Join the new world

Az az ötlet fogalmazódott meg bennem. hogy kiadom pár régebbi novellám. Remélem tetszeni fog nektek. Íme az első:

Jonathan Smith:
A Sötétség temploma

A nap már régen lenyugodott, mikor megpillantottam Skorundot, ahol elvileg a csapatom többi tagjával találkozni fogok. Betértem a falu egyetlen kocsmájába, a Vörös Sárkányba.
– Kocsmáros! Kérnék szállást két fáradt utazónak, és a lovainkat is lássa el.
– Akkor fizessen az úr hat aranypénzt. Addig nem fog itt semmit sem kapni.
– Maguk aztán tudják, hogyan kell kifosztani a megfáradt vándort. Futó Bivaly! Hozd be az erszényem! – szóltam ki fegyverhordozómnak. Vele még az amroki pusztákon találkoztam, az ottani határvidéken. Mikor megláttam, éppen egy kisebb csoport mutáns próbált belőle vacsorát készíteni, de én sikeresen közbeléptem. Azóta hűségesen követ, mivel megmentettem az életét, de az adósságát vissza kell fizetnie. Addig, míg ez meg nem történik, a szolgám marad, bár én inkább fegyverhordozóként gondolok rá. Keveset tudok róla, mivel a közös nyelvet csak törve beszéli. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy az őslakosok egy kisebb csoportjának a tagja, és ők már a Próféta előtti időkben elkülönültek a civilizált emberiségtől. Így ő sokkal jobban tud vadászni és rejtőzködni, mint én.
Miután kifizettem a szállást, kértem valamit, hogy lemossam a torkomról az út porát, és leültem az egyik sarokban lévő asztalhoz. Pár perccel később kinyílt a fogadó ajtaja, és belépett egy magas, teljesen fekete ember. Körülnézett a fogadóban, majd mikor megpillantott, odajött az asztalomhoz.
– Jó estét! Black Jack vagyok, íjász – mutatkozott be. – Hideg van errefelé, nem gondolod?
– A hideget nem kell sokáig bírnod. Ha jól gondolom, hogy érdekel a küldetés, másképpen nem jöttél volna fel mesze délről.
– Mikor tudhatom meg a részleteket?
– Amint a csapat két hiányzó tagja ideér. Addig is együnk valamit. Kocsmáros! Itt van tizenkét arany, ebből kérnék vacsorát öt főre, és a legjobb borából is legalább hat-hét kancsóval. Ha kevés a pénz, kaphat még.
– Köszönöm, de ennyi megfelelő. Hadd adjak maguknak egy tanácsot: vigyázzanak, az itteniek nem nagyon kedvelik az idegeneket.
– Köszönjük a figyelmeztetést, de mi most inkább ennénk valamit.
– Természetesen. Mindjárt hozom is a vacsorát – mondta a kocsmáros, majd távozott.
Fél órával később újabb vendégek érkeztek. Egyikük barna papi csuhát viselt, másikuk arany rúnákkal hímzett kék köpenyt. Mindkettejük arcát csuklya rejtette. Azonnal az asztalunkhoz mentek.
– Ha jól gondolom, ön Teherov atya, ön pedig Merron mágus. Bemutatom önöknek az íjászunkat, Black Jacket. Magamat nem mutatnám be, hisz ismernek már. Vagy legalábbis a nevemet hallották már.
– A nevedet sok helyen ismerik, de leginkább csak legendának tartják. De ez most nem számít. Nem ezért jöttünk ide. Halljuk, hogy miért kell majd kockáztatunk az életünket – mondta felém a mágus.
– Még mielőtt belekezdenél, megkérném a papot és a mágust, hogy a csuklyájukat vegyék le!
– Te is tudod jól, hogy ezt egyikük sem teheti meg. Tehát a terv a következő: Holnap korán indulunk, mivel a hajónk már este elindul a kikötőből, és az innét legalább száz mérföld.
– Muszáj hajóval mennünk? Én már a tenger látványától is rosszul vagyok – mondta Teherov atya.
