Join the new world

Köszöntöm a kedves olvasókat.
Ezen cikkem egy rövid és vázlatos áttekintést kíván adni a székelyekről és szerepükről a magyar történelem keretein belül a török hódoltságtól számítva az 1848-49.-es forradalom idejéig.
A témával foglalkozó első, bevezető cikkem: erepublik.com/hu/article/2433466/1/20


A székelyek kivívott kiváltságai az Erdélyi Fejedelemség létrejöttéig:


Adómentesség:

Az adómentesség fejében a székelyeknek katonáskodniuk kellett, vagyis háborúk esetén kötelesek voltak a király felszólítására saját költségükön hadba vonulni. Az adófizetés mentessége alóli egyetlen kivétel az ököradó volt. Az ököradó a király házasságkötése, gyermekének megszületése, illetve koronázása esetén volt kötelező! Az ököradóval volt összefüggésben az 1506-os konfliktus, amikor II. Ulászlónak fia született - II. Lajos - ám a székelyek megtagadták az ököradót, arra hivatkozva, hogy korábban azt már megfizették, amikor Ulászlónak megszületett a lánya. A vita hátterében az állt, hogy mindaddig nem került tisztázásra, hogy kizárólag az első gyermek születésekor, vagy az első fiú trónörökös megszületésekor kell e fizetni az ököradót. Végül a király Istvánfy nevű írnoka hivatalosan is rögzítette a végleges álláspontot, mely szerint a trónörökös születését és nem az első gyermek születését kell alapul venni!

A szék rendszer:

A székelyek közigazgatási területeit félezer éven át (1400–1872) székeknek nevezték (sedes). Hivatásuk és szerepkörük ugyanaz volt, mint Magyarországon és az erdélyi magyarság területein a vármegyéknek. Megkülönböztették az eredetileg alakult fő- vagy anyaszékeket s a később ezek keretében alakult fiúszékeket (sedes filialis).
Az első okleveles nyomok általában csak földnek (terra), vagy területnek (districtus), vagy egyházi felosztás szerint esperességnek (dioecesis) nevezik a későbbi székeket.
A területi szervezkedés és a pásztoréletről a földművelésre átmenetel kora a XIII. század elejére tehető. A területi nevek ingadozása eltart egy századon túl: mígnem a szomszédos szászoknál az eleinte szintén ingadozó terminológia (terra, districtus, comitatus) helyébe a XIV. század folyamán általánossá vált szék (sedes) elnevezés mintájára a székelyek is a szék-rendszert veszik át. Ez a XIV. század végén kezdődött, s lassanként általánossá vált.
Bizonyára hatással volt erre a magyarországi vármegyék megalakítása és fejlődése. A különbség névben és lényegben abban állott, hogy míg a magyar nemesség a királyi (XI. sz.) vármegyei rendszerbe lassanként és végleg a XIII. század folyamán beilleszkedve (önkormányzati jogának érvényt szerezve) ősi törzsszervezetét végleg feladta, addig a székelység a szék-rendszerben is megtartotta ősi szokásjogát.

