Join the new world

A minap kiszórtam néhány barátjelölést és az egyikük, az MCCS-s Kinagbo, vesztére rákérdezett a miértre. A friss ismeretség örömére azt a felelőtlen ígéretet tettem, hogy beleírom a következő történetembe. Persze könnyű szívvel ígérgethettem, mivel egyáltalán nem terveztem új cikkel előrukkolni mostanában. A sajtó jelenlegi nyomorúságos állapotát figyelembe véve csak a roppant kevéske szabadidőm elherdálásának tűnt órákat áldozni az erepre. Mégis úgy alakult, hogy a legutóbbi sztoriötletemet - az előző jó néhánnyal ellentétben - most formába öntöttem.
Kinagbo pechje az, hogy ez nem valami szöveges karikatúra, vagy hőstörténet lett. Nem egy könnyed votehajhász, népszerűségvadász elbeszélés. Ám ő a hálátlan szerep ellenére is vállalta ami neki jutott, ezért tisztelet illeti.

Most pedig szóljon a mese egy lázadásról, kicsit másként, mint ahogy általában elképzeljük.


Vérbe fojtott lázadás

A tömegnek súlya van.
A mondat pongyola megfogalmazásán a fizikusok valószínűleg elnézően mosolyognának, egy szociológus azonban komolyan bólintana rá.
A tömeg súlya olyan erővel nehezedett ránk, hogy csaknem megrogyott a lábunk. Pedig akkor még három méterrel előttünk voltak, nem rajtunk...

Donyeck katonai kormányzója jó ötletnek vélte, ha engedélyezi a tüntetést. Azt hitte, ezzel kiereszti a gőzt, s így elkerülheti a robbanást. Az emberek felvonulnak, ordítoznak egy sort a megszállás elleni tiltakozásként, aztán hazamennek. Útközben bizonyára felborogatnak majd pár autót, betörnek néhány kirakatot, levezetve az indulataikat. Ez meg ugyan kit érdekel, az ukránok a saját tulajdonukat teszik tönkre. Minket azért vezényeltek ki, hátha mégis elfajulnak a dolgok.



Nem rendet kellett tartanunk, mindössze a Donbass Palace Hotelban berendezett kormányzói székhely védelme volt a feladatunk, ha az ilyenkor elmaradhatatlan huligánok egy csoportja arrafelé tévedne. Persze csak a hülye nem látta előre, hogy a Sevcsenka úton hömpölygő áradat, nem fog az előre bejelentett vonalon a Donbas Arena nevű stadion felé elkanyarodni, hanem inkább délnek fordul az Artema utcán. Sajnos azonban hülyékkel voltunk körülvéve.
Megfigyeltem már rég, hogy a fent lévők, a pozíciójuk emelkedésével együtt veszítik el egyre inkább kapcsolatukat a realitással. Így volt ez akkor is belbiztonságért felelős hivatalnok esetében.

Tény, hogy Ukrajnában az élet szinte ugyanúgy zajlott tovább, ahogy az érkezésünk előtt. Mi csak talicskáztuk ki a pénzt az országból. A rendőrségük is tette a dolgát, loholtak a tolvajok után, keresték a gyilkosokat, na és persze legfőképp a közlekedés bírságok kiszabásával foglalatoskodtak. De azért azt talán túlzás volt elvárni, hogy a majd a saját honfitársaikat gumibotozzák a helyes irányba, hogy megvédjék azokat, akik vérüket szívják.

400.000 ember állt szemben velünk. 400.000 dühös civil, akiket képzett agitátorok hergeltek. Kevés félelmetesebbet láttam ennél.
Nem voltak pajzsaink, nem voltak vízágyúink, nem volt nálunk könnygáz, csak a gépkarabély. Kétszázan voltunk vegyesen mindenféle egységből. Tökéletesen alkalmatlanok a feladatra.



Levertünk már több tucat felkelést Lvovtól Harkovig. Harcoltunk a reguláris erők maradékával, akik nem adták meg magukat, partizánokkal, akik pokollá szerették volna tenni az ittlétünket, mindenféle fegyveres csoportokkal, akik ki akartak űzni minket a hazájukból. Fegyvertelen polgárokra azonban még soha nem nyitottam tüzet. Amikor öt méterre értek, kibiztosítottam az AK-63-asomat.

