Join the new world

Folytatom a másoknál megjelent írásaim átemelését a saját újságomba, és ezúttal összekötném a kellemest a hasznossal, azaz az OM “Régi idők nagy csatái” pályázatára nevezhető művet veszek elő.
A történet az ifjabbak számára különösen érdekes, az idősebbeknek pedig nosztalgiázásra alkalmas lehet, hiszen az erep V2 néven elhíresült verzióját idézi meg, amikor is az akkori csatamodulban egy hexákból álló pályán kellett lépegetni az egységünkkel. A karakterünk négy osztály valamelyikébe tartozott. Gyalogos, helikopteres, légvédelmi tüzér vagy tank lehetett, s ezek mindegyikének megvolt a párja, mely ellen hatékony volt, vagy épp gyenge védettségű. A különböző terepviszonyok is befolyásolták a hatékonyságot, és például a folyók felett csak a helikopter juthatott át, a többi egységnek a hidaknál kellett próbálkozniuk, melyek sokszor a csaták gócpontjai lettek. És akkor még ott voltak a wellnesst (jelenleg energy) kórházak, meg a védelmi rendszerek, a fővárosok, a területbirtoklási arány...

A sztori idejében az oroszok még a szövetségeseink voltak a Phoenixben, de értékes nyersanyagaikat a keletről és délről támadó amerikai-kínai csapatok bitorolták. A legnagyobb fékelők hírében álló lengyelek viszont még ellenséges táborban hédereztek.
A magyar seregben pedig létrehozták a századoknál nagyobb szervezeti egységeket, az ezredeket, melyekben, ha jól rémlik nagyjából 4 század volt, s ezeknek külön chatszobát is fenntartottak.

Még egy fontos korabeli momentum a Peterbond által szervezett századok csatája, mely a brutálisan leült aktivtási szintet akarta egy versennyel megemelni, s ebben sikerrel is járt.




Szibériai nyár
(Akár így is történhetett…)


1. rész FER

A sikeres, bár fárasztó csehországi kommandós akcióra pihent rá a Gábor Áron Tüzérszázad Balaton partján az augusztus közepi kánikulában, mikor is új parancs érkezett, amit Levi Kay a kellő vehemenciával ordított szét a parton.
- Ki a vízből sellőcskéim! A nyaralást egy kicsit odébb folytatjuk.
Néhányan megpróbáltunk úgy tenni, mintha a fülünkbe már túl sok víz került volna ahhoz, hogy meghalljuk a parancsnok hangját, sőt volt, aki a lemerüléssel kísérletezett, de nem volt menekvés.
- Többen rinyáltatok, hogy milyen meleg van, nos elintéztem nektek egy szibériai túrát. Tudjátok jól, mindent értetek fiúk! – ismertette meg velünk az úti célt a szája sarkában enyhe mosollyal.
- Nem lehetne inkább Hawaii? - vetette fel valaki.
- Azt csiripelik a verebek, hogy Fokvárosban is forró a helyzet. – alkudozott egy másik baka.
- Talán majd legközelebb.



Néhány óra múlva már a vonaton ültünk Záhony, majd Ukrajna felé robogva. Erről az egészről egy film jutott eszembe, méghozzá a Sztálingrád című, s ez kissé rányomta bélyegét a hangulatomra. A srácokkal inkább nem osztottam meg a gondolataimat, a francnak sem hiányzik, hogy vészmadárnak bélyegezzék. Különben is, itt a legyőzhetetlen magyar hadseregről van szó. Ámbátor a német is az volt a fent említett csatáig. Hmm… Most viszont az oroszok legalább nem ellenfelek. Csak az a baj, hogy az usákoknak sem voltak azok, mikor elveszítették értékes keleti területeiket.

A Távolkelet-Oroszország régiója legalább olyan nagy, mint amilyen messze van. Az ellenség természetesen csak a stratégiailag fontos területeit szállta meg, a végeláthatatlan tajga minden egyes fáját nem őrizték, így amikor az Uralból felszálló csapatszállítóink megérkeztek, nem kellett keresgélnünk a megszálló erőket jobbára ott csoportosultak Vlagyivosztok környékén, ahol a közeli kínai segítségben is reménykedhettek, és az Észak-Koreát uralma alatt tartó rezsim serege szintén elérhető közelségben volt. No, és persze az EDEN desszant csapatokkal is mindig számolnunk kellett akárhová is vetett minket a sors. Olyanok voltunk velük, mint a test és az árnyék. Elválaszthatatlanok.

Miután ledobtak minket a deploy zónába, felmérhettük, hogy mivel állunk szemben. Komoly küzdelemre, véres csatára volt kilátás, mert az ellenség jól beásta magát. A Görgey ezred azonban nem hiába rendelkezik veszedelmes hírnevével. A GÁT és a Horthy olyan örökké versengő századok, melyek egyre nagyobb teljesítményre sarkallják egymást. A bajtársi rivalizálásnak lassan már hagyományai vannak.



- Kapjuk össze magunkat srácok! – biztatott mindenkit Peterbond, az ütközet előtti utolsó pillanatokban. – Felvágom az ereimet, ha a Horthysok tűzik ki a zászlót a városháza tetejére. Vagy inkább egy amcsiét. – visszakozott óvatosan, hisz sosem lehet tudni. - Az ütőerőnk ugyan egy-egy kisebb ország teljes haderejével bármikor felveszi a versenyt, de „tesók” ha szerencsés napjuk van, képesek megszorítani minket.
- Ne a kormányzati statisztika érdekeljen, hanem az, hogy lehetőleg életben maradjunk! – riposztozott valaki, aki szomszédjától gyorsan kapott is egy tockost. Mielőtt az esetnek folytatása lett volna, Bubberr hangja csattan fel: - Szúnyogok délkeletről! Elő a rovarirtót!

