Join the new world

"Aztán kiültem a konyhába a kemencepadkára. Itt már este volt. Anyám lassan törülgette az
edényeket, és nem akartam mozdulni, mert láttam, örült, hogy vele vagyok.
– Hát a Csillag? Van-e már csikója? – Van bizony. Nem nézed meg?
Most már kimehettem. A köd felszállt. Kertünk felett varjak kerengtek, és egy szarka
cserregett az istálló üstökén.
Csillag barátságosan röhögött, és okos szemével rám nézett. – Ez az én kisfiam, Péter…
Az istálló meleg volt. Megvakargattam a kisborjúk nyakát, szénát vetettem a tehenek elé, s
mire bementem, már égett a lámpa az asztalon.
Anyám akkor tette el az imakönyvet. – Ilyenkor jobban ráérek. Este mindjárt elnyom az
álom.
Aztán csak ültünk. Az ünnep már az ablak alatt járt, és én azokra a kis karácsonyfákra
gondoltam, melyeket a városban láttam.
– Jövőre mi is csinálunk karácsonyfát – mondtam. – Ilyenkor díszíthetnénk. Mint a városban.
– Drága a cukor, fiam. Aztán mit vigadozzak itt? Apád meg födelet se lát hetek óta…
Csend lett. A karácsonyfa nekem se lett volna vigasság. Csak ünnep. Anyám megérezte: –
Azért te csinálhatsz magadnak… – Majd jövőre…
Az ablak mögött már fekete tükröt tartott az este. Az utcán betlehemesek jártak. A levegőben
kalácsillat szállt.
– Mikor jössz vissza, fiam?
– Sietek. Ma este nekem is itthon illik lennem.
– Csak maradj. Megvárlak. Nekem úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Az ablakok mögött ma fényesebb volt. Mellettem apró gyerekek surrantak el titokzatosan
összebújva. A tiszttartóház bolthajtásos kapuja sötét volt, mint a pince. A folyosószőnyeg alig
szisszent, s amikor a végére értem, beláttam a harmadik szobába, hol csodálatos meleg
fényben úszott a karácsonyfa.
Itt nem állhatok a sötétben. Letettem a kabátom, és elindultam a fényesség felé. Kopogtam
kétszer is, de nagy zsibongás volt a szobában, hát csak beléptem.
– Péter, Péter, ide nézz! Valódi flóbert…
Ughy tiszttartó barackot nyomott a fejemre. – Szervusz Péter. Mi újság otthon?
– Csak megvagyunk.
– Mit hozott a Jézuska? – kérdezte egy magas vendégkisasszony kit még a nyárról ismertem.
– Semmit. Nem volt karácsonyfánk…
– Ide hozta a te részed is, Péter… Tudta, hogy jössz, – mondta Ughy tiszttartó, és a
vendéglány elcsendesedett.
– Tudom, szereted a könyvet. Tessék.
A könyvek tokban voltak. Szinte átnéztem a fedelükön… – Nézd meg! Jól választott-e a
Jézuska?
– …“A szív”… “Villámsugár”…
– Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm – és körülnéztem, kinek csókoljak kezet érte?
Mindenki csendben volt. Én pedig álltam tanácstalanul, és magamhoz szorítottam a
könyveket.
– Most pedig dominózunk – mondta keményen Ughy tiszttartó, – Lenke, Péter, Laci –
gyertek.
Így nem kellett külön megköszönni a könyveket senkinek.
– Az idő elrepült. A szoba langyos levegőjében fenyőillat úszkált, a bútorok simák voltak és
kényelmesek. Lábam alatt mindenütt szőnyeg és aranyrámás képek a falon. Istenem, ha én
ilyen úr lehetnék valamikor!
De aztán eszembe jutott anyám. Egyedül van. Szégyenlem, de nehéz volt elbúcsúznom.
– Majd én kikísérem Pétert – mondta Ughy tiszttartó –, úgyis be kell az irodát csuknom.
Elköszöntem. Felkaptam kabátom, és végigmentünk a sötét folyosón.
Az iroda előtt megfogta a kezem, mint valamikor régen a moziban. – Gyere be, fiam. Még
van egy kis dolgunk.
Az iroda sötét és papírszagú volt. Meggyújtotta a lámpát, benyúlt a fiókba, kivett valamit és
közel lépett hozzám.
– Tartsd a markod! Kinyújtottam a kezem.
– Tedd el ezt a pénzt, fiam. Lacit te segítd, tanítod. Én is segítlek téged.
Egy százas bankó remegett a kezemben. Megszédültem. Száz korona! Az öröm lobogva
vágtatott bennem, de aztán kihűlt a százas.
– Köszönöm, de én nem ezért tettem. Szeretem Lacit. Laci… falumbeli, és a… barátom.
– Tudom, fiam. De ha te el nem fogadod, másnak kell adnom. Laci gyenge a számtanban, s
akkor fogadni kell melléje valakit. Ezt akarod?
– - Nem! Nem akarom.
– Hát csak tedd el, és örülj neki. Ha én mondom, nyugodtan elteheted. ‘
A százast belegyűrtem a kabátomba. Szinte meleg lett a zsebem tőle.
– No, szervusz, Péter! Nem félsz? – Dehogy félek.
Akkor harangoztak elsőt éjféli misére. Hónom alatt a könyvek, f sebemben a százas, az utcán
homály, csípős hideg. Siettem.
Anyám a konyhában ült, és nézte a tüzet, mely álmos lángokkal égett a kemencében.
– Nem megyünk éjféli misére, anyám?
– Én elmennék, fiam, de neked nem muszáj. Talán álmos is vagy. Gyere a szobába. Mesélj!
Milyen volt a tiszttartóéknál? Anyám felcsavarta a lámpát, és úgy nézte az arcom.
– Szép lehetett… – sóhajtotta.
– Ajándékot is kaptam: Két könyvet.
Kibontottam a könyveket: – Gyönyörűek! Ugye édesanyám?
Forgatta a könyveket.
– Szépek. Ez milyen aranyos, de inkább pénzt adtak volna!…
Megsimogattam a könyveimet. – Igen, csak menjen édesanyám éjféli misére. Én itthon
maradok.
A pénzről nem szóltam, és jó volt, amikor egyedül maradtam. A könyveket hol itt nyitottam
ki, hol ott, és elsüllyedt a világ körülöttem.
Csend volt a szobámban. Az óra halkan lépegetett az idő gyalogútján, és egyszer csak arra
ébredtem, hogy anyámra gondolok, ki most lehajtott fejjel hallgatja a dudáló orgonát; talán az
apámra és rám gondol. Ott vagyunk mi is imádságában, ott van a földünk, házunk…
Most már bántam, hogy nem mentem vele, és lestem az éjszakát, hogy mikor dobban meg a
pitvar. Sokára jött. Léptei gondolkodva ballagtak el az ablak alatt, és amikor bejött, szeme
csodálkozva állt meg az aranyos kötésű könyvön, melyet a lámpa alá tettem…
– Hát ez a százas, Péter?…
– Ez a könyvben volt, édesanyám!… A napok aztán rótták a havas utakat.
Mire felocsúdtunk, már vitt bennünket a szánkó vissza a városba."


Békés Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek.