Join the new world

-Nagyapa, mesélsz még a másik nagyapámról? Azt szeretném, ha nekem is lenne valami emlékképem róla! Te meg jól ismerted őt.
-A legellentmondásosabb ember volt, akivel valaha találkoztam. Miről meséljek? Hogyan ismerkedtünk meg, vagy mit tudok róla, esetleg egy érdekes pozitív, vagy egy érdekes negatív történetet?
-Ahogy neked jól esik...

---

1966 Kolozsvár, Szamosújvár

-Éppen szüleid esküvője zajlott, a vendégek vidáman koccintgattak, ment a heje-huja, csak én voltam kissé feszült. Egyrészt egyáltalán nem örültem annak, hogy a lányom egy kommunista fiához megy feleségül, de végülis nagyanyádat én is a szülei határozott tiltása ellenére vettem el, szóval ha úgy vesszük, akkor kölcsönkenyér visszajár. Csakhogy nekem más, magánjellegű gondom is volt. Ezt vette észre Alberto nagyapád és elkezdett kérdezősködni:
-Che succede, amigo mio? Látom nem örülsz túlzottan annak, hogy komák lettünk?
-Áh, ne is kérdezd Alberto. Az egy dolog, hogy furcsán nézel ki majd a családi fotókon (és ezért majd kimontírozlak a képekről), de másról van most szó: a szamosújvári párttitkár tegnapelőtt jelezte, hogy személyesen gondoskodik arról, hogy megvonják az iparengedélyemet...hacsak...
-Hacsak?
-Hacsak egy héten belül nem készítek egy olyan pályamunkát a kommunizmus dícsőitésére, amely egyértelművé nem teszi számára, hogy nem vagyok osztályellenség.
-Hm..ez egy mascarzone, imbecile! De igaza van amúgy, mert te valóban osztályellenség vagy!
-Igen, hasonlóra gondoltam én is. Milyen pályamunkára gondolhat ez az idióta?
-Ez az imbecile azt akarja, hogy adjál neki vesztegetést! Sok-sok pénzt, nagy borítékban!
-Erre én is gondoltam, de nekem nincs sok-sok pénzem, ez a gazember viszont ettől függetlenül azt hiszi, hogy dúsgazdag vagyok. Így aztán be fogja vonatni az engedélyemet.
-Mondd csak barátom, mióta ismered te ezt az embert?
-Úgy negyven éve.
-Ah...magnifico....készítettél róla korábban fényképeket? Népünnepélyen, irodában, esküvőn, bárhol?
-Akad.
-Régi képek is vannak? Mondjuk a háború alatt, vagy közvetlenül a háború utáni időkből?
-Olyan is akad.
-Holnap reggel meglátogatlak és megbeszéljük a többit! Addig keresd ki a képeket és a negatívokat!

Másnap reggel valóban megjelent nálunk, se szó, se beszéd otthonosan besétált a laborba, elővette a Zeiss nagyítómat, majd leült és elkezdte nézegetni a fotókat. Néha kibukott belőle egy-egy “magnifico” - ezeket a képeket félrerakta, de amire nem volt szüksége, azt lazán ledobálta a szőnyegre. Mit mondjak, úgy nézett ki a nappali, mintha a tatárok dúlták volna fel.
-Ezeknek a negatívjait kérem! - és felmutatott vagy 20 képet.
-Megmondanád mire kell?
-Ha megmondanám, akkor utána meg kéne öljelek. Úgyhogy silenzio, nincs kérdés. Segítséget kértél, segítséget kapsz is, kérdezősködésnek nincs helye.
-Én nem kértem segítséget!
-Én meg nem vitatkozom. Segítséget kapsz, ha kell, ha nem kell. Basta!



Mondanom sem kell, azon a ponton voltam, hogy torkon ragadjam, nagymamád viszont pont akkor hozta be a finom örmény süteményt és a tejszínhabos fekete kávét, úgyhogy tűrtöztettem magam. Ezért csak halkan megkérdeztem nagymamát, hogy a kellő mennyiségű arzént belekeverte-e kávéba...

-Amigo mio, ugye nem haragszol?
-Dehogy haragszom drága barátom, bárcsak látnálak már lámpavasra felakasztva a többi kommunista mellett!
-Amigo mio, örökké akarsz élni, hogy engem holtan akarsz látni?

Még elkedélyeskedtünk egy kis ideig, majd Alberto közölte, hogy mennünk kell.

-Mi ez a királyi többes? Mehetsz, ha akarsz, köszönöm az értékes segítséget.
-Amigo mio, a munka csak most kezdődik! Hozzad a Leica-t, a Beierette-t, és azt a vacak Rolleiflex gépet, meg az állványt! Ja és kérd meg a kedves feleséged, hogy csomagolja össze a maradék süteményt! Kávét majd veszünk a cukrászdában!

Soha, senkinek nem tűrtem el, hogy a Rolleiflex gépemet ócsárolja, no meg azt sem, hogy a házamban kiskirályként viselkedjen, de Alberto olyan szinten volt lazán és könnyedén pofátlan, hogy azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ugyanakkor kezdtem nagyon kíváncsi lenni, mert láttam rajta, hogy van valami a terve.