Az Erdélybe való betelepítésükkor a hatalom egy mesterséges rendszer szerint telepítette le a székelyeket, méghozzá katonai-bírói egységek szerint. Ezen egységek később a szék elnevezést kapták. Kezdetben 7 db jött létre. A székek vezetőit a székelyek maguk közül választhatták. Eleinte csak 1-1 hadnagy állt minden szék élén, majd később kialakult a katonai vezető mellett a bírói tisztség is.
A székelyek törzsi szervezete türk eredetű: 6 nemzetségre (hadcsoportra) oszlott, ezeken belül 4-4 ág volt, melyeknek örökletes vezető családjaiból megszabott sorrendben évente felváltva kerültek ki a nemzetségi bírók és katonai parancsnokok.
Egy-egy szék két legfőbb vezetőjét, a széket alkotó úgynevezett „nemek” és ágak, adott szisztéma szerinti sorrendben választották. Minden széket 6 nem alkotott, és minden nemnek 4 ága volt.
Évente adott sorrend szerint mindig másik ág választhatta meg a vezetőket. A legfelsőbb – vagyis az egész székelységet irányító – vezető a székely ispán volt, akit maga a király nevezett ki a magyar főnemesek közül. Az ispán volt tehát a legfőbb katonai, közigazgatási és bírói vezető.
A legfőbb, központi, ún. anyaszék volt Udvarhely, amely eredetileg Telegd néven szerepel, s legelőször 1235.-ben mint esperesség, majd mint terület s mint pusztán név V. István király (1270–72) egyik oklevelében említtetik. Udvarhelyszék, mint ilyen, 1448-ban fordul elő írott formában.
A székely székek hatásköre a katonai, bíráskodási (törvénykezési) és közigazgatási (önkormányzati, adózási, közgazdasági, egészségügyi stb.) ügyekre terjedt ki, s ezek keretében és ezeken kívül mindarra, ami a szék lakosait érdekelte. Szóval a szék volt az a közhatóság, amely a székelyt minden közéleti nyilvánulásában irányította.
A székely székek a következők lettek: Csík szék, Maros szék, Udvarhely szék, Sepsi szék, Orbai szék, Aranyos szék, Kézdi szék. Háromszék 1562-es megalakulása előtt három különálló egységből állt: Orbai, Sepsi és Kézdi székből.
Néhány szék kebelében ún. fiúszékek jöttek létre: Sepsiszékben Miklósvár, Csíkszékben Gyergyó és Kászon, Udvarhelyszéken Keresztúr és Bardóc, Marosszékben Szereda.


Kollektív nemesség:

Minden székely szabad, tulajdonától meg nem fosztható, egymással egyenlő volt, vagyis úgynevezett kollektív nemességet élvezett. A földet kollektívan birtokolták, vagyis a falué volt minden föld, ebből el nem adható parcellákat művelt meg mindenki. Mindezek ellenére idővel mégis kialakultak különbségek, például akkor, ha valaki művelésbe vett egy fától kiirtott részt, vagy malmot épített. Ezzel kapcsolatban konfliktusok is létrejöttek, amikor idővel elfogytak a felosztható földek, és az új földet „igénylő” székelyek beleütköztek azon társaikba, akik a közös területeken kívül kaptak a királytól földeket, vagy egyszerűen vásároltak maguknak területeket.
A székelységen belül három társadalmi réteg alakult ki: a főemberek rétege, a lófők rétege, vagyis az öröklődő címeket viselők és tisztségviselők csoportja és végül a közszékelyek. A XV-XVI. századtól az első két rend tagjai (a főemberek és a lófők) sajátították ki a döntés jogát.

Székelyföld (kékkel) az Erdélyi Fejedelemség részeként (1570-1711). Sárgával a szász székek láthatók, a többi szín az egyéb erdélyi vármegyék és a csatolt részek (Partium)


Székelyföld az Erdélyi Fejedelemségben:

Amikor a földek végképp elfogytak, a közszékelyek elszegényedtek, és a korábbi gyakorlattól eltérően, már gyalogosan kellett hadba vonulniuk. Sokuk egy-egy főember földjén kényszerült dolgozni, sőt adót is fizetett. 1466-ban Szent Györgyi János vajda már egyben székely ispán is volt, ami azt jelentette, hogy a teljes különálló székely vezetés megszűnt, és a székelység közvetlenül a vajda alá tartozott. A nevezett vajda írásba foglalta a székely jogszokásokat.
A török előretörése szétszaggatta Magyarországot és Székelyföld az 1570-ben megalakult Erdélyi Fejedelemséghez került. Az erdélyi uralkodók is egyre kevésbé tolerálták a székelység kiváltságait.
1562-ben kitört a székely felkelés. Kiváltó okai közt szerepelt az önállóságvesztés és az általános elszegényedés mellett, a sok török elleni háború, mely iszonyatos terheket rótt a székelyekre, lévén, hogy kötelességük volt hadba vonulni, és így nem tudtak gazdálkodni. Szapolyai János ráadásul külön adót is kezdett szedni a székelyektől, így végül János Zsigmond (1560-1571) idején kirobban egy lázadás. A felkelést a fejedelem leverte, és az országgyűlés végképp eltörölte kiváltságaik nagy részét, és várak épültek féken tartásukra.

