Ahogyan én láttam a szemüvegemen keresztül

Day 1,365, 11:44 • Published in Hungary Hungary • by Wisitenkraf
Üdvözlök mindenkit!



Hosszú idő után írok sorokat saját újságomban. Egy kis kitérő ennek kapcsán és legutolsó ígéretemhez kapcsolódóan: elnézést mindenkitől. De máshol, más módon próbáltam helytállni.


Visszakanyarodás, mély lélegzet. Egy kis visszaemlékezés részemről, ahogyan én megéltem. Most szabadkoznék, hogy ahány ember, annyi nézőpont stb. De nem teszem, mindenki értse úgy, ahogy ő szeretné. Remélem lesznek páran akik megértik mit is akarok mondani…


A hibákról és a reakciókról. Szigorúan saját vélemény! Egészen egy ciklussal ezelőttre visszaugrom, próbálok összeszedett, korrekt és rövid lenni. Felbukkan a horvát NE ötlete. Kommentekből cikkekből úgy néz ki, szeretné a magyar nép. Unjuk a románokat, a hidat buktuk. Sok esély nincs a rekonstruálásra. Talán egy óceánig elnyúló. De emlékezzünk vissza mi volt a híd előtt is. „Miért megyünk nyugatra?” felkiáltások hallatszódtak. De végül meglett a híd, egészen Kínáig jutottunk. Aztán amikor megvolt a bónuszunk és mindenki termelt, mint a güzü, elhallgattak ezek a hangok. De hová tűntek? Sehova. Meghúzták magukat egészen addig, amíg nem volt lehetőség a feszültségkeltésre. Ki-ki csinálta a dolgát. De elbuktuk a hidat és mint a hiénák újra megjelentek. A horvát NE be lett nyújtva, egyeztetés nélkül. Akkor a gond az volt, hogy miért nem? Essünk nekik. De nem így történt. Józan hangok mondták, korai lesz ez még. Egyedül kevesek vagyunk. Kis ugrás…


Új kormány új hónap. Horvát NE ismét terítéken. Ezúttal elfogadva. Kongresszus felől megint egyeztetés nélkül benyújtva. Kell a küldetéshez, más nem számít. Az sem, hogy várunk pár napot és aktuálisabb lenne a támadás. Aztán a kormány végül mögé állt. Volt vita arról, hogy nyomás alatt történt-e ez vagy sem. Lényegtelen, támogatva lett. Megszavazták. Az új küldik is bejöttek ahogy írtam. Az NE tehát most és rögtön kellett! Láss csodát tegnap még mindig csinálták az emberek, és érdeklődtek, mikor indul a horvát csata. Akkor ők hol ütöttek az elmúlt egy hétben? Kérdés nyitva marad, választ nem fogunk találni.


Első harc NWC. Bukta. Közben megjön a román NE, kapunk második frontot is. Érdekes ők ezt fontosnak tartották, mi nem tudtunk várni a lengyelekre. No ez izgi lesz. Román területeket bukjuk, eredetit sem ők, sem a horvátok nem szereznek, de mi sem tőlük. Egy hét alatt nem történt semmi. Kivéve, hogy elszórtuk a pénzünk egy részét. No meg az állam is. Eközben a kroákoknál két ember ver minket. Azok közül az egyik egy vagy két (ezt nem tudom most pontosan) napja legyalulja a lengyel sereget. Egymaga. De mi még mindig állítjuk, ki fog fogyni. Csak épp nem látjuk.


A lengyelek idő közben megérkeznek a közelbe. Mondjuk most már nem szoroz nem oszt, mi már léptünk. Aztán felszabadul egy útjukat biztosító régió. Megakad és lassul a folyamat. Újabb csaták. Még mindig nem tudunk dűlőre jutni. A horvátok megkeresnek minket. Békét akarnak, ők jönnek. Megindul a tárgyalás. Lehetőségünk van másfele menni. A béke pontjait mindenki ismeri. Burgenland megy vissza az osztrákokhoz. Akik gond nélkül visszaadhatják nekünk ha akarják. De nem. A béke szövege már terjeng a sajtóban, cseten. Megint úgy vetjük rá magunkat, mintha mi többek lennénk attól, hogy egyből neki esünk másnak. „Miért? Hogy? Ne röhögtess!”.A fától nem látjuk az erdőt. Mindenhol azt hallani, hogy miért nem fog működni, miért rossz. A lehetőségek mellett pedig csöndben elkullogunk. Megindul a kapkodás a kormányzati kommunikáció felől. Béke szöveg publikálása, fordítása ész nélkül, hiszen már forrong a hangulat. Megint nem lehetett várni pár órát.


