The Heart Will Mend

Day 414, 07:36 • Published in Hungary Hungary • by Quicksilver

A magányos katona III. rész

A magányos katona már nem áll az őrhelyén. Háború jött, tél jött, és az országnak máshol lett rá szüksége. A búza fagyottan hever a földön, a varjak rég kicsipegették belőle a szemeket, s már csak a szárak hevernek a földön, mint egy paplan takarva be azt fakult sárgaságukkal. Hideg szelek rohangálnak csak a mezőn, a háború megjött és el is ment egy pillanat alatt, egy rövidke háború volt csak, hisz a seregeknek más dolguk volt, más elfoglaltságuk... a katonának el kellett mennie hogy egy másik csatában harcoljon, új reményekkel és új tervekkel.

Túl sok érzelem, túl erős indulatok, túl forró vér és nem elég hideg fej - a hajdani hunok taktikája csak addig működött, amíg mások ki nem ismerték, hiszen onnantól kezdve a hideg logika és a kigondolt stratégia lett a győztes, ami még hátrányokat is képes ellensúlyozni, nem is beszélve az eleve erősebb pozícióról. Már régóta a stratégia a győztes, hacsak a vérző szívek ennél erősebbet nem tudnak produkálni... de nem látom jelét. Látok zavart, látok veszekedést, látok széthúzást, ahol pedig együttműködést és terveket kellene látnom.

A szív meg fog gyógyulni. A kötelességünk nem az országnak szól, hanem egymásnak, a helyességnek és a jövőnek. Azt mondom a katonának, hogy menjen és harcoljon, mert az ő feladata ez a hazának. Azt mondom a diplomatának, hogy tárgyaljon, mert az ő kötelessége ez az emberek felé. Azt mondom az újságírónak, hogy nyugtassa meg az embereket, vagy legallább ne negatív érzéseket keltsen fel, mert ez az ő kötelessége magának. Azt mondom az embereknek, hogy éljék az életüket, hiszen ezért vannak itt. Az összetaposott búzaszárak úgy tűnik megint árván fognak heverni a földön egy ideig; haszontalanul, hasztalanul, amíg a tél ki nem olvad, amíg tavasz nem jön, és vele emberek, akik feltörik a földet és nem a határait vigyázzák.

Vagy nem.


Lone Soldier Part III

The lone soldier left his post. The war has come and the winter has come, and the country needs him for it is elsewhere. The winter-frosted grain is lying on the ground, the crows has long eaten all the wheat and only the stalks are there, like a kind of quilt, covering the ground with their pale yellowness. Cold wind stalks the empty space, the war has come and went in an instant, a short war, for its masters had other engagements, other agenda... The soldier was called away to fight another war, a new one with new hopes, new plans and fresh emotions.

Too many emotions, too strong passions, too hot blood and never enough cold heads - the taktics of the Huns were only effective until others got to know them; from then on it is cold logic that will win, for it can make up even for shortcomings, not to mention a stronger basis. It is strategy that will win, unless bleeding hearts can produce something even stronger. But I do not see it. I see much confusion and even more arguments, where we should have plans and working together.

The heart will mend. Our duty is not to a country but to each other, to righteousness and to future. I tell the soldier to fight for it is his duty to a country. I tell the diplomat to talk for it is his duty to the people. I tell the journalist to calm passions or if it is a must then raise productive ones, for it is his duty for himself. And I tell the people to live, for it is what they are here for. The trampled grain-stalks it seems will lie there again for a long time, unused, unsolved, useless in all their usefullness. Maybe winter will thaw and spring will come and there can be people there to till the earth not to guard its borders.

Or maybe not.