[RH+] Magyarok kiirtása helyett nagy pofára esés!!!

Day 1,828, 09:42 • Published in Hungary Romania • by Hun Carpathia


Köszöntöm a kedves olvasót!

Sokan megmosolyogják, dőre ködszurkálásnak tartják a régi dicsőség felemlegetését. Hát még az aktualizálását! Van, aki azt tanácsolja: inkább tanuljunk meg kicsik lenni. És az mit segít? Mi magyarok csupán területileg, gazdaságilag vagyunk átlagos méret alattiak, történelmi és kulturális értelemben óriások vagyunk a világban.

IV. rész/ előző cikkem: www.erepublik.com/hu/article/2158915/1/20
Ebben a cikkben a 907.-es pozsonyi csata és az azzal járó következmények lesznek felvázolva. Vérzivataros történelmünknek van egy méltatlanul elfeledett, alig ismert, de annál fontosabb epizódja. Ám csak nálunk alig ismert. Hiszen az USA leghíresebb katonai akadémiája, a West Point Military Academy 1802-es alapítása óta tanítja stratégiai mintapéldaként.


Előzmények:

A honfoglaló magyar törzsek 900-ban indított támadásukkal elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt), és a támadó seregek egészen Linzig hatoltak előre, ahol a Liutpold határőrgróf által mozgósított bajor sereg elől visszavonulva a Fischa folyó vonalában véglegesítették a határsávot, a gyepűelvét. Ezt követően, 900– 906 között, a honfoglaló törzsek a szárnyakon szilárdították meg pozícióikat. 900 körül déli irányban elfoglalták az Alföld déli végeit (Bánság, Bácska, Temesköz és a Szerémség területét). Ezzel birtokba vették a gazdaságilag és katonailag egyaránt fontos, Balkánra vezető átjárókat is.
Délnyugatra kiterjesztették fennhatóságukat a Mura-völgyére és lezárták a karantánok elől az átjutás lehetőségét Pannóniába. 904-ben szövetkeztek I. Berengár longobárd királlyal (Provence-i Lajos császár ellen) és 905-ben békében váltak el egymástól. 906-ra véglegesen őseink birtokolják a Dráva és a Száva közét, biztosítva ezzel a szabad kijutást a Pó-síkságra.
Északon 902–906 között véglegesen legyőzték a frankbarát morvákat, és Moráviát elszakították a Keleti Frank Birodalomtól. Valójában két fontos esemény történt a térségben. Az egyik a Morva Fejedelemség felszámolása, a másik a bajorok végleges veresége Moráviában. Azonban a kialakult helyzet magában hordozta a feszültséget. A fiatal Magyar Fejedelemségnek (vagy törzsszövetségnek) állandóan készenlétben kellett tartani csapatait a megszerzett területek védelmében.
A Keleti Frank Birodalomnak rá kellett döbbennie, hogy a Kárpát-medencében egy új, egységes és erős hatalom alakult ki, mely birtokolja legkeletibb provinciáját, Pannóniát és legyőzte a frankokat Moráviában. Ennek a megakadályozása céljából a bajorok 907 júniusában hadjáratot indítottak a fiatal Magyar Fejedelemség ellen.

Források:

Nincs a pozsonyi csatának hiteles leírása, de vannak történészek, akik bogarászhatnak a megvertek irományaiban és abból sok mindenre lehet következtetni széles mosollyal, igen elégedetten:
-A csatáról alapvetően latin nyelvű német (frank) források emlékeznek meg, érthető visszafogottsággal. Ezek közül legfontosabbak az évkönyvek.
-A Sváb évkönyv szerint: „907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.
907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.”
- A Salzburgi évkönyv adja meg a csata pontos dátumát és helyszínét: „907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július Nonae-je 4. napján (július 4-én)...”
-A 20. században talált, harmadik bajor évkönyv, a salzburgi Annales Iuvavenses maximi ad a. 907 tartalmazza a csata két napra kiterjedő idejét (július 4-én és 5- én, szombat és vasárnap), és egyúttal megerősíti a helyszínt (Brezalauspurc).
A Salzburgi és Sváb évkönyvek írása egyidejűek a csatával, ezért hitelességük mérvadónak tekinthető.
-További fontos források csoportját alkotják a korabeli halottas könyvek és királyi oklevelek, amelyek a fentiektől eltérő dátumokat is megörökítettek.
-A dátumok szétszórtságából – a feltételezhető pontatlanság ellenére is – azonban megállapítható, hogy egy hosszan elhúzódó (június 28-tól július 5-ig tartó) csatározásról beszélhetünk, melynek időben első szereplői a püspökök. Az õ jelenlétük az első ütközethez köthető, mely a hiteles források tanúbizonysága szerint július 4- én esett meg. Liutpold gróf halálát július 5-én említi a Freisingi nekrológium /halottaskönyv/ és így személye ezen a napon lezajlott második ütközethez kapcsolható. Ezek alapján feltételezhető, hogy a bajor előrevonás legalább két menetoszlopban (csoportban) történt, és így harcba lépésükkel is időben eltolódva, egymás után számolhatunk a források adatai szerint. Az is észrevehető, hogy az első áldozatok az egyházi méltóságok köréből kerültek ki. Ez arra utal, hogy a feléjük elrendelt mozgósítási kötelezettséget végrehajtva, külön menetoszlopban vezették csapataikat.



