Join the new world

Egy kedves polgártársunk, Damaksis friss sajtómunkásként első cikkét tette közzé az erepen, melyben a támogatásotokat kéri egy - szerintem is nagyon fontos, RL - ügyben.

Olvassuk el együtt ezt a szép kezdeményezésről szóló postot!

Tisztelet a Hősöknek



Kedves Olvasó!

A tőlem megszokottal ellentétben ezúttal egy komoly hangvételű írásra szánom rá magam. Talán megdöbbentőnek, esetleg felháborítónak fogod tartani, Kedves Olvasó, hisz egy kérésem lenne Hozzád. Mindazonáltal kérlek, ha már idáig eljöttél, olvasd végig.
Úgy illő, hogy kérésem felkonferálásaként először is elmeséljem, milyen jellegű is lenne ez a szívesség. A történet ott kezdődik, hogy pár évvel ezelőtt, mikor édesapámmal a helyi evangélikus temetőben jártunk, úgy döntöttünk, hogy megnézzük az egykori világháborús katonák sírjait. Akkor már a Nemzetvédelmi Egyetemen tanultam, és mint az a személy, aki a Honvédségben szolgál, tulajdonképp elszörnyedve láttam, hogy mennyire el voltak hanyagolva ezen katonaelődök végső nyughelyei. Sokáig rágódtam ezen, majd apámmal együtt úgy döntöttünk, hogy ha más senki, akkor majd mi rendbe tesszük a sírkertet. Telt az idő, és mikor a településünkön hírül ment magányos vállalkozásunk és annak célja, megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy egyre többen akarnak csatlakozni hozzánk, segíteni "küldetésünket". Ekkor, hogy valamiként meg lehessen ismerni nem túl nagy, ám annál lelkesebb csoportunkat, önkényesen felvettük a Tisztelet a Hősöknek Társaság nevet. Nem rendelkeztünk nagy anyagi háttérrel, tulajdonképp mindenki hozta, amit bírt: ki egy doboz festéket, ki fűmagot, ki a saját testi erejét. Ennek eredményeként tavaly, a Honvédelem napján át tudtuk adni a felújított sírokat, hogy ezek után méltóképp tudjunk megemlékezni elesett hőseinkről. Akkor, azon az ünnepségen kisebb katonai tiszteletadás mellett (melyen Poliák Mihály szakaszvezető, Balogh Attila illetve jómagam, mind a ketten mint honvéd tisztjelöltek adtunk díszőrséget) szinte érezni lehetett, ahogy mindenkiben megdobban valami, aki jelen volt, és koszorút vagy virágot helyezett el a hősök emléktáblájánál. A vállalkozás itt még nem ért véget, nagyjából egy évre az előző eseménytől, idén március 15-én nagy örömömre átadhattuk Kuzma Károly hadnagy, '48-as szabadságharcos felújított emlékművét.
Azonban ahogy tovább múlik az idő, egy bizonyos félelmem egyre jobban nő: félek, hogy munkánk, és a mögötte megbúvó hit, hogy idővel minden évben megemlékezünk majd halottainkról, teljesen fölösleges volt. Nem több, mint hiú ábránd. Egyre kevesebben látogatják a sírokat, nincsenek új virágok, és úgy érzem, hogy ha személyesen nem teszek valamit, akkor az emlékhelyek ismét ki lesznek téve az enyészetnek és a feledésnek.
És ez az, ami miatt rávettem magam eme iromány megírására. Nem szeretnék vádolni senkit, nem akarok bántani senkit. Csak kérni szeretnék, kérni egy egyszerű szívességet. Kérelmem pedig a következő lenne: a közelgő Halottak napján, aki csak tud, vigyen ki egy szál gyertyát vagy mécsest a helyi temetőbe, vagy ahol van, a háborúban elesett katonák emlékművéhez. Hisz hidd el nekem, Kedves Olvasó, azok, akik ezen okból már hosszú évtizedek óta a földben álmodják örök álmukat, ennyit megérdemelnek. Ők, kik az I. vagy II. világháborúban, '56-ban, vagy 1848-ban haltak hősi halált a hazáért, mindenképp megérnek annyit a jelenkor generációinak, hogy egy-egy mécsest gyújtsunk értük. Mert azok a katonák, azok a honvédek elsősorban nem egy elvont és radikális eszméért, illetve nem is puszta passzióból áldozták fel ifjú életüket, hanem azért, hogy minket, az utódokat megvédjenek. Megfizették a legnagyobb árat, amit ember megfizethet: vért adtak a vérért, életet az életért. Mindezt értünk.
Éppen ezért megismétlem kérésemet: aki csak tud, aki úgy érzi, hogy ennyivel tartozik a megelőző korok katonáinak, vigyen egy gyertyát a sírokra illetve az emlékművekre. Nem kell nagy, fényes, parádés ünnepséget tartani, hisz mikor életüket vesztették, akkor sem volt semmilyen ünneplés, legtöbbször csak a közvetlen társuk látta a Hősök halálát. Továbbá kérném, hogy ebből ne csináljunk politikai vagy hovatartozási kérdést - nem lenne méltó eme sötét ünnep hangulatához.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki idáig elolvasta, és esetleg szívébe zárta a fentebb leírtakat. Végezetül még egy utolsó kéréssel zárnám mondandómat: ha helyesnek, és követendőnek látod az elképzelésemet, Kedves Olvasó, kérlek, ahol csak tudod, hirdesd ezt a bejegyzést - akár Facebookon, akár máshol. Remélem minél több emberhez eljut, és ha csak minden ezer emberből egy visz ki egy gyertyát november elsején, már akkor is esély van rá, hogy méltó módon emlékezhessünk meg bátor és hősies elődeinkről.
Én magam részéről biztos, hogy megteszem, az a pár száz forint a válság idején is megér ennyit.
Remélem, Te is követed a példám, Kedves Olvasó.



Én és a barátaim közül sokan eddig is követtük, követjük ezt a kezdeményezést, talán megérte elolvasnotok, hogy most ti is csatlakozzatok az emlékezőkhöz!
A hősök emlékét felelevenítendő közös ütést szervezünk Mindenszentek napján.

Üdv, Eheslo