Hol vagytok, székelyek?

Day 909, 07:10 • Published in Hungary Hungary • by acerola
Hol vagytok, székelyek?

Hát a hétvégén Vármezőn voltak. Legalábbis néhányan. Wellness-hétvége, azaz túlélőtúra a sör-pálinka-mititei Bermuda-háromszögében, jurtábanalvással, íjászattal, a természet lágy ölén. Na, ez a természet főleg esővel és hideggel mutatkozott be - ahogy Petya kifejezte, viszonylag enyhe telünk volt. Szóval elkelt a pálinka és az egyéb belső fűtések, hiszen a jurtákban, bármennyire is szépek és hangulatosak, fűtés az nem volt. Esténként - éjjelenként - tábortűz mellett sütöttük a miccset és magunkat, amikor túl közel húzódtunk (Quicksilver magában mormogva leltározza az íj, a tűz, a szálkák és felrúgott kő okozta sebeket - hiába, városi puhány lettem, összegzi magában). A jurta fűtésének hiányát még lehetett ellensúlyozni a felöltözéssel, de a hideg vízben zuhanyozni határozottan nomád érzés (Quicksilver finomítja a szóhasználatot, mert nem akar több bant). Egy szó mint száz, a hely klassz lesz, majd ha felépítik. Befejezik. Vagy mi. Óránként cca. 3-5 autó-motor állt meg a kerítésnél fotózni a jurtákat, érdeklődni vagy csak szájtátani. Hiszen mi is lehet klasszabb érzés, mint tulipánosládában aludni és az ablakot 3 méter magasan, 10 méteres kötelekkel kinyitni-becsukni. Mondjuk én hiányoltam a lovakat, hiszen íjászok voltak, megtekintettem volna, hogyan nyilaznak hátrafelé a vágtató lovon - közben söröskorsókat egyensúlyozva, mert azokat ritkán tették le a hétvége alatt.



Az, hogy Vármező 620 km-re van Budapesttől, az valahogy nem adja vissza a dolog lényegét. Nem adja vissza azt az utat, amit meg kell tenni odáig; nem adja vissza a kultúrsokkot Bánffihunyad cigánypalotáinál; nem adja vissza Kolozsváron a sétát, ahogy fülel a ember, hogy milyen szót hall, milyen nyelven látja a kiírásokat; nem adja vissza az eltévedések izgalmát és mulatságosságát; nem adja vissza azt az élményt, hogy az út kátyúkból áll, amelyeket összekötöttek egy kis aszfalttal, és ha jót akar magának az ember, akkor ráakaszkodik egy helybélire, és arra szlalomozik, amerre az teszi; és nem adja vissza azt a lélegzetelállító csodálkozást, amellyel negyedóránként meg akar állni az ember, hogy a tájban gyönyörködjön... azt, hogy Erdély csodaszép, hát azt tudja az ember, ha járt ott, ha nem; van fénykép, útleírás a neten bőven. De az ördög a részletekben lakik, és ide is el kell menjen az ember, hogy lássa a csodákat. Erdély a világ csodája lehetne, ha lennének utak. De nincsenek. Amikor a Békás-szoros európai hírű látnivalóit akarja megnézni az ember, és figyelmeztetik, hogy már X éve vannak a kátyúk kivágva és otthagyva, hogy majd egyszer befoltozzák, és nem tudja elhinni, hogy ilyen létezik - és pedig létezik. Négyzetméterenként fél négyzetméter kátyú. Vagy több. Tordánál elirányít a tábla a vadonatúj, cca. 40 km-nyi autópálya felé. A rákötés kb. földút szintű, a vízzel teli kátyúkban kamionok billennek oldalra, a házak és emberek láttán az ember ösztönösen nyom rá az ajtózárra, szemben összeomlott gyárépület... utána pedig töküres, sima, modern autópálya repít el Kolozsvár mellett... egy röpke szakaszon csak sajnos, mert az csak egy álom talán...



Korondi korsók, rajtuk Manitou okoskodik; 'a szilva erős s a medve nem játék', székely légiós motívumok, Déva vára, Kikericsy hegedál, CsodaSün, Szempy, Draconian, Kicsikata, nap s hold a címereken... csodás darabok, igazi mestermű mind, érzéssel, szívvel-lélekkel megrajzolva, megfestve minden. A modernebb oldalon mindenki katonai dögcédulát kapott, stílusos feketét, még Quicksilver is a tiszteletbeli légiós szintre avanzsált tőle. Kiderült - legalábbis számomra a székely sorminta rejtélye is: bicska, bicska, fakanál, sör - Levi előadásában, akivel íjászkodás közben lejátszottuk a Gaugamelai csatától Alecia ostromáig a történelem nagy pillanatait, megvitattuk a dákoromán elméletet - ebbe később Roberto is aktívan beszállt - csakúgy mint a modern kor hagyományőrző harcosainak a mentalitását. A bicska jó szolgálatot tett mint fahasogató eszköz - ha nincs fejszéd, toldd meg a bicskád egy lépéssel - és mint miccs-forgató, kézégető célszerszám is. Némi anakronizmussal ezek után műanyag tányérról műanyagvillával ettük a nevezett miccset, amelynek szerb nevén (csevapcsicsa) a komplett társaság napokig nevetett. Amikor éppen nem Kárpátia szólt az autóból háttérzenének, akkor mi énekeltük ugyanezt, és társaikat - kevés technikával, nagyon részegen, még nagyobb lelkesedéssel.



Így hazaérve azt kell, hogy mondjam, az időjárás igen kegyes volt ott hozzánk, hiszen szombat éjszakáig nem esett az eső, csak egy kicsit, néha, sőt szombaton határozottan napos, meleg idő volt; és mi utána a Gyilkos-tónál és a Békás-szorosban is megúsztuk azt az ítéletidőt, ami itthon fogadott. Igen, szóval a hazafelé út, az kalandos volt... A Békás-szorosból du. 2-kor indltnk haza, és az onnan cca. 750 km-t 12 óra alatt teljesítettem; az elején a már leírt kátyúk lassítottak, majd Tordában megállva az aksi mondta be az unalmasat, és három román taxis húzott ki a kutyaszorítóból, kerítve egy alkalmatos kábelt, és bebikázva az aksit... az autópálya-rész kicsiny száguldása megkönnyebbülés volt, de utána nem sokkal belefutottunk abba az ítéletidőbe, ami Mo-n is van azóta is, és az átlagsebességünk a sötétben, szakadó esőben a felére esett vissza. Mindkettőnk mobilja lemerülve, az otthoniak már kissé aggódva vártak, hogy hol vagyunk... de hazaértünk végül szerencsésen.



Köszönöm a szíves vendéglátást, a sok mesélést, sztorit, ízes történeteket, a piát, a miccset, és azt, hogy megint megismerhettem néhány embert, akik eddig csak bitek voltak a képernyőn. Valahol... valahol azt hiszem, erről szól az erep.

Remélem, még járok arrafelé. 🙂

Az én képeim a hétvégéről: IDE KATT

További képek: KATT IDE

Quicksilver

(the article is about the meeting in Erdély during the weekend. If you are interested, pull up Google translate or whatever.)

.