A XVI. század végén a Báthory család uralma alatt is számos jogelvonással sújtották a székelységet. Ennek következtében 1596-ban ismét felkelésre került sor Székelyföldön, ám ezt az ellenállást is kegyetlenül leverték (véres farsang). 1599-ben a székelyek a bosszútól fűtve, a tizenöt éves háború (1591-1606) során az erdélyi fejedelemmel szemben Havasalföld mellé álltak. 1601-ben a Báthoryak rájöttek, hogy a székelyek támogatása nélkül nem maradhatnak hatalmon Erdélyben, ezért visszaállították minden, korábban elvont kiváltságukat.
A székelyek fontossága a háborús időkben mindig felértékelődött, mivel Erdély hadseregének jelentős részét a székely csapatok alkották. A székely alakulatok pedig nélkülözhetetlenek voltak az uralkodó hadseregében, amennyiben a fejedelem sikeres háborúkat kívánt megvívni. Másrészt a székelyekből, mint a legjobb harcosokból állították ki a fejedelem testőrségét, így gyakorlatilag az uralkodó hatalma és élete is a székelyektől függött.
A tizenöt éves háborúban a Habsburgok megpróbálták kiterjeszteni uralmukat Erdély területére. Basta György császári hadvezér 1602-ben magához ragadta a hatalmat Erdélyben és rémuralmat vezetett be (1602-1606). Az udvarhelyi Székely Mózes vezette a vele szembeni ellenállást, s 1603-ban ideiglenesen elűzte Bastát és magát erdélyi fejedelemmé nyilvánította (ural. 1603. április – július). Basta azonban nem fújt visszavonulót, s Brassó mellett csatába bocsátkozott, ahol Székely Mózes elesett. Basta visszaszerezte a fejedelemséget, de időközben Bocskai István vette át Székely Mózes hagyatékát, az ellenállás vezetését Basta ellen. Bocskai 1605-1606 között erdélyi fejedelem volt, s harcához számos székely katona is csatlakozott. Basta György végül 1606-ban, a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke megkötése után hagyta el Erdélyt.


Székely Mózes Erdély egyetlen székely származású fejedelme, 1603 április-július között uralkodott.


A XVII. század elején a székelyek önkéntes jobbágysorba állásának szokása terjedt el. A szabad státusz azért vált terhessé számukra, mivel azzal a kötelező katonáskodás kötelezettsége hárult rájuk, ami a XVI-XVII. századi közép-európai háborús helyzetben semmi jóval nem kecsegtetett. Ezért a szabadságról való lemondás gyakran az életet jelentette a székelyek számára. A gyakorlat tömeges méreteket öltött, amiért Bethlen Gábor fejedelem (1613-1629) megnehezítette a jobbágysorba való mobilitást. Az intézkedésnek köszönhetően a székelység többsége továbbra is szabad helyzetű maradt.
A háborús terhektől eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György (1630-164😎 uralkodását tartják Erdély aranykorának. A két fejedelem támogatta az oktatást és a kultúrát, Gyulafehérvár, Erdély fővárosa pedig a protestáns vallás fellegvára lett. Ugyanakkor vallási tolerancia érvényesült, mivel a protestánsok mellett katolikusok, kálvinisták, lutheránusok, unitáriusok és ortodoxok is jelen voltak a Fejedelemségben. A székelyek a Reformáció hatása ellenére megőrizték katolikus hitüket.
II. Rákóczi György (1648-1657/1658-1659/1659-1660) fejedelemsége alatt Erdély hanyatlani kezdett. II. Rákóczi György a török tiltakozása ellenére egyre inkább a lengyel korona után sóvárgott. Hamarosan hadba szállt a királyság megszerzéséért, de súlyos katonai vereséget szenvedett. Ezen felül a török is meg kívánta büntetni az engedetlenségéért. Isztambul Erdélyre uszította a kegyetlen tatárokat, akik a Háromszékbeli Bodza-szoroson át vonultak be a Fejedelemség területére, ahol évekre anarchikus állapotokat idéztek elő. A tatárok romboltak, fosztogattak és mészároltak, a fejedelmi trónon pedig szinte évente követték egymást az uralkodók, mígnem 1661-ben a törökök I. Apafi Mihályt helyezték Erdély élére, akivel az ország végleg bábállammá süllyedt.