– Igen, tekintve, hogy egy kis szigeten vagyunk, és a kontinensre kell átmennünk. Térablak nyitása meg minden jelenlévő képességét meghaladja. Tehát ki fogja bírni az utat, atyám.
– A kontinensen belül hová megyünk? Mi a célunk?
– A célunk El'basserathoran temploma. Ismertebb nevén a Sötétség temploma. A Patkó-hegység által körbefogott medence közepén található egy ősi romvárosban. Onnét fogjuk elhozni a Próféta első tanítványának a talizmánját.
– Normális vagy, hogy a mutánsok által uralt vidék közepére akarsz elmenni? Két percig sem maradsz életben!
– Ezért nem megyünk egyedül. Van íjászunk, van papunk, aki ért a gyógyításhoz, és mellesleg ismeri a templom csapdáinak nagy részét. Merron pedig a császári udvar volt csatamágusa. Szerintem túl fogjuk élni.
– Na és a város? Az kész labirintus! Ott biztos, hogy nem találjuk meg!
– Kivéve ha van térképed. Pár évvel ezelőtt rábukkantam a madzsark törzs egy kisebb csoportjára, és drága pénzért szereztem egy másolatot a város térképéről. Nagyon furcsa egy népség. Azóta, hogy népük letelepedett a kontinensen, mindent feljegyeztek. Ráadásul túlságosan bizalmatlanok is. De ez most nem fontos. A lényeg az, hogy Studherhanderliechensch városában fogunk kikötni. Ha sikerül ott hajót szerezni, akkor az Oburch folyón közelítjük meg a hegységet, és ott átkelve folytatjuk az utunkat. Ha nem, akkor mélyen behatolunk a Határon túlra, és a Donej folyón utazva jutunk el a város közepébe. Ez a veszélyesebb út. Szobát foglaltam mindenki számára. Bármi részletre kíváncsiak vagytok, holnap útközben megbeszéljük.
– Hé, te! – szólt valaki felénk. Hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy ki szólt. – Igen, te! Távozz innét, idegen. Rosszat teszel a falunknak.
– És mi lesz, ha nem távozok? – kérdeztem vissza.
– Baj lesz – válaszolt, és hozzám vágott egy széket. Rutinosan tértem ki előle, majd közelebb ugrottam hozzá és állon vágtam. Ezt már a többi falusi nem nézte jó szemmel, és nekem ugrottak. Első menetben csak asztalt borítottam az útjukba. Erre ők azzal reagáltak, hogy egy asztalt dobtak nekem. A fogadós látta, hogy mi történik a berendezéssel, így elkiáltotta magát:
– Záróra! Mindenki fáradjon ki az ajtón! Aki pedig szétverte a berendezést, holnap ki fogja fizetni! Maguk pedig most fizetik ki a kár önökre eső részt – mondta nekünk, miután a helybéliek távoztak.
– Itt van magának 100 arany, de most megyünk pihenni. Biztosíthatom, hogy mire felkel, messze leszünk ettől a helytől – mondtam, és átadtam neki egy erszényt.
Másnap korán indultunk, út közben némán lovagoltunk. Két héttel később már a kontinensen voltunk. Hajót nem kaptunk, így a veszélyesebb úton kellett a célunkhoz eljutnunk. Lovakat vettem, feltöltöttük a készleteinket, és indultunk is tovább. Jó félnapi lovaglás után elértük a Határt.
Az őrség nehezen engedett át minket.
– Nézzék, én nem engedhetek át senkit sem a határon. Csak az őrjárat mehet át a fal túloldalára.
– Nekünk meg a fal túloldalán van dolgunk. Még a tél beállta előtt el kell jutnunk a Sötétség Templomába. Engedjenek át, és már itt sem voltunk soha – ezzel a kezébe nyomtam egy tömött erszényt, hogy biztosra menjek.
– Rendben van. A ma esti őrjárattal átmehetnek. A Próféta vigyázzon magukra!
Aznap este átléptük a Határt. Onnantól kezdve minden egyes megállásnál őrséget állt az egyikünk, míg a többiek aludtak, nehogy észrevétlenül ránk rontsanak a mutánsok. A folyóhoz úgy sikerült eljutnunk, hogy nem ért bennünket támadás. Itt nekiálltunk és elkezdtünk tutajt építeni, amelyen majd a terv szerint lehajózunk a városig.