Abból a 400.000 lázongóból talán minden tizediknél volt valamilyen tábla, transzparens, zászlórúd. Nekem úgy tűnt, mintha mindegyiket azért hozták volna, hogy engem verjenek vele agyon. Valószínűleg nem is tévedtem túl nagyot, talán csak annyiban, hogy megfeledkeztem a többi bajtársamról. De hogy nyithattam volna tüzet olyanokra, akik egyenlőre még semmi rosszat nem tettek a tiltakozáson kívül. Ha viszont megvárom, hogy okom legyen, már nem lesz lehetőségem... Eszement dilemma volt.

A helyszíni parancsnok, egy Görgeis tiszt ugyanúgy nem volt a helyzet magaslatán. Hátulról kiabált egy hangosbeszélőbe, de a magyar szót akkor sem értették volna a tüntetők, ha nem ordították volna őt messze túl. Már azt sikerként könyvelhettük el, ha ilyen körülmények között mi meghalljuk a tűzparancsot, ami viszont nem akart elhangzani. Érthető, hisz nekünk leginkább a lelkiismeretünkkel, de neki a felelősséggel is szembe kellett néznie, ha vérfürdővé fajul a dolog.

Épeszű ember, nem ront neki egy felfegyverzett katonának. Ebben reménykedhettünk egyedül. Két méterrel előttünk végül megálltak. Farkasszemet néztünk. Az ő tekintetükben indulat, a miénkben bizonytalanság. És most?
Hiába voltak majd majd félmillióan, egyetlen ember határozott a sorsunkról. És ahogy az lenni szokott, egy őrült volt az.
A tömegben pedig hamar feloldódik az értelem...



A lövést meg sem hallottuk, olyan erővel zúgott ukránul a “Magyarok haza!”. Csak a mellette állók látták, ahogy kidől a sorból az egyik Csontbrigádos baka. Valaki nem csak zászlóval készült a felvonulásra.
Két századtársa lehajolt, hogy felsegítse az elesettet, s még csak azt sem tudták, mi történt. Az oldalukon lévők szintén oda pislantottak a mozgolódásra. A velük szemben lévő tüntetők a figyelem elterelődését észrevéve még közelebb nyomultak.
Aztán felugatott egy géppisztoly...

Személy szerint én úgy gondolom, hogy elkerülhetetlen volt. Azok mozgatták a tömeget, akiknek érdekükben állt az összecsapás, és ki is provokálták. Azt viszont máig nem tudom eldönteni, hogy Kinagbo, a Magyar Civilek Csapatának önkéntese a legbátrabb, vagy a legelvetemültebb volt, amikor meghúzta a ravaszt. Sokunk életét megmentette azzal, hogy mi léptünk először, de mégiscsak ő indította el a mészárlást. És ne legyen senkinek illúziója! A tömegben ugyan akadtak gonosztevők, de a többségük tisztességes pék, buszvezető, tanár vagy épp bányász volt. Láttam köztük sok nőt, és néhányan még a gyermekeiket is magukkal cipelték. Ők nem harcba indultak, mindössze tiltakozni akartak, az otthonukat szerették volna visszakapni.
Helyette golyót kaptak, s ököllel, botokkal, kövekkel válaszoltak. Két fogamat köptem egy férfi képébe, amit vasrúddal vertek ki majdnem a szememmel együtt, de nem hiszem, hogy egy kicsit is megfizettem volna azért, amiért vagy 30-40 polgári lakost terítettem le.

Aztán ahogy egyként mozdultak ellenünk az uszítók szavainak hatására, úgy futottak egyszerre szerteszét, mikor a halottak száma elérte a kritikus szintet, és a kitört pánik átmozdította őket a holtponton. A tömegnek értelem helyett csak indulatai és érzelmei vannak. Akik ezzel manipulálnak, a tűzzel játszanak.

Nem sokkal az eset után, a tragédia létrejöttében fontos szerepet játszó katonai kormányzó időbeosztása és útvonalterve kiszivárgott, és a kocsiját merénylők robbantották fel. Mindenkit utolér a sors, amit megérdemel. Ha Isten nem intézi el saját kezűleg, akkor legfeljebb valaki rásegít.

A legtöbbünk nem beszél erről a lázadásról. Hallgatnak róla, mintha meg sem történt volna. Nem kevesen vannak, akik letagadják, hogy annak idején Donyeckben szolgáltak. Én papírra vetem, gyónásként kiírom magamból. A krónikás így kezdi a vezeklést, s úgy zárja, hogy a fejére olvassák a saját szavait.
Addig a napig katonák voltunk. Sok embert megöltünk már, de akkor és ott lettünk gyilkosok.


by Rodric
2012.11.16.