Székelyföld a Habsburg uralom alatt, az Erdélyi Nagyhercegségben:

Az 1683-as sikertelen bécsi ostrom után a törökök helyzete megrendült Közép-Kelet-Európában és a magyar területek felszabadítása kezdetét vette. 1690 szeptemberében Thököly Imre magához ragadta a hatalmat az Erdélyi Fejedelemségben, azonban ez a Habsburgok érdekeibe ütközött, mivel Erdélyt is Birodalmukhoz akarták csatolni. Lajos Vilmos badeni őrgróf csapataival Thököly ellen vonult, aki veszni hagyta az addig visszahódított területeket. Október végére Thökölyt elűzték Erdélyből, ami ezzel az osztrákok kezére került.
I. Lipót magyar király (1657-1705) 1691-ben kiadta a Diploma Leopoldinum-ot, amely dokumentum Erdély Birodalombeli közjogi státuszát hivatott rendezni, s amely garantálta a székelyek adómentességét.
Erdély utolsó fejedelme II. Rákóczi Ferenc (1704-1711) osztrákok ellen indított szabadságharca (1703-1711) alatt a székelyek a fejedelem mellé álltak. 1704-1707 között Székelyföld a kurucok kezén volt, de utána a császári hadak visszafoglalták a területet. A szabadságharc leverése után a székely seregeket leszerelték és többé nem tartottak igényt fegyveres szolgálatukra, viszont a kiváltságaikat továbbra is érintetlenül hagyták. 1711 után az Erdélyi Fejedelemség (1765-től Nagyfejedelemség) a Habsburg Birodalom egy közigazgatásilag különálló tartománya lett, amit fejedelmek helyett osztrák kormányzók igazgattak.
A XVIII. század közepétől, Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alatt a székely privilégiumok csorbítása kezdődött el. A székelyek, ahogy a magyar királyok vagy erdélyi fejedelmek ellen, úgy a Habsburg intézkedésekkel szemben is felkeltek, amennyiben azok sértették jogaikat.
1754-1769 között birodalmi adóreformokat hoztak, ami során a székely adómentességet eltörölték. 1763-ban a királynő új határőrség szervezését irányozta elő, amelyhez a székely határvédelem is hozzátartozott. A székely ezredeket erőszakkal próbálták megszervezni, mivel a toborzók helyi ellenállásba ütköztek.
A székely vezetők Madéfalván találkozót hívtak össze, s a hagyományaik és jogaik megtartását követelték. Azonban a császári csapatok támadást intéztek az egybegyűltek ellen és több százukat lemészárolták (madéfalvi vérengzés). A besorozás természetesen folytatódott, a rebellis székely vezetők letartóztatása mellett. Az erőszak és a kényszer miatt sokan elhagyták az országot, Moldvába (gyimesi csángók) és Bukovinába (bukovinai székelyek) emigrálva.


1899-ben a madéfalvi vérengzés emlékére emelt oszlop Csík-Madéfalván.

A határőrség felállítását követően folytatódott a székely előjogok további elvonása. Az intézkedések keretében a bírák választása is kikerült a székelyek kezéből. A legtöbb ügyintézéshez a határőrség felhatalmazása szükségeltetett, így például a házasság és a kereskedelem is engedélyköteles lett.
Az 1780-as években az erdélyi románság kezdett öntudatára ébredni és felkelések törtek ki azon célból, hogy a románok is részesüljenek azon jogokból, amelyeket Erdély más népcsoportjai is birtokolnak. 1784-ben a politikai egyenlőségért keltek fel, amit az osztrákok kegyetlenül levertek. A románokat azonban ez nem törte meg és pár évvel később a politikai jogok mellett vallási egyenlőséget is követeltek (ortodox vallásuk miatt). Követeléseiket viszont rendre visszautasításban részesítették.


