a kegyetlennek tűnő próba.

Ibn Ruszta tudósít arról, hogy a magyaroknak két uralkodójuk van, a kende /kündü/névvel illetett főfejedelem és vallási vezető, akit nagyon tisztelnek, a másik a dzsula /Gyula/, aki a parancsokat osztja, a hadat vezeti és a tisztviselőket kinevezi.
A nagyfejedelem a kende volt, a magasabb hatalmú a kettős királyságban. Övé volt a teljhatalom (ez szállt később a Szentkoronára).
A híd szerepét is ő töltötte be Isten és ember között. Sokszor ő látszik mégis kisebb hatalmúnak, mert nem élt vissza hatalmával, hanem osztott le belőle másoknak is, így az alkirálynak (akit nagyhatalmú hadúrrá tett).

A második fejedelem vagy király a földi dolgok helyes működtetéséért (bel- és külpolitika, gazdaság stb.) felelt.
Az alkirály gyakran több különböző személy volt (gyula vagy horka). Attól függött, ki a második (harmadik...) személy, hogy a nemzet akkori helyzetében épp hadúrra, gazdasági vezetőre, vagy vezetőkre volt leginkább szükség. A gyulának és horkának is megvolt a szakrális tekintélye. Őket választották maguk közül a nemzetségfők, később a nemesek, azaz a politikai nemzet.
A szakrális uralkodót később nyelvünk és kultúránk apostolnak, apostol-királynak hívta. Az utolsó apostoli királyunk, Mátyás király után a Kárpát-medencén és népein a Szent Korona uralkodott és uralkodik a mai napig. Mindaddig, amíg újra próbákat kiálló apostoli királyra nem talál a nemzet.
Magyarországon úgy maradt meg a kettős országlás, hogy eleinte (Árpád-ház kihalásáig) a mindenkori király maradt a szakrális uralkodó, a hadúr helyét pedig az országgyűlés vette át.

Mitől szakrális vagy apostoli egy fejedelem vagy államfő?

-Attól, hogy nem földi hatalmáért él, hanem azért, hogy népét üdvösségre vezesse. Tehát rá kell terelnie a népének tagjait a keskeny útra, ami az Ég kapujához visz fel. Ő teljességgel ellenérdekelt bárminemű úr-szolga viszony intézményesülésével szemben. Ő az Isten előtti egyenlőséget hivatott megteremteni és megtartani népében.
Nem véletlen, hogy Magyarországon mindenki egyforma volt, és más államokhoz képest jóval kevésbé szivárgott be nyugatról a rendiség, egészen a Habsburg uralomig. Hazánkban a közösségek is egyenjogúak voltak, és teljes önállóságban éltek.


Táltos-korona és a Szent Korona

Tengrizmus

A tengri életstílusban az emberi élet legfontosabb feladata harmóniában élni az öt körülvevő világgal. A tengri hívő szerint a létezését „a végtelen kék égnek”, Tengri-nek (Isten), a termékeny föld anyának, Eje-nek (Boldogasszony) és az uralkodónak - akire mint az ég szent fiára hivatkoznak – köszönheti.
A táltosok fontos szerepet játszanak az egyensúly helyreállításában, amikor az a katasztrófák vagy szellemi beavatkozások miatt felborul.

A magyarság olyan kultúrkörből szakadt Európába, amelynek népei magasrendű istenélménnyel, egyszerű és tiszta hitvilággal rendelkeztek. Az ősi magyar hitvilágban világos rend van; az égi hatalmak és az evilági élet rendje ugyanaz. Miként az emberpiramis csúcsán a korlátlan hatalmú fejedelem áll, akként trónol az ég legmagasabb szférájában a (fő)isten. Ahogy a földi élet alapja a család, a nemzetség, a törzs és az egész nép termékenysége a szent fejedelemben testesül meg, ugyanúgy népesül be az emberfeletti erők birodalma is. A földi rendben folytatja az egész nép a halállal kezdődő új életet.