Beadjuk az ukrán NE-t. A kongresszust megkérik, hogy tartsák a szavazatot ameddig csak lehet. Pár óra és átment a törvény. Az emberek még mindig azt hiszik, hogy fontosabb egy medál, mint az azzal járó munka. A pártok asszisztálnak ehhez, úgy látszik boldog-boldogtalan indulhat, nincs 40 értelmes ember az országban. Ismét nem lehetett várni. Eközben cikkek sokasága lát napvilágot, közös elemük: ez nem béke, hanem diktátum. Megalázó. És megint senki sem ül leg és gondolja végig, hogy honnan indultunk és meddig jutottunk az egy hét alatt. És a lényeg Burgenland és romantikája.


Burgen RW. Parancs a felkelő oldalra irányít. A nép nem tetszésének hangot adva üti a zöld oldalt. Ha megtartjuk mi lesz? Semmi. Megint egy nap csúszás, a horvátoknak megadjuk a lehetőséget, hogy kibújjanak az egyezségből. NE-nk már ugye nincs rajtuk, ellenben az övék ellenünk még megvan. Jót tettünk? Kárörvendően kívánom, hogy tegyék is meg, tekintsék semmisnek a szerződést. És akkor megnézhetném, hogy hajnalban kik lesznek a falakon azok közül, akik zöldet ütöttek. Vagy azok közül akik tűzzel vassal tiltakoztak annak a Burgenlandnak a visszaadásától, amit akár pár napon visszakaphatunk.


Eddig tartott. Hosszabb verzióm szerint még két hét. Aztán Nem! Nem! Soha! Nem próbálok meg soha többé változtatni. Mert oda egy erős ember kell és rájöttem, én nem vagyok az. Szépen megülök a hátsómon és sodródom. Abból legalább nem lesz idegeskedés, konfliktusom mással, magammal. Mások meg játsszák csak játékaikat, a bábosok éljenek szenvedélyüknek. Nem! Nem! Soha! Soha többé nem akarom, hogy legyen nem eredeti régiónk. Abból mindig csak a gond van. Nem éri meg. Mert úgy mindig az ezerfelé húzás, a teljes kompromisszumhiány és a „mindig van valami baj” országává válunk. Mert sokan még mindig nem értik, hogy nem egy igazság van. De hogy saját tükörképemnek is egy kövér mosollyal adózzam: néha olyan jókat derülök, hogy egy játékban képesek vérre menő vitákba keveredni. Aztán egy józanabb pillanatomban azon kapom magam, hogy én sem teszek másként. Tanúságul álljon ez a cikk. Már nem érzem, hogy egy-egy pozitívum megváltja a sok rosszat. Már a lózungok sem hatnak meg, hogy ha majd CH-t védjük összekovácsolódunk, a magyarok a bajban tartanak össze stb. Bullshit és szép ideál, de már rég nem igaz. Sokan megunták, kiégtek. Kihunyt a jobbá válás fénye a sok ismétlődő és értelmetlen harcban a belső ellenségek ellen. Néha pedig oly kíváncsi vagyok, vajon máshol is ez van? Ha ottani lennék, ők is folyton a belső viszálykodás mocsarában süllyedeznek? Én hibáztam az elmúlt napokban. És akiben van egy kis alázat átgondolja, miként cselekedett tegnap, ma, az utóbbi időkben.


Zárásképp engedjetek meg egy idézetet:

„ És, megérte? Jézusatyám. Az életem helyrehozhatatlanná vált. Mindig a nyár utolsó napja van, és én kint maradok a hidegben. És sehol egy ajtó, ahol bemehetnék. Én mondom több keserűség jutott nekem, mint ami jár. A legtöbb ember mellett elmegy az élet miközben nagy terveket kovácsol. Az életemben, annyi darab hasadt le a szívemből, hogy alig maradt, amivel tovább élhetnék. De erőltettem a mosolyt, mert tudom, hogy az ambícióim messze meghaladták a képességeimet. Nincsennek már fehér paripák. Sem szép hölgyek az ajtóm előtt.”

Üdvözlettel,
wisitenkraf