Székelyföld az 1848-1849-es forradalomban és szabadságharcban:

1848. április 11-én a forradalmat követően hatályba léptek az ún. Április törvények, amely VII. törvénycikke kimondta a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség egyesülését. Egy hónap múlva háború tört ki Ausztria és Magyarország között.
1848 októberében a székelyek nemzetgyűlést tartottak Agyagfalván, ahol 60.000 önkéntes vonult be a magyarok támogatására. A nemzetgyűlésen elfogadták a jobbágyfelszabadítást, a románokkal és szászokkal való együttműködést, valamint nyíltan a forradalom ügye mellé álltak. Alig egy hónappal később az osztrákok szétverték a székely seregeket és elfoglalták Erdélyt, kivéve Háromszéket, amely terület sikeresen dacolt az ellenséges hadakkal, s ezzel megakadályozta az osztrákok Erdélyben aratott abszolút győzelmét. A háromszéki ellenállást Gábor Áron ágyúöntési stratégiája tette lehetővé, ami olyannyira bevált, hogy az osztrákok azt hitték, a székelyek francia segítséget kaptak.



A székely születésű Gábor Áron (1814-1849) szobra Kézdivásárhelyen. Ágyúöntési stratégiája után Kossuth a székelyföldi hadigyárak igazgatójának nevezte ki. 1849-ben az oroszok elleni harcokban esett el.

Az Áprilisi törvények és a székely nemzetgyűlés határozatai ellenére az erdélyi románság elutasította az Uniót Magyarországgal és a szászokkal egyetemben nem csatlakoztak a szabadságharchoz, ellenben az osztrák seregeket támogatták a magyarokkal és a székelyekkel szemben.
1848. december végén fordult a hadiszerencse Erdélyben, köszönhetően Bem József altábornagynak, aki megkezdte az osztrák csapatok kiszorítását az országrészből. 1849. január közepére Bem Székelyföldet is felmentette és folytatta Erdély további visszafoglalását, amit március végére felszabadítottak.
1849 nyarán az Orosz Birodalom katonai segítséget nyújtott az osztrákoknak a magyar felkelés leverésére. Az orosz csapatok az észak- és keleti-Kárpátok felől nyomultak be az országba és június végén betörtek Erdélybe. Bem eléjük vonult, ám ez úttal sikertelennek bizonyult a vállalkozása. Bem serege élén végigvonult Székelyföldön, majd július 31-én Segesvárnál megütközött az oroszokkal, de csatát vesztett, ami egyben Erdély vesztét is jelentette.
Noha a szabadságharc alatt az erdélyi románság végig az osztrákok mellett harcolt, Bécs nem támogatta követelésüket, hogy etnikai alapon osszák fel Erdélyt, vagyis, hogy alakítsanak ki ott egy román tartományt. A visszautasítás oka a Birodalom egyben tartásában keresendő, mivel a magyar nacionalizmus könnyebben kezelhető problémának tűnt, mint a román szeparatizmus, ami az elszakadással fenyegetett. Ausztria semmisnek tekintette Magyarország és Erdély unióját és 1849 után ismét helyreállt az Erdélyi Nagyfejedelemség, amit osztrák helytartók kormányoztak.

Köszönöm, hogy olvastátok.
Rövidesen jelentkezem a következő cikkemmel, ami a székelység kultúráját és történetét fogja bemutatni az 1848-49.-es forradalom utáni időktől a II. Világháború végéig.

Harcolj okosan!
Bölcsen oszd be a sebzése😛 akkor vagy hatékony, ha a parancsban szereplő csaták közül a magas prioritásút választod és ott is csak akkor harcolj, ha a falállás 52% vagy azalatt van.
Ha a magas prioritású csaták túl vannak ütve, és túltöltődik a wellnessed, akkor keress egy alacsonyabb prioritásút, ahol a falállás 52%, vagy az alatt van és ott harcolj.
Ha teheted, üss a hadügyi közlöny szerint: http://www.erepublik.com/en/newspaper/hadugyi-kozlony-177586/1