Itt ért bennünket az első támadás. Hajnal volt, mikor felbukkant az előőrs. Legalább harmincan voltak, és fel voltak fegyverkezve.
– Lőjj le amennyit csak tudsz! – mondtam Jacknek.
– Nos, az kissé nehezen fog menni.
– Miért? Íjász vagy! Állításod szerint a legjobb a kontinensen!
– Ez igaz, de maga az állítás nem igaz. Magasabb bérezés reményében írtam ezt bele az ajánlásomba. Valójában még soha nem használtam az íjat.
– Ez esetben vedd ki a vörös tegezt a csomagjaim közül. Pokoltűzzel megerősített nyilakat találsz benne. Használd azokat és tanulj meg nyilazni, más esetben nélküled kell folytatnunk az utat. Sok sikert!
Azonban nem sikerült egy nyilat sem ellőnie, mivel ideértek a mutánsok. Merron azonnal felhúzott egy mágikus kört, hogy lelassítsa természetellenesen gyors mozgásukat, így fel tudtuk velük venni a harcot. Azonban még így is túlerőben voltak. Az első, aki nekem rontott, egy csatabárdot forgatott. A csapását ösztönösen kivédtem, mikor a pengéimet előhúztam. A következő pillanatban oldalról egyszerre ketten még rám rontottak, ezeknél már kétkezes kard volt. meglepődtem, mert nem emlékeztem rá, hogy a mutánsok ilyenekkel is tudnak harcolni. Pillanatnyi megtorpanásomat használta ki a harmadik mutáns, és csatabárdjával megpróbálta kettéhasítani a fejem. De egy pillanatot késett. Hirtelen felugrottam, és egy szaltóval mögé kerültem, majd keresztüldöftem az egyik pengét a szívén. Ugrás közben láttam, hogy a mágusunk erősen koncentrál a mező fenntartására. Ha csak egy pillanatra nem koncentrál, vége a varázslatnak, és mi bizony halottak vagyunk.
Hamarosan újabb ellenféllel kerültem szembe. Vele könnyebb dolgom volt, mivel csak egy tőr volt a kezében. Éppen abban a pillanatban, amikor megrövidítettem egy fejjel, éles fájdalmat éreztem a combomban. Hátrafordultam, és észrevettem a két mutánst, akik az előbb még oldalról támadtak. A lábamon a vágás szerencsére nem volt mély, csak hosszú. Ami igazán meglepett, az a mutánsok összehangolt támadása volt. A mutáns-háborúk óta soha nem fordult elő még ilyen eset. Itt valami határozottan nem stimmelt. Kard kardnak feszült, miközben a két mutánssal egyszerre harcoltam a túlélésért. Mikor az egyik felé vágtam, és félreütöttem a pengéjét, hogy bevigyem a végzetes csapás, a másik egy alattomos szúrást indított felém. Ezt a balos kardom markolatával kivédtem, és ugyanazzal a mozdulattal csuklóból le is vágtam a kezét. Közben az oldalam védtelenné vált egy pillanatra, ezt gyorsan kihasználta a társa. Az ütés erejétől kiszaladt a levegő a tüdőmből, de a páncélom megvédett. Visszafordultam és levágtam a fejét, míg a kardját visszahúzta.
Négyet már elintéztem, de még mindig maradt a számomra legalább egy tucat. Elindultam a legközelebbi mutáns felé, hogy felmentsem Futó Bivalyt és Teherov atyát az őket körül vevő csapattól. Majdnem odaértem, amikor egy robbanás rázta meg a környéket.
– Bocs! Rossz tegezt vettem elő! – kiáltott felénk Jack.