Irányított őstörténetünk egyik legnagyobb csúsztatása az, hogy Szibériában és másutt valóban létező sámánokat önkényesen összemosták őseink tudós gyógyító embereivel, a táltosokkal, márpedig őseink soha olyan területen nem tartózkodtak, ahol sámánok éltek volna. Sámánjai voltak a lappoknak, az obi-ugoroknak, a madzsu-tunguz népeknek, a paleo-szibériai keteknek, korjákoknak, csukcsoknak, jukagíroknak, de sem az iráni népeknél, sem a belső-ázsiai hunoknál, ujguroknál és türk népeknél ilyenek létezéséről nincs tudomásunk.
Ezzel szemben őseinknek a természettudományokban járatos, tudós, gyógyító papjaik - táltosaik - voltak. A gyógyítást végző tudós és a varázslatot űzni akaró sámán között óriási a különbség. A táltoshoz hozzátartozik a tudás, a másikról való gondoskodás (tehát a gyógyítás), a természetfölötti erők (gyógyfüvek, sugárzások stb.) felismerése és használata. Ősvallásunk papjairól Theophylaktosz írja, hogy "a türköknek papjaik vannak".
A táltos hagyomány gyökerei olyan mélyek, hogy bizonyos formában máig fennmaradtak: füvesasszonyok, javasasszonyok és jövendőmondók személyében; asztrológiai ismereteiket az Alföld pásztorai hasznosították, termékenység-rítusuk pedig néphagyománnyá vált. Tevékenységükből sokat megőrzött a néphagyomány; legmarkánsabban a regősök ritmikus ütemű éneklésében vagy a busó-táncokban és a sokáig élő garabonciás diák személyében lelhetők fel nyomai.
A magyarság táltosai közül sokan abbahagyták az ősi gyakorlatot és a kereszténységet fölvéve igyekeztek beilleszkedni az új, számukra idegen társadalomba, más részük, aki ellenállt, kivégeztetett. Nem jelent meg többé "táltosló" és természetes okokkal magyarázták a lidérceket és a sokat jelentő szimbólumokból "díszítőelemek" váltak. A halottakat keresztény módon útravaló nélkül temették el, nem adtak melléjük útravalót és nem tették mellé használati tárgyait, fegyvereit. Az sem lett fontos, hogy a halott a felkelő Nap felé tekintsen. Az ősi hagyomány a civilizált Európában "babonává" minősült.


A Tengri hegy, vagy Tiensan, akár csak a világfa tetején, e legmagasabb hegy tetején lakott őseink hite szerint az Ég ura, maga az Isten.


Az ősmagyarok hitvilága

Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, csak egységet nem alkotó mozaikokban maradt fenn. Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében.
Őseink hitvilágába némi bepillantást engednek a régészeti feltárások, a korabeli auktorok és a huszonnegyedik óra után itt-ott fennmaradt hiedelem-töredékek, de ősi, immár elveszett csodálatos vallásunk és hitvilágunk egészét már senki sem tudja rekonstruálni, megismerni.
A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: a mindenek Urát. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: "A turkok
(a régi bizánci írók így hívták a magyarokat) igen ostobán szentnek
tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal
dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget
teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről
azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége"
Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják.
"Tűzimádó" magyarok kérdése:
A táltosok működése valamilyen módon mindig a tűzhöz kapcsolódik. Akár
révültek, akár áldozatot mutattak be, a tűz mindig fontos szerepet játszott a
rituális szertartásokban. Így érthető meg, hogy a mohamedán források, illetve
egyéb utazók miért írták azt a magyarokról, hogy tűzimádók.

A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte… A kereszt jelét ott találjuk a honfoglalás kori bezdédi tarsolylemezen, a nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában.


Tarsolylemezek, a jobb szélső képen látható a kereszt szimbólum

A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

A közép-ázsiai török népek és a magyarok hitvilágának is központi kérdése a megváltó várása volt. Máni nyomán terjedt el Jézus, mint megtestesült Isten eljövetelének örömhíre köztük. Mind az Istenanya mind a megtestesülés része volt az ősi hitnek is, ezért jól illett a képbe.
Zoroaszter Avestájából ismert régi világvallásban a jó a rossz ellen küzd, és végül győz. Már majdnem elpusztul a jó, amikor eljön a megváltó, aki Isten megtestesülése. E gondolat már a sumer hitvilágnak is része, és a szkíták/hunok terjesztették el a világ minden pontjára. A magyar Szent László legenda is arról szól, hogy a fény (Szent László) hajnalra az égi asszony segítségével legyőzi a sötétet (kunt), és szent lesz a béke. Az Égi Asszony, Boldogasszony itt az Igazság megjelenési formája.
A turulmonda ugyanazokból a totemisztikus hiedelmekből táplálkozik, melyek a többi türk nép eredethagyománya alapjául szolgál. A magyar uralkodóház e mondára való utalással, mint turulnemzetség élt az emberek tudatában, s a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig a turult ugyanúgy vezéri jelvényként használták, mint a szkíták a szarvast.

A honfoglaló magyar a totemizmus két formáját ismerte: a nemzetségtotemizmust és a családtotemizmust, azaz egy nemzetségen belül az egyes családoknak is megvoltak a külön totemjeik és totemállataik. Jellegzetessége a magyar totemizmusnak a madártotem (sólyom, keselyű, sas, ölyv, főnix, turul stb.), amely régen is gyakori volt és ma is az a belső-ázsiai török népeknél. A totemizmus az ősmagyaroknál a totem tiszteletét (nem imádatát!) kívánta meg. "Az ősi magyar totemvilágban olyan motívumokra lelhetünk, amelyek gerincei a mai belső-ázsiai hitvilágnak is ".