Első utunk a polgármesteri hivatalhoz vezetett.
-Igy ni, amigo mio, ameddig te fényképezel, addig én intellektuális munkát végzek: szólok annak a kék egyenruhás, tányérsapkás parasztnak, hogy állítsa le a forgalmat. 3 képet kérek az épületről: rövid expozícióval és nagy diafragmával, hosszú expozicióval és kis diafragmával, na meg hosszú expozicióval és közepes diafragmával. Ha végeztél, akkor menj a lámpaoszlophoz és közvetlenül onnan is kérek három képet! Tedd majd fel az objektívet, mert nem fog beférni az egész épület a képbe! Comprende?
...mintha azt nem lett volna egyértelmű, hogy objektívet kell használni...

Estig jártuk a várost és fényképeztem, ahogy kérte, különböző expoziciókkal, teleobjektívvel, meg anélkül és olyan határozott fellépése volt, hogy egyetlen “paraszt” rendőr sem merte kérdőre vonni, valahányszor önhatalmúlag útlezárást eszközölt. Akkoriban, tudod a forgalom lezárásához nem tízpecsétes papír kellett, hanem mindössze annyi, hogy az emberek elhiggyék, hogy te egy iszonyúan fontos ember megbízásából dolgozol. Közel száz képet készítettünk aznap a legjobb ORWO és AGFA negatívjaimra. Minden egyes képbeállítást leellenőrzött...illetve egy esetben kivételt tett. Mivel nemhogy ateista, de egyenesen istentagadó volt, ezért az örmény templom előtt megállt, köpött egyet és egyedül küldött fel a toronyba olyan szöveggel, hogy ez olyan egyszerű “controluce” (ellenfényes) beállítás, hogy még én sem tudom elrontani. Addig ő megiszik egy kávét a cukrászdában, mert valakinek gondolkodnia is kell...

Máig csodálom magamat, hogy nem vertem agyon az állvánnyal a tenyérbemászó stílusa miatt.

Miután végeztünk, a Rolleiflex-es gépbe való fadobozos üveglapos negatívjaimat, meg a további négy tekercset kitépte a kezemből és elsietett az állomásra. Mondanom sem kell, hogy jegy nélkül szállt fel a vonatra és csak egy annyit mormolt, hogy vasárnap estebédre teszi tiszteletét, itt fog aludni és nagymama addig készítsen neki finom ángázsábur levest és churuttal fűszerezett báránysültet.

Vasárnap meg is jött...üres kézzel(!) és jelezte, hogy másnap délben ki kellene mennünk a kérői fürdőbe, ha már amúgy is erre akadt dolga. Na itt ért véget a türelmem és megkértem, hogy sétáljunk ki a ház elé.
-Per che? Miért?
-Kedves Alberto barátom, itt a házban a vendégem vagy és a vendégeket megilleti a vendégjog. Ezért kint a ház előtt szeretnélek nagyon, de nagyon megverni, mert elegem van belőled.

Ezen elgondolkozott, majd azt mondta, hogy ha itt a házban jár a vendégjog, akkor ő most nyugovóra tér, majd nagymamától mentateát és örmény sütit rendelt.

Reggel hatkor kocsifékezésre majd az ezt követő dörömbölésre és csengetésre ébredtünk. A frász jött rám a félelemtől és az ijedtségtől, de Alberto azonnal ott-termett, ajtót nyitott, átvett egy jó nagy borítékot és még mielőtt elkaptam volna a nyakát, ismét bezárkózott a vendégszobába. Pár perc múlva arcán kaján vigyorral jött ki és tejeskávét, kecskesajtot, tükörtojást és piritóst követelt az indulás előtt. Ökölbe szorult a kezem, de leintett.

-Amigo, bízz bennem, minden rendben lesz. Kérdést meg ne tegyél fel, mert úgysem kapsz rá választ. Mmmmm...isteni ez a kávé!

A párt székházánál jelezte, hogy egyedül szeretne bemenni, különben amilyen tapasztalatlan vagyok, még elrontanám a mulatságot.


Talán 10 perc sem telt el, és már jött is kifelé, mögötte a párttitkár, remegő lábakkal, sápadtan, verejtékes homlokkal.

Alberto ránézett, majd jelentőségteljesen köhhintett egyet, amitől az elvtárs összerezzent és egy félbehajtott papírt adott át: “Iparengedély meghosszabbítása 35 évre”.Hoppá...

Ott álltam tátott szájjal és nagyon, de nagyon kíváncsi lettem, hogy mi lehetett abban a vastag borítékban. Alberto a gondolataimban olvasott:

-Kérdést ne tegyél fel, mert úgysem kapsz rá választ...

1981-ben a párttitkár (akkor már csak volt párttitkár) halálát követően a fiánál érdeklődtem, hogy tud-e valamit arról, hogy apjának esetleg lettek volna féltve őrzött fotói. Nem volt ilyensmiről tudomása, de készségesen beengedett a házába, hogy turkáljak a hagyatékban. És akkor megtaláltam...