– Nem baj! Ez is hatásos volt! – kiáltottam neki vissza. De még nem állhattam le, míg itt egyetlen mutáns is él még. A csoportból sikerült kifognom egy négykarú példányt, akinek mindegyik kezében egy-egy kétkezes kard volt. Első csapásával kettétörte mindkét pengém. A csonkokat nekidobtam az ellenfelemnek, aki anélkül védte ki, hogy megmozdult volna. Remek – gondoltam –, nem elég, hogy négy keze van, és annyira erős, hogy fogpiszkálóként képes tartani az olyan kardokat, melyet egy átlagos ember felemelni sem bírna, még a telekinézishez is ért. Ez nem az én napom. Majd felkaptam az egyik test mellett heverő csatabárdot, és nekirontottam a mutánsnak. A bárd megtette a hatását: egyik kezét tőből levágtam, cserébe ő gyomron szúrt. Kihasználtam, hogy az oldalát védtelenül hagyta, és végzetesnek tűnő csapást indítottam felé. Sikeresen kivédte az egyik pengéjével. Még most sem tudom, hogy mi történt azután, csupán annyira emlékszem, hogy ekkor valami elpattant bennem.
Tíz perccel később ott hevertek a mutánsok holtan. Én öltem meg őket puszta kézzel. A sérüléseimet azonnal megnézte Teherov atya, és megállapította, hogy egy ideig nem szabad engem mozgatni. Óvatosan ráemeltek a kész tutajra, és ellökték a parttól.
Az utazás lefelé a folyón eseménytelenül telt. Mire elértük a Patkó-hegységet teljesen felgyógyultam. Közben a hőmérséklet folyamatosan csökkent, már fagypont közelében járt, mikor elértük a várost. Beköszöntött a tél.
Útközben rájöttem egy nagy problémára: mikor a mutánsok megtámadtak minket, egy céljuk lehetett: meg akarták szerezni a térképem. És megszerezték. Itt álltunk a labirintus közepén térkép nélkül. Vissza nem fordulhattunk, a hegyen az átjutás a hideg beköszöntével legalább három holdfordulón keresztül lehetetlen volt. Letáboroztunk az egyik romházban. Napközben kerestük a Próféta által hagyott jeleket, mivel ezek elvezettek volna minket a templomhoz. Emellett még növényeket kerestünk, hogy Merron elkészíthesse a főzetet, mellyel láthatunk majd a templomban.
A templomot nem véletlenül hívták a Sötétség templomának. A főbejárattól körülbelül harminc lépésre lévő oltárnál még éppen csak hogy lehet látni, beljebb azonban nincs más, csak a sötétség. A megtörhetetlen sötétség. Bármilyen módon is próbál az ember világítani, nem sikerül. Ez a templom egyik védelmi rendszere.
Ott-tartózkodásunk negyedik napján megtámadtak minket. A házat az odahordott törmelékkel korábban megerősítettük, így kisebb erődítményünk volt. A mutánsoknál viszont kezdetleges robbanószert láttunk, ami nem sok jót jelentett. Hogy ötvenen voltak, még kevesebbet. Előnyünkre tudtuk viszont fordítani Teherov atya és Merron tudását, mellyel a természet erőinek egy részét uralták.
Első körben egy tűzkörrel vettük körbe a házat és a robbanó nyilakat lőttük el. Ezzel sikeresen visszavertük az első hullámot. A második támadásnál sokkal ravaszabbak voltak, és a mágiával szemben ellenálló társaikat küldték be az első sorba. Akadály nélkül mentek át a tűzgyűrűn, ami kialudt mögöttük. Ekkor Teherov atya a Próféta erejét hívta segítségül, és szentelt vizet locsolt a mutánsokra. Ennek hatása nem maradt el: ahol a víz a bőrükhöz ért, elkezdtek füstölni. A második hullám visszaveréséhez azonban el kellett használnunk az összes szenteltvizünket. Időközben Merron összeesett a fáradtságtól, így csak négyen maradtunk a csapat mutáns ellen. Pontosabban hárman, mivel Teherov atya sem bírt már állnia lábán.
– Emberek! Ha itt meghalunk, még nem jelenti azt, hogy az ügyünk elveszett. A mutánsok mind egy szálig veszni fognak. Ha nekünk nem sikerül győznünk, megteszik helyettünk a fiaink, unokáink! Roham! – kiáltottam, és előhúztam az új kardjaimat, melyet a legutóbbi támadásuknál zsákmányoltam.
