Levél Kínából Vacsárcsiba

Day 724, 08:18 • Published in Hungary Hungary • by gyika
Kedves edesapám, kedves edesanyám, Matilka, Kicsi Gyika, falumbéliek!

Asszem máma nem fosom a szókot, olyan fárattak a tagjaim, hogy szuszogni es alig tudok.

Hogy métt ez a fárattság? Há, tennap erősst nagy nap vót. Az ellenség megzánkorodott, s úgy ellepte a Felvidéket, hogy fére onnét. Csak ömöltek, s ömöltek, megtappodták a virágokot, magokval töppödték az utcákot, megjesztegették az asszonyokot, s feszt káricsoltak, mintha otthon lennének. Ezt a tesvéreink nem hagyhatták, s jöttek, hogy csapjunk széjjel közibük, álltunk szembe a nagy hordával. A mejjünket kiguvasztottuk, szájunk öjszeszorítottuk, fejünköt leszegtük, s mentünk, csak előre, komoly csendben, mint kik a hazájukért készülnek halni. Eufoniksz bajussza fénylett mint az ezüst, BattalGazi félelmetesebben vicsoríjtott, mint janicsár dédapái, még Mikrobi es azval a csendes ábrázatjával úgy feszített a csőre tőtött muskétákval, mint Rámbó Négy a videjóban.

Esse vót elég. Akkora vót a hacacáré, hogy az istenek es esszeverődtek csudájára járni. S a végin megmutatkoztak, eccerűen s apellátát nem tűrve (mint ahogy aztot az istenektől el is szokjuk várni), és a harcot megnyerték az gyüttmenteknek. Így jártunk hát.


(Így nezett. Münk meg visszaneztünk.)

De legalább most már biztoson tuggyuk, hogy vannak istenek, s azt es, hogy nemigen szeretnek münköt. S végre méltó ellenfeleket kaptunk, kiktől nem szégyen kikapni, de világraszóló s nekünk való csatákban felülkerekedni. S az es bébizonyosodott, hogy fáin falat raktunk Kínába.

Más es esett a tennap. A taljánok éköszöntek tőlünk (ahajtról, met már rég elmentek innét). S tesvéreink es, az indonézek estve benéztek hezzánk egy istenveledre, aszonták, úgy érzik, eleget ültek az ülepükön, felkerekednek, s új világot keresnek magiknak. Ejj, edesapám, majdnem hanyatt dőtem a székről, met az egyik bátor indonéz harcos Hobót indézve távozott: "Úton lenni az élet, megérkezni a halál". Tuttam én, hogy münk híresek vagyunk, no de hogy Hobó es... aztahe. Legyen hát jó az útjuk, lássanak sok világot, találják meg mit úgy keresnek, s sose felejtsenek münköt, mint ahogy münk es szívünkbe zártuk őköt.


(Tesvéreink, boldogon, bizakodón.)

No, ennyi. Montam, máma nem fosom a szókot, ejsze megpihenek egy percre. Vigyájzkodjanak magikra. Az ebeket csapják el éjszakára, nehogy a macskák bényalják a tejfölünköt. Oztán sűrűn lessék meg az erdőt es, met jő a nagy hideg, nehogy Kozák Misiék a mü fenyőink meleginél szárijtgassák a kapcáikot.

Fijjuk, Gyika.

(Hadi Propg. & Cenz. Csop.: továbbításra alkalmas, strat. inf. nem észlelhető, további megfigyelés: SUB javallott.)