-Mit?
-A világ legtökéletesebb fénykép hamisításait, amelyek ráadásul az én fotóimból készültek. A fiatalabb kori párttitkárt láthatjuk, amint nőket molesztál a város főterén, amint keresztet vet a templom előtt, miközben elfordítja a fejét a kiplakátolt Marx-Engels-Lenin szentháromságtól, amint békésen alszik az egyik pártrendezvényen, amint bográcsgulyást sütöget bukott pártfunkcionáriusokkal, stb. Csupa olyan halálos bűn, ami simán derékba törheti egy ambíciós párt-káder karrierjét. További érdekesség, hogy minden fényképhez két negatív is tartozott. Érted már?
-Nem
-Pedig egyszerű. A hamisított, vagy akár az originál képek esetén, ha az ember megszerzi a negatívot, akkor már majdhogynem biztonságban érezheti magát. Mert negatív elvileg csak egy van, kivéve ha valaki elég szakképzett ahhoz, hogy negatív-másolatot készítsen - ilyenkor viszont felmerül a kérdés, hogy a második negatív mennyire egyenértékű az elsővel - mert ha meglátszik rajta az, hogy ez pozitívról, vagyis a képről lett visszaforgatva, akkor azzal csak magadról állítasz ki szegénységi bizonyítványt.. Ő meg eleve két tökéletes negatívval indított. Márpedig akinek van legalább két negatívja, annak bármennyije is lehet és jó eséllyel nem is fog tétovázni, ha arra kerül a sor, hogy ezt használnia is kell...ugyanakkor ezzel a kódolt üzenettel engem is védett: nem érdemes házkutatást tartani nálam a negatívok miatt, mert ezek bárhol lehetnek és bármennyi lehet belőlük és ha sokat macerálnak, akkor ezek a képek “célbajutnak”.
-Ő személyesen készíthette ezeket a képeket?
-Ügyes nyomdász volt, de ez nem nyomdatechnológia volt, nem litográfia, hanem fotótechnológia. Márpedig akkoriban ilyen technológia Romániában csak Bukarestben a pártújság nyomdájában létezett és azt kizártnak tartom, hogy ő oda bejutott volna. Ahhoz, hogy egy-egy ember arcát, portréját, vagy egész alakos testét átmásold egy új környezetbe, meg kell oldanod azt, hogy a kontúrvonalak ne látszódjanak. Márpedig ezeken a képeken nem látszódtak. Ez már nem az a szint, hogy mennyire ügyes a kezed - ez kőkemény technológiai kérdés. Akár a negatívok pozitívelésével, akár a papírképek kollázstechnikás montírozásával és retusálásával próbálkozol, akár fényszűrős és részleges kitakarásos technológiát használsz, mindig marad egy annyi nyom, amit a gyakorlott szem azonnal észrevesz, sőt, talán még egy laikusnak is szemet szúr.
-Akkor hogyan oldhatta meg?
-Két tippem van: vagy Olaszországban volt valakije, vagy a Szovjetúnióban. Én a Szovjetúnióra tippelek, mert ezek a mesterek ugyanolyan stílusban dolgoztak, mint akik a Sztálin képekről eltávolították a nemkívánatos egyéneket, mondjuk Trockijt, vagy később Kirovot. Viszont amit nem értek, az az, hogy hogyan tudta ezt ilyen rövid idő alatt elkészíttetni és megszervezni a célbajuttatását. Szóval be kell látni, a kommunisták értettek néhány dologhoz...
-És az a városfényképezős hacacáré milyen célból volt?
-Egyszerűen nyersanyagként szükség volt az eredetivel megegyező teljes “nullás”, vagyis ember nélküli háttérképekre. Azért kért mindenből három különböző expozíciót, mert így könnyebb volt kiválasztania a megfelelő tónust. Amúgy meg azt kell mondanom, hogy zseni volt. Képzeld, még arra is ügyelt, hogy minden helyszínre a megfelelő napszakban menjünk, hogy az árnyék is lehetőleg pont abban a szögben essen, ami megegyezik a hamisított képpel. Mind közül az tetszett a legjobban, amikor összehozott egy olyan képet, ahol a párttitkár kezet csókol Horthy Miklósnak Szamosújvár főterén. Most gondolj bele...román létére Horthynak kezet csókolni - ezt nem lehet megmagyarázni, különösképpen, ha a hamisítást nem lehet tetten érni.
-Nem lehetett volna ezt egyszerűbben elintézni? Mi van, ha a párttitkár rájön, hogy te nem tudsz ilyen szinten hamisítani?
-Bizonyára lett volna egyszerűbb megoldás, de ő szerette a felhajtást, az izgalmakat, meg különben is, nem a saját bőrét vitte a vásárra. Blöffölt és ez egyszer bevált a terve...leszámítva azt, hogy megöregedtem és már nem tudtam kihasználni mind a 35 évet. Vannak még más történeteim is, de hagyjunk valamit holnapra is!

---

A képekért köszönet a szakma nagymesterének, AndyMillernek.
Az olvasói klub tagjainak is köszönöm azt a türelmet, amellyel kisegítettek a botladozásaim során.