– Csak ketten vagyunk rajtad kívül, akik képesek még harcolni. Miért beszélsz úgy, mintha egy egész sereg állna mögötted? – kérdezte tőlem Jack.
– Ez egy jó kérdés, de most nincs időnk megvitatni. Ha nem látnád, éppen egy csapat mutáns próbál meg minket megölni. Valamit meg csak mondani kell, mielőtt őrült módon belevetjük magunkat a tömegbe. Gondolni kell arra, hogy mi van, ha ezek az utolsó szavaim.
– Tényleg azok lesznek, ha nem cselekedsz gyorsan – mondta, miközben a hátam mögé mutatott. – Nem hinném, hogy ők megvárják a mondatod végét.
– A francba! – kezdtem bele a káromkodásba, de már nem tudtam befejezni. Az összecsapás elkezdődött. Itt test a test ellen, penge a penge elleni küzdött. Egyszerre négy mutáns tudott megtámadni mindegyikőnket, míg mi jó, ha egyet sikeresen elintéztünk. Szerencsénkre a mutánshorda maradéka feleannyira sem volt erős, mint amelyik a folyónál megtámadott minket. Így itt is sikeresen győzedelmeskedtünk.
Másnap a felderítőúton megpillantottunk az egyik falon egy ábrát. Teherov azonnal felismerte, hogy a templomhoz vezető utat jelöli. A jelzéseket követve eljutottunk a templomig. Vele szemben egy nagyobb épületben letáboroztunk, és biztosítottuk a környéket.
Következő nap nem napkeltére ébredtünk, hanem arra, hogy megtámadtak minket. Ekkora csapatot egyben még nem láttam. Ekkor jöttem rá, hogy a mutánsok fegyverkeznek. Hadtesteket hoznak létre. Háborúra készülnek. De ki szervezte ezt? Ekkora méretű mozgósítást még nem tapasztaltam. Maguktól a mutánsok képtelenek lennének erre. Túlságosan buták hozzá. Legutóbb a Próféta mentette meg az emberiséget a vérszomjas mutánsok seregétől, de ha a mutánsok újra egyesítik erejüket, mi elpusztulunk.
Ahogy láttam a téren gyülekező sereget, amelynek a célja az volt, hogy megakadályozzák a templomba való bejutásunk, íjászokat fedeztem fel közöttük. És mindegyikük teljes testpáncélban feszített. Itt csak trükkel juthattunk át.
– Merron! Képes vagy láthatatlanná tenni bennünket?
– Nem. A láthatatlanság mágiáját a Próféta magával vitte a sírba. Ha nem tudod őt feltámasztani, nem jutsz át harc nélkül. Főleg hogy már lőszerünk sincs. Csak a kardra és a mágiára támaszkodhatsz.
– Akkor mondd el, hogy szerinted hogy jutunk be a templomba.
– Elintézzük ezt a kisebb sereget.
– Öten egy kétszáz fős sereg ellen? Ez egyenlő a biztos halállal! – csatlakozott be a beszélgetésbe Jack.
– Nem az, ha védőrúnákat helyezek el a páncélotokon, és ha Merron a képességeiteket egy fél órára feljavítja – mondta Teherov atya. Míg mi megtárgyaltuk a továbbiakat, Futó Bivaly odament a táskájához, kivett belőle öt ki üvegcsét, és szétosztotta közöttünk. Elmutogatta, hogy kell meginni, majd ledöntötte a torkán a fiola tartalmát. Követtük a példáját. Eredményként azt éreztük, hogy az erő végigárad a testünkön.
– Nincs itt szükség semmire. Ez a legendás varázsfőzet, melyet csak az amroki ősnépek tudnak készíteni. Most van legfeljebb húsz percünk arra, hogy átjussunk a seregen. Húsz perc, addig kapjuk csak kölcsön az istenek erejét. Előre! – vezényeltem rohamot kis csapatomnak, akik – mint eddig is – furcsán néztek rám, de követtek.