Egyet a földre sercintve ugrottam be a Skyburner típusú légvédelmi üteg fegyverkezelői konzolja elé, és a próbáltam célkeresztbe fogni az amerikai felségjelzésű tankvadász helikoptereket. Ha ezek kiveszik a csatából a páncélosainkat, akkor máris keresztet vethetünk a támadásunkra. Manapság minden sereg derékhadát ezek brutális tűzerejű lánctalpas csataerődök adják, nélkülük szikrányi esélyünk sem lenne a győzelemre. Ennek megfelelően szórtuk is az ólmot rendesen a kávédarálók felé, a tankok pedig kénytelen kelletlen megindultak, hogy legalább ne búcsúi céllövöldébe való pálcás nyereményként álljanak a rakéták és uránmagvas lövedékek előtt.

Nem mondhatni hát, hogy a saját haditervünk szerint indultunk előre, de őszintén szólva a katonai vezetésünk amúgy sem volt már egy ideje a csúcson. A veterán tábornokok egymás után vonultak nyugdíjba, és a Magyar Hadsereg hirtelen valódi vezető nélkül maradt, mikor Ernst von Jacob, a Hadügyminiszter is kidőlt a sorból. Az irányítást ekkor az általunk csak Failkoordinátornak hívott alak vette át, akiben az óriási tenni akarás mellé sajnos semmiféle tehetség nem párosult. Ez meg is látszott a legutóbbi néhány ütközetünkön.
A morál is a béka segge alatt volt. Minket, a GÁT-ot csak azért nem fertőzte meg az általános lezüllés, mert a tisztjeink keményen kiálltak a sereg érdekeiért a legmagasabb szintig elmenve, és egyúttal fenntartották bennünk a lelkesedést és a hitet. Még az sem tört meg minket, hogy Ipath, az ország elnöke is elfordult tőlünk, és hadügyi berkekben is nem kívánatosakká váltunk. Ez csak még nagyobb erőfeszítésekre ösztökélt minket. Bizonyítani akartuk, hogy mennyit érünk, abban bízva, hogy talán lesz még olyan vezetés, amelyik nem azt fogja nézni, ki hogyan szalutál, hanem azt, hogy mit teljesít. Némi iróniával azt is gondolhattuk volna, hogy „bűneink” miatt vezeklünk most éppen Szibériában.

Ha már vezeklés, én speciel imádkoztam is, bár félek, hogy áhítat helyett inkább káromlásnak tűnhetett amit előadtam, de mégis hatásos lehetett, mert amikor találat érte az ütegemet, élve kászálódtam ki a roncsok közül. Figyeltek rám odafenn. Sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés, a páncélosaink közül több is kiégett, mire az utolsó helit levakartuk az égről.



Az usákok rajtaütése után végül csikorogva, de megindult az ellentámadásunk. A ruszkik hajtották elől a sajátjaikat, így legalább nem mi voltunk a golyófogók, de a kritikus helyekre minket meg a szerbeket vezényeltek kisegíteni az újabb nagy honvédő háború kevésbé veretes Vörös Hadseregét. Rövid időn belül vissza is szorítottuk az agresszor csapatait, az időeltolódástól szenvedő amerikaiak pedig a Csendes-óceán partvidékének kikötővárosaiban létesítettek védvonalat, jelentős számú horvát segítséggel.

- Ez a kockás abrosz már Arafatnak sem állt jól. – jegyezte meg Csani-Ryan, miután egy kroát tankkal végzett Vlagyivosztok utcáin az utolsó rohamban. A lövedékek úgy záporoztak, hogy kis túlzással alig lehetett levegőt venni.
- Ja, a divathoz sem értenek, nemhogy a harchoz. – bólintott rá Stargate Sigismund.
- Csak dumában erősek. – tettem hozzá egy RPG-t szorongatva miután kifogyott a szufla a légvédelmi ütegemből. Mondjuk elég szarul éreztem magam a jól megszokott fülkén kívül. Oké, hogy nem a méret számít, de ez a fegyver mégsem ugyanaz. És már rakétából is csak kettő volt. Utána jöhet a muskéta. Basszus, jó hogy nem már bottal kell csépelnem őket!
Egy robbanás tépte fel a falat, amelyik mögött fedezéket kerestem, és a légnyomás úgy hajított félre, mint szél az őszi falevelet. Ez volt a szerencsém, mert az épület egy része leomlott, romokkal borítva a helyet, ahol az imént álltam. Pár tégla, még így is jutott nekem.
- Megvagy? – húzott fel Axelero, miközben néhány sorozatot eresztett meg az ellenfél vélt pozíciója felé.
- Meg bazmeg. – morogtam nem éppen irodalmi nyelven, de az vesse rám az első követ, aki… Na bazmeg, jobban belegondolva engem senki ne dobáljon! - A Horthysok?
- Mögöttünk. – vágta rá Peterbond, aki legalább annyira szemmel tartotta a rivális századot, mint EDEN erőket.
- Na akkor ne lötyögjünk itt tovább, mert még beérnek! – ráztam le magamról némi vakolatot, és felkaptam a rakétavetőmet.
A következő pihenőt a városháza aulájában tartottuk. A GÁT ismét győzött.


Következik a hadjárat Inner Mongoliai csatája...

by Rodric