A felvonuló haderők:

Sem a bajor, sem pedig a magyar sereg méretére vonatkozólag nincs megbízható számadat, egyes nézetek szerint a bajor sereg mérete 100 000 fő, a magyar hadseregé 40 000 fő volt. A támadó csapatok nagy létszámát egyes írások azzal magyarázzák, hogy nemzetközi, tehát több nyugati ország katonáiból állt össze. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg az akkori német király rendelete szerint azzal a céllal, hogy „...decretum..Ugros eliminandos esse..” azaz „ elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”. Ezt a „nemes célt” hatalmas erő koncentrálásával akarták megvalósítani: mai szóval élve, „biztosra mentek”. Ha nem is fogadjuk el ezeket a számokat valósnak, a bajor erők akkor is valószínűleg többszörös túlerőben kezdhették meg az összecsapásokat.



A pozsonyi csata lefolyása:

A 907 júniusában hadjáratra induló bajor sereg mozgósítás elrendelése után május hónapban Ennsburg térségében gyülekezett, mely időpont az előző évekhez hasonlóan egybeesett a rendszeres éves májusi seregszemlével.
Az egyesített bajor-nyugati erők felvonulása Pozsony térségébe június 28-29.-re fejeződhetett be, ami a határvédő magyar erők előcsatározásaival volt nyugtalanítva. A támadók három oszlopban nyomultak előre a Duna vonalán. A déli parton a „gyengébb”, kb. 40 ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport plusz hadtáp, míg az északi parton egy 45 ezres főerő, az elit.
Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség egyesült főerejét – 40 000 lovast – négy részre osztotta. Az egyenként 10 ezer fős lovas egység neve tümen, azaz magyarul tömény régi sztyeppei hadszervezési szokás. Az elsőt ő maga vezette, a többit pedig fiaira bízta: Tarhos, Üllő, Jutas. Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.
A csata maga 907. június 4.-7. között zajlott le:

1.)Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként a Sieghardt vezette inváziós flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel „tűzijáték és víziparádé” keretében, valamint többet közülük megfúrtak harcosaink-a haditechnikában 100%-os, míg az élőerőben 95%-os veszteséget okozva. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg, s vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

2.)A Duna déli partján a bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre (tőrbecsalásra) alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-5.-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségében a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a Theotmár érsek vezette bajorokra.

3.) Július 5-6.án: a déli seregtest elpusztítása után, még aznap éjjel Árpád elrendelte teljes csendben az átkelést. Tehát átkelés a Dunán kb. 35 000 lovassal az ellenséges sereg „orra előtt”, éjszakai csöndben!!! Az átkelés olyan jól sikerült, hogy hajnalban a Luitpold vezette elit hadtest a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt, majd túlereje ellenére ismét két napi öldöklő ütközet után szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon.

A néhányezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált rendeződni, de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékonynak bizonyult. Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre rátört a királyi őrség és tartalék, de a magyarok színlelt visszavonulásával a német üldözők csőbe futottak: a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét – még a trónszékét is! – hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt, elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf.
Seregünk jelentéktelen veszteségeket szenvedett, míg az ellenség szinte teljes hadereje megsemmisült. A csatában Árpád és három legidősebb fia életét vesztette.

A lamacsi (Pozsony) csata emlékműve (Lamač-Bratislava)


Következmények:

A pozsonyi győzelem a Magyar Fejedelemség nyugati határát kitolta az Enns folyóig egészen 955/970-es évekig. Északra véglegesítette a volt Morva Birodalom keleti részeinek (a mai Szlovákia és Észak-Magyarország területének és Alsó-Ausztria keleti területeinek) elfoglalását. A bajorok veresége oly megsemmisítő volt, hogy a németek legközelebb 123 év múlva, 1030-ban indítanak újból támadást a Magyar Királyság ellen.

Az egyesült magyar hadak itt adták át névjegyüket a Keleti Frank Birodalomnak, tudtukra adva országunk határait.



Következő cikkem a kalandozások korával fog foglalkozni.

Mindíg a HK útmutatása szerint üss: http://www.erepublik.com/en/newspaper/hadugyi-kozlony-177586/1