Boldogasszony. Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink istenanyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll.
Népünk hét "Boldogasszonyt" tisztel, akik között legnagyobbnak a Nagyboldogasszonyt tartja. Ennek "leányai" a többi boldogasszonyok (szülő-, fájdalmas-, gyertyaszentelő-, sarlós-, segítő- és havi), de ismerik a "Szűz Kisasszonyt" is. A néphit Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Szűz Máriával, jóllehet a keresztény hittan erről nem szól.


Életfa motívumok

Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. A magyar hiedelemvilág "csudálatos fája", "égigérő" vagy "tetejetlen" fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán "világról-világra" halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyar ősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.
Őseink föld alatti világ-képzete igen régi. A felsőbb lények közül legélénkebben a tündérek maradtak meg, akik a csodás szépségű arany boldoghonban, Tündérországban, túl az Óperenciás tengeren laknak. A tündérek a csodálatos világban az emberiség, a természet, a föld jótevő anyáiként jelennek meg, kik a halandókat kegyelve, látogatva boldogító munkával és művészettel áldják meg. Van mitológiánkban "szépasszony", "kisasszony", de rosszindulatú tündér is.
Ősi hiedelemvilágunk csodálatos állatlénye a belső-ázsiai sárkány, amely halakból, vagy olyan kígyókból lesz, melyek hét évig a mocsárban tenyésznek. A sárkány általában a földön kezdi el életét, aztán felszáll a fellegekbe, elborítja a Napot és zivatart hoz létre. A mocsári lángnak, a lidércnek alakjában afféle tűzmanót vélnek felfedezni, aki a kulcslyukon is befér. A táltosló népmeséink vitézeinek elengedhetetlen társa és segédje, aki gazdájának tanácsot ad és mindenben segíti őt. Az elemek közül a tűznek őseinknél különösen jelentős szerepe van; ez meleget ad és éltet. Ott van a születéskor, a házasságánál és a halálnál. A víz az élethez nélkülözhetetlen, ezért tiszteletük tárgya volt. A föld azon jótevő anya, amelynek méhéből minden ered, amelyben minden tenyészik, nő, gyümölcsöz, és amelybe minden visszatér. A lég (levegő, lehelet, szél, szellő, szellet, lélek, szellem) az istenség és az emberek közötti elem, illetve az istenségek, az emberfeletti lények eleme, régi nyelven: levegőég, amelyben jár a tündér és táncolnak a boszorkányok, repked a sárkány, a lidérc és a táltos paripa.
Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél. Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság, a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőik szimbóluma a Nap volt; a "kündü" szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájára a földi házaséletben a Nap szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alak- és fényváltoztató szerepe pedig a nőé. A magyar népművészet átvészelte a mintainkvizítorok emlékirtását, a kíváncsi és nem értő szemek elől virág- és állatalakokba, növényi kompozíciókba rejtette ezt az ősi szellemvilágot. Ezek az ősi Nap-jelek ott díszelegnek a kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes változatát a nép "naprózsának" mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit hagyományaiban konzerválta.

A Hold. A természetben élő ember az őt körülvevő világban ügyefogyott, gyenge volt, segítségre volt szüksége, felfigyelt a Holdra. A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait a Hold enyhítette, amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvá vált. A Hold őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; a Holdon elhelyezett életfa is ennek a jelképe.

A magyarok ősei a testet és a lelket megkülönböztették; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások. Őseink szép mítosza volt, hogy a születésre várók lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztették a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma, a szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől, az álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg, a halotti lelket, amely a halál után a föld alatti másvilágon tartózkodik, valamint a fejlelket, amely az ember fejében fészkel. E lélek-hit népünkben a mai napig él; ha meghal valaki, az ablakokat kinyitják, hogy megkönnyítsék a lélek távozását. Eger környékén fekete kendőt borítanak a tükörre, hogy a halott abban ne lássa meg magát, és az órát megállítják, hogy a lélek vissza ne térjen. A halott mellé odahelyezték használati tárgyait és pénzét. Szeged környékén egy öreg csizmadia fiának lelkére kötötte, hogyha meghal, egy botot és egy négykrajcárost tegyen mellé a koporsóba, mert a hídpénzt majd követelni fogják a mennyország hídján.

Következő cikkem Géza fejedelem korával és az ősmagyarok kultúrájával fog foglalkozni.

Ha teheted, üss a hadügyi közlöny szerint: http://www.erepublik.com/en/newspaper/hadugyi-kozlony-177586/1