A testem annyira gyorsan mozgott, hogy alig bírtam követni. Fél perc sem telt belé, már négy óriást legyőztem. Hamarosan egy kisebb hullahegyen állva hadakoztam a véget nem érő támadásokkal szemben. Az íjászokat Jack intézte el, míg mi a páncélos gyalogság négykezű óriásaival végeztünk. Az istenek italának köszönhetően sérülés nélkül megúsztuk a csatát, amíg mi minden mutánst megöltünk.
Azaz mégsem. Éppen hátat fordítottam a tetemeknek, mikor az egyikük felpattant és kardját előreszegezve felém futott. Az utolsó pillanatban Futó Bivaly eléugrott, így megmentett engem. Amint megfordultam lecsaptam a mutáns fejét, hűséges társam életét azonban már nem tudtam megmenteni. A penge keresztülhatolt a szívén.
– Megfizettem az adósságom. Szabadon halok meg – mondta, küszködve minden egyes szóval.
– Te végig beszéltél a közös nyelven? Miért nem szóltál soha egy szót sem.
– A beszéd… felesleges… a tettek beszéljenek… ne a szavak…
Ezek voltak utolsó szavai, mielőtt a lelke az örök vadászmezőkre távozott volna. Mivel eltemetni nem tudtam, egy halotti máglyán égettem el a testét.
Miután a szél a füstöt messzire elfújta, beléptünk a templomba. Teherov atya előrement, bele a sötétségbe. Mi később indultunk csak utána, előtte még megittuk a főzetet, melynek segítségével láthattuk a sötétség mélyén rejtező dolgokat.
Amit először megpillantottunk, az a pap volt, amint a templom démonát próbálta megidézni. Gyorsan kellett lépnem. Odafutottam, majd a kardom keresztüldöftem a szívén.
– Rájössz majd, hogy ezzel nagy hibát követtél el! – mondta nekem halála pillanatában.
Az oltár alatti lépcsőn lementünk a kazamatákba. Én haladtam elöl, középen Merron, végén pedig Jack. Már jó fertály órája mehettünk, mikor hátulról kiáltást hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy Jack testét hegyes karók ütötték át. Aktiválta az egyik csapdát. Ez nem jó jel. Elkezdtem futni a kamra felé, ahol a kincset tárolták. Mikor beléptem, fények gyúltak ki a szobában. Középen ott volt egy láda, benne a Próféta első tanítványának hagyatéka. Odamentem, kinyitottam. Megpróbáltam kivenni az egyik kardot, de nem tudtam megmozdulni. A mágus átvert – futott át a fejemen a gondolat.
– Persze hogy átvertelek. Mégis mit vártál tőlem? Tőlem, Kel'Shakrentől, a mutánsok vezérétől? – Miközben beszélt, odasétált a ládához, kivette belőle az egyik kardot. – Milyen kár, hogy erről senkinek sem tudsz majd beszélni – mondta, majd megsuhintotta a kardot. A penge fél centire állt meg a nyakamtól.
– Milyen kár, hogy a saját fegyveremmel próbálsz megölni – válaszoltam neki. Felálltam és visszavettem tőle. – Egyszer megöltél, ez igaz. De a Próféta feltámasztott, és életet adott nekem a második eljöveteléig, mikor végleg eltöröljük a hozzád hasonló korcsokat. Ez az egész azért lett megalkotva, hogy téged csapdába csaljalak. Sikerrel jártam. Tudom, hogy a helyeden már ülnek, így a halálod nem jelent semmit. Ennek ellenére, viszlát a pokolban! – köszöntem el tőle, és egy gyors mozdulattal lefejeztem.
Felvettem a páncélom, az oldalamra csatoltam a kardjaim. Felkészültem az elkövetkezendő sötét időre. A második ember-mutáns háború régen elkezdődött, csak mi emberek túl vakok voltunk, hogy észrevegyük. Ez a háború viszont az emberiség túléléséről fog szólni. A mutánsok nagyon megerősödtek, míg mi a biztonság tévhitében aludtunk. Jelenleg sokkal erősebb a mutánsok serege az emberiségnél. Itt az ideje, hogy felébredjünk hosszú álmunkból és megpróbáljunk túlélni. Ha a Próféta nem tér vissza, az emberiség napjai meg vannak számlálva.