Emléktúra Dobrudzsába

Day 1,231, 14:03 • Published in Hungary Hungary • by montaigne

Miközben e sorokat írom, Bukarestben ülök, a Piata Romana-n, egy kellemes kávézóban, ahol ráadásul dohányozni is lehet. Csinos lányok szívják magukba a tavaszi illatot és hát őszintén...nyomát nem lehet látni a magyar megszállásnak.



A dobrudzsai csatát nézve fegyvert és kaját koldulok, lélekben egy régi, legendás családi utat járok be. Nagypapám kb 60 évvel ezelőtt nem laptoppal, hanem puszta kézzel, enni és innivaló nélkül marhavagonba bezsúfolva nem virtuálisan, hanem a maga fájó fizikai valójában tette meg a többnapos utat szamosújvári otthonától az akkor éppen csak épülő Duna Csatornáig.

Nagy túlélő volt. 8 éves gyermekként dél-kelet Törökországban (kis-Örményországban) átvészelte az örmény holokausztot, hónapokon át bujkált, átgyalogolta a Balkánt, majd Erdélyben eresztett gyökeret és megtanult mindent túlélni: például az első világháborút követő traumát, majd a második világháborút és az orosz hadifogságot. És páratlan leleményességének köszönhetőn túlélte a kommunista munkatábort is.



Ha emlékeim nem csalnak, 1948 és 1949 között két kezével ásta a Duna csatornát. De itt is megtalálta azt a pici egérutat, ami az életet és a szeretteihez vezető hazautat jelentette számára. Rájött, hogy a környéken egyedül ő tudott fényképezni, negatívot előhívni, "fixálni", "glancolni", "pozitivelni", majd a pozitívot kemény ceruzával "retusálni", sőt kezdetleges módszerekkel fekete-fehér képet okker és ciánkék színekkel színesre "elbolondítani".

Szerencsés véletlen révén megtudta, hogy a munkatábor parancsnokának a lánya férjhez megy, arra meg kell egy jó fényképész, úgyhogy önként jelentkezett a feladatra.


A Rolleiflex volt a kedvenc márkája, amit kincsként őrzök a mai napig. Persze a munkatáborban egy egyszerű szovjet géppel dolgozott, de a célnak az is megfelelt.

Nem volt akkoriban Photoshop, sőt, szinte minden műszaki kelléket a két kezével rakott össze a semmiből. Többször emlegette, miközben a térdén lovagoltam, hogyan kérlelte a menyecske az apucit (a parancsnokot), hogy "papa, kérlek, csak az esküvő után ölesd meg..." és hát milyen lágy tud lenni az apai szív, hogyne teljesítette volna egyetlen lánya kérését...

Nagyapám tudta, hogy ismét ki kell találnia valamit, méghozzá nagyon gyorsan. Az esküvői, meglehetősen oldott hangulatban megkérdezte a parancsnoktól, hogy van-e Kommunista Párt a megyében? Persze, hogy volt, alakult, alakulgatott.
-És párttagkönyvek vannak-e? Persze, hogy voltak...
-És fényképek a pártkönyvekben?

Hát ez volt az ő útja a szabadság felé. Sokan mások nem voltak ennyire szerencsések.

Mai nap a 7-ik menetben 20 ütéssel tisztelgek a nagypapám emléke előtt.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

UPDATE

Köszönöm a sok kommentet. Az élet sokszor olyan forgatókönyveket gyárt, amelyekre Tarantino is csak legyintene. Pedig az élet gyártja a legvadabb történeteket. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy nagypapám életéből lehetne akár regényt is írni, és talán egyszer meg is írom, mert valahányszor az élet padlóra küld, belőle, az ő, számomra halhatatlan szelleméből merítek erőt az újrakezdéshez. Fényképészként több ládányi üvegre égetett negatívot hagyott rám, talán egyszer lesz időm, erőm mindet feldolgozni. Sajnos egy kép, ami a számomra a legfontosabb lett volna az 1975-es árvíz martaléka lett. Ez volt az ő "útlevele". Ez egy egyszerű családi fotó volt, ahol ő még csak hét éves volt és a hátlapjára a dédapám leírta nagyapámnak az útvonaltervet (Adana, Ankara, Istanbul, Bukarest, Kolozsvár, Szamosújvár, rajta az örmény rokonok neveivel, akiknek a segítségére számíthat és a szamosújvári rokon címzett nevével, aki befogadta őt és fiaként nevelte). Emlékszem, amint kisgyerekként nézetem a "megszentelt" fényképet a számomra olvashatatlan örmény ábécé betűivel írt utasításokat, és emlékszem ahogy nagyapám zokogott, amikor az árvíz mindenét elvitte, de ő csak azt az egy fotót, az apja, az én dédapám keze írását siratta.